1127/1998. (X. 2.) Korm. határozat

a) A bíróság a Pp. 3. §-a szerint a felperest figyelmeztetni köteles arra, hogy a kereseti kérelmét a tárgyalás folyamán és a tárgyalás eredményének megfelelően megváltoztathatja. Ha a felperes a figyelmeztetés folytán a keresetét megváltoztatja, a bíróság köteles annak a tárgyalásába bocsátkozni. Ha a figyelmeztetés elmarad és ez a per helyes elbírálását akadályozta, a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése értelmében hatályon kívül helyezésre alapot adó ok áll fenn.

b) Az indokolási kötelezettség elmulasztása miatt az első fokú határozat hatályon kívül helyezésére a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése alapján csak akkor kerülhet sor, ha az elsőfokú határozatból és az eljárás adataiból nem állapítható meg, hogy az elsőfokú bíróság döntését mire alapította, s ezért az érdemi határozat nem bírálható felül. Ha azonban az érdemi döntéshez szükséges adatok rendelkezésre állanak, érdemi döntést kell hozni.

c) A Pp. 252. §-ának (4) bekezdése alapján a másodfokú eljárás költségét minden ügyben meg kell állapítani, s az elsőfokú bíróság csak a megállapított költség viselése tárgyában határoz. Az elsőfokú bíróság a per kimenetelének megfelelően az ellenfelet az egész megállapított költség, vagy annak egy része viselésére kötelezheti. E körben kell figyelembe venni azt is, hogy az ügyérték az eljárás későbbi folyamán valamilyen okból (pl. a kereset leszállítása folytán) változott.

d) Ha a másodfokú bíróság a Pp. 252. §-ának (4) bekezdése alapján elrendeli, hogy a hatályon kívül helyezés folytán az ügyet azonos hatáskörű más bíróság tárgyalja, más megyei bírósághoz tartozó helyi bíróságot nem jelölhet ki.

e) A fellebbezési bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. §-ában meghatározott esetekben valamelyik későbbi tárgyaláson is hatályon kívül helyezheti. Törekednie kell azonban arra, hogy a hatályon kívül helyezés indokolt esetben már az első tárgyaláson megtörténjék.

PK 288.

A lakásügyi ítélkezést érintő egyes állásfoglalások fenn nem tartása

A lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény 1993. december 31. napjával hatályon kívül helyezte a lakások elosztásáról és a lakásbérletről szóló 1/1971. (II. 8.) Korm. rendeletet, valamint a végrehajtására kiadott 1/1971. (II. 8.) ÉVM rendeletet és az e rendeleteket módosító, valamint több más lakásjogi tárgyú jogszabályt.

A lakásjog teljes körű újraszabályozása szükségessé tette a korábbi jogszabályokhoz kapcsolódó polgári kollégiumi állásfoglalások felülvizsgálatát.

A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma ezt a felülvizsgálatot elvégezte és úgy határozott, hogy a lakásügyi ítélkezést érintő

PK. 55., 56., 57., 60., 61., 62., 63., 64., 65., 66., 67., 68., 69., 70., 130.

és a PKT 2/1978. számú állásfoglalásait nem tartja fenn.

(1994. IV. 11.; Bírósági Határozatok 1994. évi 6. szám)

PK 289.

A bírósági végrehajtást érintő kollégiumi és tanácselnöki értekezleti állásfoglalások módosítása, illetőleg hatályon kívül helyezése

Az 1994. évi LIII. tv. (Vht.) 1994. évi szeptember hó 1. napjával hatályon kívül helyezte a bírósági végrehajtásról szóló 1979. évi 18. törvényerejű rendeletet, a végrehajtása tárgyában kiadott 14/1979. (IX. 17.) IM rendeletet, az e rendeleteket módosító, valamint több más végrehajtási jogi tárgyú jogszabályt. Az 1994. évi LII. tv. pedig kiegészítette a polgári perrendtartást a bírósági végrehajtási perek szabályaival. A bírósági végrehajtás teljes körű újraszabályozása szükségessé tette a korábbi jogszabályokhoz kapcsolódó polgári kollégiumi állásfoglalások felülvizsgálatát.

A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma ezt a felülvizsgálatot elvégezte, és a következők szerint határozott.

I. A bírósági végrehajtást érintő PK 136., 222., 223., 224., 225., 231., 232., 233., 234., 235., 236., 237., 238., 239., 240., 241., 242., 243., 244., 245., 246., 247., 248., 249., 250., 251., 252., 253., 254., 255., 256., 257., 258., 259., 260. számú kollégiumi állásfoglalásokat, a PK-GK 2. számú közös kollégiumi állásfoglalást, valamint a PKT 1/1981. számú tanácselnöki állásfoglalást nem tartja fenn.

II. A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma a PK 148. számú állásfoglalást változatlan tartalommal, a PK 31., 137., 199. és 226. számú állásfoglalásokat pedig a következő módosításokkal tartja fenn.

PK 294.

A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) a korábbitól eltérően szabályozza az ingatlanok árverését. A jogszabályban foglaltak a PK 10. ú állásfoglalás I. pontjának kiegészítését teszik indokolttá.

A gazdasági, társadalmi viszonyok megváltozása a közös tulajdon megszüntetése iránti kereset esetleges elutasítása feltételeinek az eddiginél differenciáltabb megközelítését, a PK 10. számú állásfoglalás III. pontjának módosítását teszi szükségessé.

A PK 24. számú állásfoglalás b) pontjában, valamint a PKT 3/1979. számú állásfoglalásban kifejtettek kapcsolódnak a PK 10. számú állásfoglalás tematikájához, összefoglalásukat célszerűségi szempontok indokolják.

Minderre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma a következők szerint határozott:

1. A PK 10. számú állásfoglalás rendelkező részének I. pontja helyébe a következő szöveg lép:

b) Valamennyi tulajdonostársnak percben kell állnia. Ha valamelyik fél azt állítja, hogy ingatlan-nyilvántartáson kívül tulajdonjogot vagy az ingatlanra kötelmi igényt szerzett, lehetőséget kell nyújtani arra, hogy a tulajdonjog bejegyzésének hiányát még a per folyamata alatt pótolja.

c) Perbe kell vonni az özvegyi jogra, más haszonélvezetre, használatra jogosultakat, a bejegyzett tartási és életjáradéki jog jogosultját, s ha a jelzálogjog nem az egész ingatlant terheli, akkor az ilyen jognak a jogosultját is.

A körülményektől függ, hogy esetleg más érdekelt perbe vonása is szükséges-e.

d) Természetbeni megosztás esetén még az ítélethozatal előtt gondoskodni kell arról, hogy a bíróság rendelkezésére álljon a megosztáshoz jogerős államigazgatási engedély és az ingatlan-nyilvántartási foganatosításra alkalmas vázrajz. Ezek beszerzése végett a per tárgyalásának a felfüggesztése mellett a feleknek megfelelő határidőt kell szabni.

e) A fellebbezési bíróság csak akkor nem bírálhatja felül az elsőfokú bíróság ítéletének érdemi rendelkezését, ha fellebbezéssel kizárólag a perköltség kérdésében éltek.

f) A per tárgyának értéke általában a felperes tulajdoni hányadának az értéke.

Ha azonban a felperes a közös tulajdonnak természetbeni megosztás útján történő megszüntetése iránt indított perben a tulajdoni hányada értékénél nagyobb értékű dolgot (dologrészt) igényel, a per tárgyának értéke ez a nagyobb érték.

Ha pedig a felperes az iránt indít keresetet, hogy a bíróság a közös tulajdon tárgyait vagy azok egy részét megfelelő ellenérték fejében adja az ő tulajdonába (Ptk. 148. § (2) bek.), a per tárgyának értéke a tulajdonba adni kért tulajdoni hányad értéke.

g) A perköltség viselésének általános szabálya az, hogy a készkiadások megosztása mellett mindegyik fél viseli a saját költségét. Az ettől való eltérés főleg akkor indokolt; ha arra a felek magatartása okot ad.

I. A közös tulajdon megszüntetésének módjait a Ptk. 148. §-a határozza meg. A (3) bekezdés akként rendelkezik, hogy ha a közös tulajdon más módon nem szüntethető meg, illetőleg a természetbeni megosztás jelentékeny értékcsökkenéssel járna, vagy gátolná a rendeltetésszerű használatot, a közös tulajdon tárgyát értékesíteni kell, és a vételárat kell a tulajdonostársak között megfelelően felosztani. Ha a bíróság a közös tulajdon megszüntetését értékesítés vagy megváltás útján rendeli el, ítéletében meg kell határoznia, hogy a vételárat a tulajdonostársak között miként osztja fel, illetve hogy az a tulajdonostárs, aki a másik (többi) tulajdonostárs hányadát magához váltja, ezért menynyit köteles fizetni. Árverés esetén az ítéletben azt kell meghatározni, hogy mi az a legkisebb vételár, amelyért az ingatlan eladható, és hogyan oszlik meg a vételár a tulajdonostársak között. A legkisebb vételár meghatározása egyben azt is jelenti, hogy a közös tulajdonnak árverés útján való megszüntetése esetén a végrehajtási eljárás során nincsen helye az 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 147. §-a (2) bekezdésében írt azon szabály alkalmazásának, amely szerint „Ha a felajánlott vételár nem éri el a kikiáltási árat, azt fokozatosan lejjebb kell szállítani a becsérték feléig.” A végrehajtást elrendelő bíróság pedig a Vht. 162. §-a (3) bekezdésének a) pontjában meghatározott eljárása során az ítéletben megállapított legkisebb vételárat csak úgy módosíthatja, hogy az ítéletben foglaltnál magasabb összegben állapítja meg. A közös tulajdonnak árverés útján való megszüntetése ugyanis nem végrehajtási árverés, az ilyen ügyben nincs hitelező, akinek igényét a végrehajtási eljárásban kell kielégíteni, nincs a pénztartozás teljesítését megtagadó adós sem. Ezzel szemben ha a közös tulajdonú ingatlannak a bírósági ítéletben meghatározott legalacsonyabb árverési vételáron történő értékesítése nem vezet eredményre, nincs akadálya annak, hogy a közös tulajdon más módon történő megszüntetése iránt újabb pert indítsanak. Ugyanakkor a jogerős bírói ítéletnek a legkisebb vételárat meghatározó rendelkezése anyagi jogerejét [Pp. 229. § (1) bek.] és a tulajdonjog védelmének az alapelvét (Ptk. 3. §) egyaránt sértené, ha a közös tulajdon árverés útján történő megszüntetésének végrehajtási szabályait a bíróság kiterjesztően értelmezve az ítéletben megállapított legkisebb vételárat a végrehajtási eljárásban úgy módosíthatná, hogy azt alacsonyabb összegben is megállapíthatná. A fentieken túlmenően a házastársi közös vagyon megosztása során a tulajdonközösségnek árveréssel való megszüntetése esetén az ítéletben megállapított legalacsonyabb vételártól való eltérés nemcsak az ezen a címen a feleknek jutó érték csökkenését vonná maga után, hanem érintené az egyéb vagyon megosztásánál vagy a lakás használatával kapcsolatos döntés meghozatala során figyelembe vett és a marasztalási összegre is kiható méltányossági, illetve egyéb családjogi megfontolásokat, megsértve ezzel az ítélet e rendelkezéseinek anyagi jogerejét is. Ha pedig a közös tulajdonban álló ingatlant jelzálogjog is terheli, a kikiáltási ár leszállítása azt eredményezheti, hogy a tulajdonostársak tulajdoni hányaduk ellenében semmit nem kapnak, sőt a jelzáloghitelező sem juthat maradéktalanul a követeléséhez.

A legkisebb vételár összegének meghatározása érdekében meg kell állapítani az alapul szolgáló forgalmi értéket. Az értékesítés útján befolyt összeg (árverési vételár) felosztása a tulajdoni hányadok figyelembevételével történik.

Az értéket lényegesen befolyásolja az, ha a közös tulajdonban álló ingatlanban az egyik tulajdonostárs is lakik. Az értékesíthetőséget ugyanis nagymértékben befolyásolja, hogy a vevő a házba beköltözhet-e. Mivel az ilyen értékcsökkenést a tulajdonostárs bennlakása okozza (ha más is lakik az ingatlanban, akkor részben), ennek hátrányos következményét is kizárólag ő tartozik viselni. Más a helyzet akkor, ha a bennlakó a perben kijelenti, hogy értékesítés esetén az ingatlanból kiköltözik. Ebben az esetben ugyanis a bíróság ítéletében a kiköltözési kötelezettséget kimondva az árverési feltételeket és a legkisebb vételárat a bennlakás figyelmen kívül hagyásával állapítja meg. Ezért a bennlakó tulajdonostársat ebben a kérdésben nyilatkozattételre kell felhívni. Ha a bennlakó tulajdonostárs nem vállal kötelezettséget a kiköltözésre, a bíróságnak - az értékesítés lehetőségének előmozdítása és minél kedvezőbb vételár elérése érdekében - meg kell vizsgálnia, hogy a bennlakó tulajdonostárs által használt lakás terjedelme nem haladja-e meg azt az indokolt mértéket, amelyhez neki és családjának méltányos igénye van. Amennyiben meghaladja, a bíróság a bennlakó tulajdonostárs lakáshasználatát korlátozhatja, esetleg a lakás más részébe való elhelyezését is elrendelheti.

Ha a magához váltásra a bennlakó tulajdonostárs lesz köteles, illetőleg jogosult, a bennlakás értékcsökkentő hatását elvileg egészen neki kellene viselnie. Ugyanez a helyzet árverési értékesítés esetén is, bár a lakáshasználat terjedelmének szűkítése esetén kisebb mértékben. Ezért ilyen esetekben a bíróságnak az ún. beköltözhető és a lakott forgalmi értéket egyaránt meg kell állapítania. A beköltözhető állapotnak megfelelő érték alapján kell megállapítani a benn nem lakó tulajdonostársnak a tulajdoni hányad alapján jutó magához váltási értéket (vételárat), árverési értékesítés esetén pedig azt az összeget, amely tulajdoni hányada alapján neki jut. Ha az ítéletben megállapított legkisebb árverési vételárnál magasabb vételárat érnek el, a többlet a tulajdonostársak között abban az arányban oszlik meg, amilyenben a meghatározott legkisebb vételár megoszlana. Ezt a számítási módot sem lehet azonban mindig mereven alkalmazni, mert az néha indokolatlanul méltánytalan eredménnyel járhatna.

Meg kell tehát ilyen esetekben vizsgálni, hogy a bennlakó tulajdonostárs hogyan került az ingatlanba, nem a többi tulajdonostárs akaratából-e és az ő érdekükben is; pl. nem őreá hárult-e az örökhagyó szülők közvetlen gyámolítása, akik éppen ezért tartották őt maguknál, míg a testvérek - a későbbi tulajdonostársak - a lakáskérdésüket másként oldották meg.

Külön ki kell emelni, hogy a különváltan élő vagy a volt házastársak közös ingatlanának megosztása esetén is előfordul, hogy a közös ingatlanban csak az egyikük lakik. A bennlakás értékcsökkentő hatásának az elbírálásánál ilyenkor megfelelően értékelni kell, ha a bennmaradó házastárs jogszabályi rendelkezés, vagy a másik házastárs egyetértése alapján az ingatlanban másnak (pl. a közös kiskorú gyermeknek) a lakhatását is biztosítja, illetve figyelembe kell venni a házastársaknak az értékcsökkenés viselésére vonatkozó megállapodását.

Ezekben az esetekben a bennlakás által okozott értékcsökkenés következményei csak korlátozott mértékben vagy egyáltalán nem terhelik a bennlakó tulajdonostársat.

A lakottság értékcsökkentő hatásának a bennlakó tulajdonostársra való áthárítása azonban nem eredményezheti azt, hogy az ingatlan értékesítése esetén a vételárból egyáltalán nem vagy kirívóan alacsony mértékben részesüljön.

II. Ha a bennlakó tulajdonostárs árverése útján való értékesítés esetén nem vállal kötelezettséget arra, hogy a lakásából kiköltözik, s azt a vevő rendelkezésére bocsátja, és a lakáshasználat terjedelmének megfelelő korlátozására sincs mód, a bíróság - kérelemre - azt is kimondja az ítéletben, hogy az árverést elsősorban olyan feltétellel kell megkísérelni, hogy amennyiben az árverési vevő a bennlakó tulajdonostársnak a vétel után a méltányos igényének megfelelő terjedelmű és minőségű cserelakást ajánl fel, a bennlakó (volt) tulajdonos az ingatlanból kiköltözni köteles, és elfoglalhatja a felajánlandó cserelakást. Ilyen vételi lehetőség esetén könnyebben jelentkezik vevő, és kedvezőbb vételárat lehet elérni. A bennlakó tulajdonostársnak a vételárból való részesedése ilyenkor is kevesebb lehet a tulajdoni hányad arányában járó összegnél, figyelemmel arra, hogy a közös ingatlanban volt lakása helyett cserelakáshoz jut, ami minden bizonnyal csökkentően hat az értékesítés során elérhető vételárra. Mindezeket már az ítéletben kell megállapítani, de mérlegelni kell a bennlakó tulajdonostárs javára a valószínű kiköltözési költségét is.

Ha azután az árverési vevő és a kiköltözésre kötelezett tulajdonostárs között vita támad a tekintetben, hogy a cserelakás megfelelő-e, ezt a bíróság a köztük lefolytatandó külön perben dönti el. E perben természetesen azt is vizsgálja a bíróság, hogy a felajánlott cserelakásba költözésnek nincsenek-e jogi akadályai. A cserelakás megfelelő voltának elbírálásánál a bíróság nem lehet figyelemmel minden addig élvezett előnyre (kert, gyümölcsfák stb.), a méltányos lakásszükséglet kielégítésére azonban a lakásnak alkalmasnak kell lennie.

III. A Ptk. 147. §-a szerint a közös tulajdon megszüntetését bármelyik tulajdonostárs követelheti. E jog érvényesítésének időbeli korlátozásáról a jogszabály nem rendelkezik, a Ptk. miniszteri indokolása arra utal, hogy a megszüntetés jogának visszaélésszerű, a többi tulajdonostárs méltányos érdekeit sértő gyakorlása ellen a Ptk. 5. §-a védelmet nyújt.

A társadalmi és gazdasági viszonyok változásával azonban olyan érdekhelyzetekkel is számolni kell, amelyek indokolttá teszik a közös tulajdon megszüntetésére irányuló kereset ennél szélesebb körben jelentkező okok miatti elutasítását.

Ezért a közös tulajdon megszüntetésének (a szerződéses korlátozáson kívül) akadálya lehet az is, ha a megszüntetést olyan időben kérik, amikor a közös tulajdon megszüntetése az egyes tulajdonostársak érdekeit súlyosan sérti. Alapot adhat a kereset elutasítására, ha az objektív körülmények (pl. a forgalmi értékviszonyok, az infláció) a közös tulajdon egészének átmeneti és jelentős értékcsökkenését eredményezik. Ilyen akadály lehet például az, ha valaki megszerzi a közös tulajdonban álló ingatlan egy hányadát és rövidesen közösségmegszüntetési perrel lép fel az anyagilag jóval erőtlenebb, a magához váltásra fel nem készült bennlakó tulajdonostárssal szemben. Megtörténhet, hogy a bennlakó tulajdonostársnak hibáján kívül elnehezült helyzetét akarja a másik tulajdonostárs kihasználni. Különélő vagy volt házastársak között is megtörténhet, hogy az egyik fél a másikkal szemben úgy lép fel, hogy annak inkább zaklatási jellege van. A közös ingatlant özvegyi vagy más haszonélvezeti, esetleg használati jog terheli, ami az értékre befolyással van, s az egyik tulajdonostárs erre való tekintet nélkül szorgalmazza az értékesítést, amit a másik ellenez. Kivételesen a kereset elutasítását eredményezheti a tulajdonosok körén kívül eső - az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett - más jogosult olyan védekezése, amellyel kimutatja, hogy a közösség megszüntetése az ő jogait kirívóan sérti. Az érdeksérelmet ugyanis az ilyen jogosult sem köteles tűrni.

IV. A közös tulajdon megszüntetésével kapcsolatban a haszonélvezeti vagy egyéb, az ingatlant terhelő jog értékének megállapítása is szükségessé válhat. Ez a helyzet akkor, ha valamennyi tulajdoni hányad tulajdonosa és haszonélvezője, illetve egyéb, az ingatlant terhelő jog jogosultja közös megegyezéssel hozzájárul a közös tulajdon megszüntetéséhez, vagy pedig az ingatlant szabadkézből értékesítik. Ha ilyenkor a tulajdonostárs és a haszonélvező vagy az ingatlant terhelő egyéb jog jogosultja nem jut megegyezésre a vételár, illetőleg a megváltási ár felosztása kérdésében, vitájukat a bíróságnak kell eldöntenie. Az ingatlant terhelő megszűnt jog értékének meghatározásánál jelentősége van annak, hogy az milyen jellegű ingatlant terhelt (lakóház, más építmény, mezőgazdasági művelésre alkalmas föld stb.), és a jogosult ténylegesen milyen módon gyakorolta a haszonélvezeti vagy egyéb, az ingatlant terhelő jogát (pl. a haszonélvező e jogát csak a személyes szükségletei kielégítésére használta-e, vagy pedig jövedelemforrást is jelentett részére). Az értékelés fontos tényezője, hogy pl. milyen életkorú a haszonélvező vagy a használati jog jogosultja, és általában milyenek a személyi körülményei. Vizsgálni kell az ingatlan hasznosításának lehetőségeit és a hasznosítással egyáltalán elérhető anyagi előnyt, valamint az ingatlant terhelőjognak az ingatlan forgalmi értékére gyakorolt hatását.

V. Gyakori módja valamely ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetésének, hogy a bíróság az egyik tulajdonostárs ingatlanhányadát megfelelő ellenérték ellenében a másik tulajdonostárs, illetőleg több tulajdonostárs tulajdonába adja [Ptk. 148. § (2) bek.], és egyidejű teljesítést rendel el, a teljesítésre azonban határidőt (részletfizetés) engedélyez.

Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. 14. §-a (4) bekezdésében foglaltak értelmében a bejegyzés tárgyát alkotójogra vonatkozó határozat alapján az eljáró hatóság (bíróság stb.) kéri a bejegyzést az ingatlan fekvése szerint illetékes földhivataltól.

Ez a rendelkezés - amelynek célja az, hogy az ingatlan-nyilvántartás mindenkor a valóságos jogi állapotot tüntesse fel - nem különböztet aszerint, hogy a jogszerző maradéktalanul teljesített-e vagy nem. Ebből folyik, hogy a bíróságnak a teljesítésre tekintet nélkül meg kell keresnie a földhivatalt a tulajdonjog bejegyzése iránt.

Az egyidejű teljesítés elvéből következik azonban, hogy a jogszerző a tulajdonjogának bejegyzésére csak akkor tarthat igényt, ha maradéktalanul teljesített, vagyis a szóban levő esetben, ha az ellenérték összegét teljes egészében megfizette.

Mindaddig, amíg a jogszerző a teljesítést nem igazolja, a tulajdonosváltozás bejegyzésének akadálya van. Ez esetben tehát értelemszerűen alkalmazni kell a 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet (Vhr.) 95. §-ának (2) bekezdésében foglalt azt a rendelkezést, hogy ha a beadvány - a tárgyalt esetben a megkeresés - érdemi elintézésének bármilyen akadálya van, a beadvány és az ugyanarra az ingatlanra érkezett további beadvány elintézését az akadály elhárításáig függőben kell tartani.

A tárgyalt esetben ezért a bíróságnak a határozata egyidejű megküldésével aziránt kell megkeresnie a földhivatalt, hogy a magához váltás teljes összege kifizetésének igazolásáig - vagyis az akadály elhárításáig - az érdemi elintézést tartsa függőben. A megkeresést célszerű a bírósági határozat rendelkező részébe foglalni. A megkeresésnek tartalmaznia kell a Vhr. 9. §-ának (3) bekezdésében említett adatokat.

A megkeresés beérkezését ilyen esetben is széljegyezni kell (Vhr. 93. §).

Annak elbírálását, hogy az érdemi elintézés akadálya elhárult-e, a Vhr. 95. §-ának (2) bekezdése nem utalja más szerv hatáskörébe, hanem a földhivatal jogkörében tartja meg. Ebből következik, hogy a magához váltás összegének teljes kifizetését a fölhivatalnál és nem a bíróságnál kell igazolni.

VI. Ingatlan közös tulajdonának a megszüntetése iránt benyújtott keresetlevélhez mindig csatolni kell az ingatlan tulajdoni lapjáról kiállított hiteles kivonatos másolatot, amely a Vhr. 115. §-a (1) bekezdése b) pontjának megfelelően a fennálló bejegyzéseket tartalmazza. Csak ez bizonyíthatja ugyanis a felperes tulajdonosi minőségét, amely a kereseti jog elengedhetetlen feltétele, de csak ebből állapítható meg az is, hogy kik a tulajdonostársak, akiket mind perbe kell vonni. Ebből állapítható meg az is, hogy van-e még más olyan ingatlan-nyilvántartási érdekelt is, akinek a perben állása, esetleg csak a meghallgatása szükséges. A tulajdonostársakat akkor is mind perbe kell vonni, ha a kereset csak az egyik tulajdonostárssal fennálló közösség megszüntetésére irányul, mert az ilyen elrendezés is lényegesen érintheti a többiek jogát.

Ha olyan felperes kéri az ingatlan közös tulajdonának a megszüntetését, akinek az ingatlanra csak kötelmi jogcíme van, a Ptk. 117. §-ában foglaltakhoz képest meg kell kívánni, hogy a felperes a szerződés alapján a tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztesse, mert tulajdonjogot csak ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel szerez.

Akkor is meg kell kívánni az ingatlan-nyilvántartási bejegyzést, ha a felperes olyan szerzésmódot állít, amely bejegyzés nélkül is tulajdonjogot eredményez (elbirtoklás, öröklés, hatósági határozat). Az ilyen szerzés esetén is vitássá válhat ugyanis, hogy az, aki magát tulajdonosnak véli, valóban az-e, s ezt a vitát csak azzal szemben lehet eldönteni, aki az így történt tulajdonszerzést kétségbe vonni jogosult, nem pedig a közösség megszüntetése iránti perben.

Az előbbiek megfelelően irányadók abban az esetben is, ha valamelyik alperesként perbevont tulajdonostárs már nem tulajdonos, vagy ha közös tulajdoni illetőségét kötelmi jogcímen más személyre ruházta át.

A közösség természetben való megszüntetése esetén a per kimenetelében az is érdekelt, aki nem tulajdonostárs ugyan, de javára a peres ingatlanon vagy annak hányadán özvegyi jog, más haszonélvezeti jog, használati jog, tartási vagy életjáradéki jog van bejegyezve, és ha a jelzálog nem az egész ingatlant terheli, a jelzálog jogosultja is. A közösség megszüntetése vagy annak valamelyik módja ugyanis az ő jogos érdekeiket is sértheti, s védekezésük a döntést a már kifejtettek szerint lényegesen befolyásolhatja, sőt a kereset elutasítását is eredményezheti.

Ha az ingatlant telki szolgalom terheli, s a megosztás vagy annak módja a telki szolgalmat érinti, indokolt a telki szolgalom jogosultjának a meghallgatása, sőt esetleg - a fejlemények szerint - a perbe vonása is.

Ha az egyik tulajdonostárs házasságban él, de házastársa az ingatlan-nyilvántartásban tulajdonostársként nincs bejegyezve, a szerzés idejére és a Csjt.-nek a házastársi vagyonközösséget szabályozó rendelkezéseire való tekintettel esetleg számolni lehet azzal is, hogy az ingatlannak az egyik házastárs tulajdonaként szereplő hányada a házastársi vagyonközösséghez tartozik. Mivel a házastárs ilyen igénye nem kötelmi természetű, ezért a házastársi vagyonközösséghez tartozó tulajdoni hányad jogi sorsában az ingatlan-nyilvántartásba tulajdonosként be nem jegyzett házastárs is érdekelt. Ezért olyan esetben indokolt a perben a másik házastársat is meghallgatni, és nyilatkozatához képest kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy perbe vonása szükséges-e.

Természetbeni megosztás esetén a megosztás módjához hatósági engedély is szükséges. E kérdést még az ítélet meghozatala előtt tisztázni kell, mert ilyen engedély hiányában az egyéb szempontok alapján megfelelőnek látszó megosztást sem lehet elrendelni. Nem lehet azonban azzal megelégedni, hogy az igazgatási hatóság a vázrajzra hozzájáruló nyilatkozatot vezet, vagy a bírósággal közli hozzájárulását, hanem olyan alakszerű határozatot kell kívánni, amelyet az érdekelt felek mindegyikének kézbesítettek, amely ellen tehát azok jogorvoslattal élhettek. A bíróság akkor jár el helyesen, ha - akár a felek által előterjesztett egy vagy több megosztási javaslattal, akár a bíróság előtti eljárásban kialakult megosztási móddal kapcsolatban - a feleket kötelezi arra, hogy a hatósági engedély megszerzése érdekében járjanak el, s ennek megtörténtéig a per tárgyalását felfüggeszti. Ugyanannál az ingatlannál több megosztási mód is szóba kerülhet, ezért több megosztási módra is keletkezhet államigazgatási engedély. Hogy anyagi jogszabályaink szerint melyik a legmegfelelőbb, azt a bíróságnak kell eldöntenie.

A természetbeni megosztáshoz vázrajz is szükséges, amelynek ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmasnak kell lennie. Az ilyen irányú követelményeket a Vhr. 68. és 69. §-a határozza meg. Ezekre a bíróságnak is kellő figyelemmel kell lennie, nehogy később az ingatlan-nyilvántartási érvényesítés akadályba ütközzék. Gondoskodni kell arról, hogy az ítéleti rendelkezés alapjául szolgált e megosztási vázrajznak egy másolati példánya az iratoknál maradjon, mert különben az ítéleti döntés után, amikor a vázrajz a földhivatalhoz kerül, az iratok hiányosak maradnak.

A közös tulajdon megszüntetése iránti perben hozott ítélet elleni fellebbezés folytán az ítélet egész terjedelmének a felülbírálása csak akkor nem lehetséges, vagyis csak akkor lehet szó részjogerőről, ha fellebbezéssel kizárólag az eljárási költség kérdésében éltek. Ez abból következik, hogy az érdemi döntés tárgya mindig a közösségnek az érdekek sérelme nélküli megszüntetése. Az pedig, hogy az egyáltalán lehetséges-e, s ha igen, mi annak a legmegfelelőbb módja, annyira egységes kérdés, hogy részbeni eldöntésre alkalmatlan, tehát a részdöntések egymástól elszakítva jogerőre sem emelkedhetnek.

A közös tulajdon megszüntetése iránt indított perek dologi perek, ezért a per tárgya értékének a megállapításánál a vitás dolog (rész), illetőleg dologi jog értéke az irányadó [Pp. 24. § (2) bek. e) pont].

Ha a közös tulajdonnak természetbeni megosztás útján történő megszüntetése iránt indított perben a felperes által igényelt dolog (dologrész) értéke nem haladja meg a felperes tulajdoni hányadának az értékét, a per tárgyának értéke a felperes tulajdoni hányadának értéke. Ha azonban a felperes a tulajdoni hányada értékénél nagyobb értékű dolgot (dologrészt) igényel, a per tárgyának értéke ez a nagyobb érték.

A közös tulajdonban álló dolognak árverésen történő értékesítése és a befolyt vételár megfelelő felosztása iránt indított perben a felperes az igényét a tulajdoni hányadára alapítja, ennek a pénzbeli ellenértékéhez kíván hozzájutni. Ezért a per tárgyának az értéke ilyen esetben is a felperes tulajdoni hányadának az értéke.

A felperes a közös tulajdonnak akként való megszüntetését is kérheti, hogy a bíróság a közös tulajdon tárgyait vagy azok egy részét megfelelő ellenérték fejében adja az ő tulajdonába [Ptk. 148. § (2) bek.]. Ilyen esetben a felperes a másik (többi) tulajdonostárs tulajdoni hányadát kívánja megszerezni. A per tárgyának értéke tehát annak a tulajdoni hányadnak az értéke, amelynek tulajdonába adását a felperes kéri.

A közös tulajdon megszüntetése mindegyik tulajdonostársnak, de mégis inkább a pert megindítónak az érdekét szolgálja. Ezért ha a perre, illetőleg egyes perbeli lépésekre egyik fél sem szolgáltatott okot a magatartásával, közöttük csak a felmerült szükséges kiadásokat kell megosztani, míg a többi saját költségét mindegyik fél maga viseli. Ha valamelyik fél magatartása ettől eltérést indokol, a magatartások értékelésével kell a perköltség viselése felől határozni.

PK 297.

Egyes kollégiumi állásfoglalások módosítása

Az 1995. évi LX. törvény módosította a Polgári perrendtartás egyes szabályait. Ezért és az egyéb időközi jogszabályváltozásokra tekintettel szükségessé vált egyes polgári kollégiumi állásfoglalások módosítása, az állásfoglalások és a módosított jogszabályok között az összhang megteremtése. Ezért a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma felülvizsgálta az állásfoglalásait, és ennek alapján a következők szerint határozott.

A Polgári Kollégium a PK 132. sz., PK 151. sz., PK 152. sz., PK 162. sz., PK 172. sz., PK 191. sz., PK 198. sz., PK 206. sz. és PK 261. sz. állásfoglalásait az alábbiak szerint módosítja:

1. A 132. számú polgári kollégiumi állásfoglalás kiemelt részében és az indokolás első bekezdésében az „1986. évi I. törvény (Tv.) 52.” szavak helyébe az „1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 72. §-ában” szavak lépnek.

Az állásfoglalás indokolásának első, harmadik és az utolsó bekezdésében a „Tv. 52. § „ szavak helyébe az „Itv. 72. §” szavak lépnek.

Az állásfoglalás indokolásának első bekezdésében a „használati” szó helyébe a „vagyoni értékű” szavak lépnek. Az állásfoglalás indokolásának harmadik bekezdésében a „használati jog” szavak helyébe a „vagyoni értékű jogok” szavak lépnek.

Az állásfoglalás indokolásának második bekezdése helyébe a következő szöveg lép:

a) Az első tárgyalás elmulasztásának következményeként - amennyiben a törvény kizáró rendelkezést nem tartalmaz - valamennyi keresetfajta tekintetében helye van bírósági meghagyás kibocsátásának. A bíróság azonban akkor is mellőzheti a bírósági meghagyás kibocsátását, ha a Pp. 136. §-ának (2) bekezdésében meghatározott permegszüntető ok nem áll fenn.

b) A fizetési meghagyás ellen benyújtott ellentmondás alapján kitűzött tárgyalás elmulasztása esetén nem bocsátható ki bíróság meghagyás.

c) A bírósági eljárást megelőző eljárásban tett érdemi nyilatkozat önmagában nem akadálya a bírósági meghagyás kibocsátásának.

d) A bírósági meghagyás csak a kereset leszállítása esetén térhet el a keresetlevélben közölt kereseti kérelemtől.

e) A bírósági meghagyásban a bíróság minden olyan rendelkezést megtehet, amelyet az ítélet tartalmaz.

f) A bírósági meghagyás a szabályszerűen benyújtott ellentmondás folytán hatályát veszti, ezért a bíróságnak nem kell hatályon kívül helyeznie.

g) Ha a bírósági meghagyás ellen benyújtott ellentmondás alapján kitűzött új tárgyalást mindkét peres fél elmulasztja, a Pp. 137. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni.

a) A Pp. 136. §-ának (2) bekezdése szerint: ha az első tárgyalást az alperes mulasztja el, és írásbeli védekezést nem terjesztett elő, a bíróság a felperes kérelmére az alperest az idézéssel közölt kereseti kérelemnek megfelelően bírósági meghagyással kötelezi, egyben marasztalja a felperes költségeiben. Nem bocsáthatja ki a bíróság a meghagyást, ha a per megszüntetésének lenne helye.

A Pp. más rendelkezései is állapítanak meg olyan eseteket, amelyekben a bírósági meghagyás nem bocsátható ki (házassági bontóper, munkaügyi per stb.]. Ebből pedig az következik, hogy a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén bírósági meghagyás kibocsátásának bármilyen kereset alapján helye van, ha a törvény azt kifejezetten nem zárja ki.

A Pp. 136. §-ának (4) bekezdése szerint az első tárgyalásra megidézett és megjelent tanút vagy szakértőt a bíróság kihallgatja. Ha az ügy eldöntésére így kellő adat áll rendelkezésre, a bíróság az általános szabályok szerint határoz, egyébként pedig a bírósági meghagyás kibocsátása avagy újabb tárgyalás kitűzése felől dönt.

A Pp. 136. §-ának (2) és (4) bekezdésében foglalt rendelkezések egybevetéséből a jogszabály nyelvi és logikai értelmezése alapján olyan következtetésre lehetne jutni, mintha a Pp. 136. §-ának (2) bekezdésében meghatározott feltételek fennállása esetén a bíróság köteles lenne a bírósági meghagyást kibocsátani, s ettől csak akkor tekinthetne el, ha az első tárgyalásra megidézett és megjelent tanút vagy szakértőt hallgatná ki. Az ilyen következtetés azonban nem egyeztethető össze a Pp. általános elveivel, különösen a törvény céljával és az igazság érvényesülésének biztosításával.

A Pp. 1. §-a szerint a törvénynek az a célja, hogy a felmerült jogviták eldöntését az igazság alapján biztosítsa. A 3. § (1) bekezdése szerint pedig a bíróságnak az a feladata, hogy a törvény céljának megfelelően az igazság kiderítésére törekedjék; a bíróság evégből gondoskodik arról, hogy a felek a perben jogaikat helyesen gyakorolják, és a perbeli kötelességeiknek eleget tegyenek. Mindebből pedig az következik, hogy ha a bíróságnak a keresetlevél vagy melléklete tartalmára, illetőleg a rendelkezésre álló egyéb adatokra tekintettel alapos kétségei támadnak a követelés jogalapja vagy fennállása tekintetében, vagy úgy látja, hogy a követelés a jogszabály megkerülésére vagy mások jogainak csorbítására irányul, akkor jár el helyesen, ha az újabb tárgyalás kitűzése felől dönt, illetőleg az általános szabályok szerint határoz. Ez egyben azt is jelenti, hogy a bíróság akkor sem köteles a bírósági meghagyást kibocsátani, ha a Pp. 136. §-ának (2) bekezdésében írt feltételek megvannak, s az ugyanott meghatározott permegszüntető okok nem is állnak fenn.

Ezt az értelmezést támasztja alá a Pp. 136. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezés is. Ha ugyanis az első tárgyalásra megidézett és megjelent tanú vagy szakértő kihallgatása után lehetősége van a bíróságnak a meghagyás kibocsátásának mellőzésére, aligha lehet ezt a jogosultságát kétségbe vonni olyan esetben, amikor nem a tanú vagy a szakértő vallomása alapján, hanem egyéb okból győződik meg a meghagyás kibocsátásának aggályos voltáról. Ezzel az állásfoglalással van egyébként összhangban a Polgári perrendtartás módosításáról szóló 1972. évi 26. számú törvényerejű rendeletnek a Pp. 136. §-át módosító 23. §-ához fűzött miniszteri indokolás is, amely szerint „ha a bíróság a kereseti kérelmet vagy annak meghatározott részét aggályosnak tartja, a meghagyást az egyéb feltételek megléte esetében sem bocsátja ki, ilyen esetben tárgyalást tart, mert a bizonyítási eljárás lefolytatása nem mellőzhető”.

b) A Pp. 319. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés értelmében a fizetési meghagyásnak bármilyen címen előterjesztett megtámadása ellentmondásnak számít. A Pp. 136. §-ának (1) bekezdése szerint pedig a bírósági meghagyás az alperes mulasztása esetén nem bocsátható ki akkor, ha az alperes írásbeli védekezést terjeszt elő.

Tekintettel arra, hogy az ellentmondás az alperesnek a keresettel szembeni védekezését fejezi ki, ilyenkor bírósági meghagyást nem lehet kibocsátani.

c) A Pp. 125. §-ának (4) bekezdése értelmében az alperes a kereseti kérelemre a kitűzött határnap előtt írásban is nyilatkozhat. A Pp. 136. §-ának (2) bekezdése szerint írásbeli védekezésnek csak az ilyen, tehát már a bírósági eljárásban, a kézbesített keresetlevélre tett nyilatkozatot lehet tekinteni. Ezért a birtokháborítási ügyekben az előzetes eljárásokban az alperes által tett nyilatkozat nem tekinthető a Pp. 136. §-ának (2) bekezdése szerinti írásbeli védekezésnek. Ha tehát az alperes a kereseti kérelemre a bíróság előtt írásban nem nyilatkozott, a bírósági meghagyást - az egyéb feltételek fennállása mellett - ki lehet bocsátani. Nem bocsátható ki azonban a bírósági meghagyás olyankor sem, ha azt a jogszabály kizárja.

d) A Pp. 136. §-ának (2) bekezdése szerint, ha az első tárgyalást az alperes mulasztja el, és írásbeli védekezést nem terjesztett elő, a bíróság a felperes kérelmére az alperest az idézéssel közölt kereseti kérelemnek megfelelően bírósági meghagyással kötelezi, egyben marasztalja a felperes költségeiben.

Ebből a rendelkezésből következik, hogy a bírósági meghagyás kibocsátása feltételezi a kereseti kérelemnek az alperessel való előzetes közlését. Ha ez nem történt meg, bírósági meghagyás kibocsátásának nincs helye. Hasonló a helyzet a keresetnek a tárgyaláson történt megváltoztatása esetén: ez is szükségessé teszi a megváltoztatott keresetnek az alperessel való közlését.

Nem sérti azonban az alperes érdekét, ha a keresetváltoztatás csupán a kereset leszállításában áll, és ezt vele nem közölték. Ezért, ha a felperes a követelését - esetleg éppen az alperes részteljesítésére tekintettel - az első tárgyaláson leszállítja, nincs akadálya annak, hogy a bíróság a leszállított keresetnek megfelelően bocsássa ki a meghagyást. Ha azonban a felperes a keresetlevélben az alperesek közölt keresetét felemeli, vagy újabb kereseti kérelmet terjeszt elő, ezt feltétlenül közölnie kell az alperessel, enélkül a bírósági meghagyás nem bocsátható ki.

e) A bírósági meghagyás tartalmát illetően a Pp. 136. §-ának (3) bekezdése tartalmaz a rendelkezéseket. Ezekből kitűnik, hogy a meghagyásnak a jogvitával összefüggő kérdések eldöntését kell magában foglalnia, vagyis lényegében az ítéletet pótolja. Ebből következik, hogy a bírósági meghagyásban meg lehet, sőt meg is kell tenni minden olyan rendelkezést, amelyet az ítélet tartalmazna, ha a bíróság ítéletet hozott volna (pl. előzetes végrehajthatóság, lakásügyekben az elhelyezés kérdésében való rendelkezés, az ingatlan-nyilvántartást vezető hatóság megkeresése).

f) A Pp. 136/A. §-ának (1)-(2) bekezdéseiben foglalt rendelkezések szerint a bírósági meghagyás ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül bármelyik fél szóban vagy írásban a meghagyást kibocsátó bíróságnál ellentmondással élhet. A kellő időben benyújtott ellentmondás esetében a bírósági meghagyást kibocsátó bíróság a per tárgyalására új határnapot tűz. A bírósági meghagyásnak ellentmondással meg nem támadott része jogerőre emelkedik, és az új tárgyalást csak a megtámadott részre vonatkozóan kell kitűzni.

Sem az idézett, sem a bírósági meghagyásra vonatkozó egyéb rendelkezések nem tesznek említést a bírósági meghagyás hatályon kívül helyezéséről. Ebből következik, hogy a bírósági meghagyás - éppen úgy, mint a fizetési meghagyás - hatályát veszti, ha valamelyik fél szabályszerű ellentmondást nem nyújt be. Ezt a következtetést támasztja alá a Pp. 136/A. §-ának (3) bekezdésében foglalt az a rendelkezése is, amely szerint az ellentmondás folytán kitűzött újabb határnapnak az alperes részéről történt elmulasztása esetén a bíróság a korábbi meghagyást hatályában fenntartja. Ez ugyanis arra utal, hogy a bírósági meghagyás az ellentmondás folytán hatályát vesztette, azért kell azt külön intézkedéssel a hatályában fenntartani. A fentiekből az is következik, hogy az alperes az ellentmondást utóbb nem vonhatja vissza.

g) A Pp. 136., 136/B. §-ai a tárgyalás elmulasztásának következményeit szabályozzák.

A Pp. 136. §-a meghatározza a bírósági meghagyás kibocsátásának feltételeit, a Pp. 136/A. §-ának (1) bekezdése rendelkezik a bírósági meghagyás elleni perorvoslati jogról és a perorvoslat módjáról, a (2) bekezdés pedig - egyebek között - arról, hogy ellentmondás esetén új tárgyalást kell kitűzni. A 136/A. § (3) bekezdése pedig arról rendelkezik, hogy mi a teendő akkor, ha az alperes ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot is elmulasztotta.

A törvény nem rendelkezik azonban arról hogy mi az eljárás abban az esetben, ha az ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot mindkét peres fél elmulasztotta, ezért az általános szabályokat kell irányadónak tekinteni.

A Pp. 137. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint az eljárás szünetel, ha bármelyik tárgyaláson egyik fél sem jelenik meg vagy a megjelent fél az ügy tárgyalását nem kívánja, illetőleg nyilatkozatot egyáltalán nem tesz, és a távollevő felperes megelőzőleg egyik esetben sem kérte, hogy a bíróság a tárgyalást távollétében is tartsa meg.

A törvény ettől eltérő rendelkezést arra az esetre sem tartalmaz, amikor a bírósági meghagyás elleni ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot mindkét fél elmulasztja, ezért az eljárást szünetelőnek kell nyilvánítani.

PK 191.

A peres eljárás során a Pp. 156. §-a alapján hozott ideiglenes intézkedést tartalmazó végzést a Pp. 219. §-a (1) bekezdésének b) pontja és (3) bekezdése értelmében már a kihirdetés által közöltnek kell tekinteni, s ezért nem kell kézbesíteni annak a félnek, aki előtt azt tárgyaláson kihirdették. A fellebbezési határidőt az ilyen féllel szemben a Pp. 228. §-ának (1) bekezdése szerint a kihirdetéstől kell számítani. A fellebbezés határidejéről a feleket ennek megfelelően kell tájékoztatni [Pp. 220. § (2) bek. és 222. § (1) bek.].

PK 198.

Arra az elvi különbségre tekintettel, amely a végrehajtás megszüntetése, illetőleg korlátozása (Pp. 366. §) és a tartási kötelezettség mérséklése (Pp. 230. §) iránt indított perek között fennáll, nem engedhető meg, hogy a tartásra kötelezett fél olyan esetben, amikor kötelezettségének mérséklését kívánja elérni, a tartás rendezése helyett végrehajtás megszüntetése, illetőleg korlátozása iránt indítson pert.

PK 206.

a) A bíróság a Pp. 3. §-a szerint a felperest figyelmeztetni köteles arra, hogy a kereseti kérelmét a tárgyalás folyamán és a tárgyalás eredményének megfelelően megváltoztathatja. Ha a felperes a figyelmeztetés folytán a keresetét megváltoztatja, a bíróság köteles annak a tárgyalásába bocsátkozni. Ha a figyelmeztetés elmarad, és ez a per helyes elbírálását akadályozta, a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése értelmében hatályon kívül helyezésre alapot adó ok áll fenn.

b) Az indokolási kötelezettség elmulasztása miatt az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezésére a Pp. 252. §-ának (2) bekezdése alapján csak akkor kerülhet sor, ha az elsőfokú határozatból és az eljárás adataiból nem állapítható meg, hogy az elsőfokú bíróság döntését mire alapította, s ezért az érdemi határozat nem bírálható felül. Ha azonban az érdemi döntéshez szükséges adatok rendelkezésre állanak, érdemi döntést kell hozni.

c) A Pp. 252. §-ának (4) bekezdése alapján a másodfokú eljárás költségét minden ügyben meg kell állapítani, s az elsőfokú bíróság csak a megállapított költség

viselése tárgyában határoz. Az elsőfokú bíróság a per kimenetelének megfelelően az ellenfelet az egész megállapított költség, vagy annak egy része viselésére kötelezheti. E körben kell figyelembe venni azt is, hogy az ügyérték az eljárás későbbi folyamán valamilyen okból (pl. a kereset leszállítása folytán) változott.

d) Ha a másodfokú bíróság a Pp. 252. §-ának (4) bekezdése alapján elrendeli, hogy a hatályon kívül helyezés folytán az ügyet azonos hatáskörű más bíróság tárgyalja, más megyei bírósághoz tartozó helyi bíróságot nem jelölhet ki.

e) A fellebbezési bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 252. §-ában meghatározott esetekben valamelyik későbbi tárgyaláson is hatályon kívül helyezheti. Törekednie kell azonban arra, hogy a hatályon kívül helyezés indokolt esetben már az első tárgyaláson megtörténjék.

PK 261.

A hagyatéki eljárás során tett nyilatkozat addig, amíg arról az érdekelt másik fél tudomást nem szerzett, általában visszavonható, a későbbi visszavonás hatályosságához a nyilatkozattal jogot szerzett másik érdekelt fél beleegyezése szükséges.

Az örökséget visszautasító nyilatkozatot az érdekelt másik félnek arról való tudomásszerzése előtt sem lehet visszavonni, de az érdekeltek közös megállapodással utóbb annak hatályát is megszüntethetik.

A hagyatéki eljárás során tett nyilatkozat visszavonásával kapcsolatos jogértelmezési tétel lényegében a szerződés létrejöttére vonatkozó és a Ptk. 211-215. §-aiban foglalt rendelkezésnek felel meg. A hagyatéki eljárás során tett nyilatkozatok ugyanis rendszerint a hagyatéki vagyon átruházására, bizonyos feltételek kikötésére és más anyagi jogi joghatás elérésére irányulnak, tehát szerződési ajánlat jellegűek.

Más a helyzet az örökséget visszautasító nyilatkozatnál, mivel ennek a jogi következménye az, hogy az illető örökös az öröklésből kiesik, s az őt illető örökségre nyomban (ipso iure) a többi örökös válik jogosulttá (Ptk. 600., 674. §). Az így beállott öröklésnek, illetőleg az ezt előidéző visszautasításnak a hatályát utóbb már csak megszüntetni lehet, ami az érdekeltek közös megegyezésével akadálytalanul megtörténhet per nélkül, azaz már a hagyatéki eljárás során is.

A hagyatéki eljárás során tett jognyilatkozatoknál azonban a közjegyzőnek figyelemmel kell lennie a 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet (He.) 52. §-ának (3), valamint 53. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezésekre, és - a He. 89. §-ának (1) bekezdése értelmében - megfelelően alkalmaznia kell a Pp. 3-4. §-aiban foglaltakat is.

Magától értetődik, hogy az érdekelt a nyilatkozatát, mégpedig mind az örökséget visszautasító egyoldalú, mind az egyéb kétoldalú nyilatkozatát megtámadhatja az általános ügyleti megtámadási alapokon (pl. jogellenes fenyegetés, tévedés címén) is.

Az előbbi a hagyatéki eljárás során a közjegyző előtt tett anyagi jogi nyilatkozatra vonatkoznak. Az eljárásjogi nyilatkozatok visszavonására a He. értelmében alkalmazandó Pp. rendelkezései szerint az a szabály érvényesül, hogy az eljárásjogi nyilatkozatok csak kivételesen, akkor nem vonhatók vissza, ha a visszavonást a jogszabály kifejezetten kizárja.

(1996. XII. 9.; Bírósági Határozatok 1997. évi 3. szám.)

PK 71.

Az ügyvédi munkaközösség az 1983. évi 4. számú tvr. (Tvr.) 18. §-ának (2) bekezdése értelmében jogi személy.

Az ügyvédi munkaközösséget mint jogi személyt általában az ügyvédi munkaközösség vezetője képviseli [Tvr. 18. § (3) bek.]. Ez a képviseleti jogkör általános, a vezető az ügyvédi munkaközösség képviseletében szerződéseket köthet, jognyilatkozatokat tehát, szolgáltatásokat a teljesítés hatályával átvehet, fizetéseket nyugtázhat stb.

Az ügyvédi munkaközösség vezetője tehát nemcsak ügyvédi megbízás iránt szerződhet, hanem általános képviseleti jogkörben egyéb szerződéseket is köthet. E szerződések alapján az ügyvédi munkaközösség válik jogosulttá. és kötelezetté (Ptk. 28. § (2) bek., 219. § (2) bek.).

A Tvr. 8. §-ának (1) bekezdése értelmében az ügyvédi megbízást az ügyvédi munkaközösség nevében az ügyvédi munkaközösség vezetője vagy az ügyvéd vállalja el, és ó köti meg az ügyvédi munkadíjra vonatkozó megállapodást is.

Az ügyvédi megbízás elvállalása és a munkadíjra vonatkozó megállapodás tekintetében mind a munkaközösség vezetője, mind annak tagja a munkaközösség képviseletében jár el, az ügyvédi megbízási szerződésből folyó jogok és kötelezettségek az ügyvédi munkaközösséget illetik, mert az ügyvédi megbízásból eredő jogviszony a megbízó fél és a munkaközösség között jön létre. Ebből következik, hogy a megbízott szerződésszegése esetén a félelősség az ügyvédi munkaközösséget terheli, az ügyvédi megbízás tartalma, valamint a Ptk.-nak a megbízásra vonatkozó különös és a szerződésszegésre vonatkozó általános szabályainak megfelelően.

Nem minden megbízás tekinthető azonban ügyvédi megbízásnak. A képviseleti jogkör terjedelmének meghatározása szempontjából tehát az ügyvédi megbízást tárgyi és tartalmi szempontból el kell határolni minden más ügy ellátására vonatkozó megbízástól. Az ügyvédi megbízás tárgya általában csak olyan ügy ellátása lehet, amely jogszerű ügyvédi tevékenységre irányul. E vonatkozásban a Tvr. 1. és 2. §-a határozza meg azt a feladatkört, amelyen belül az ügyvédi működés jogszerű, megfelel a felek jogos érdekének és a szocialista törvényességnek. Az olyan megbízás, amely a jogszabály szerinti kereteken kívül esik, különösen amely a törvény kijátszására, megkerülésére, a joggal való visszaélésre irányul, ügyvédi megbízásnak nem minősül, az ilyen megbízást adó ügyféllel az ügyvédi munkaközösség megbízási jogviszonyba nem kerül mégpedig arra tekintet nélkül, hogy az ilyen megbízást a munkaközösség vezetője vagy annak tagja vállalta-e el.

Következésképpen ilyen esetekben az ügyvédi munkaközösség a megbízási szerződés és a szerződésszegésre vonatkozó jogszabályok alapján az ügyfél esetleges károsodásáért nem tehető Felelőssé.

Ha az ügyvédi munkaközösség vezetője vagy tagja nem jogszerű ügyvédi tevékenység körébe tartozó ügy ellátását vállalja el, nincs kizárva az adott esetben a szerződésén kívül okozott kárért való felelősség szabályai alapján (Ptk. XXIX. fejezete), az ügyvédi munkaközösség felelősségének a megállapítása, ha az ügyvédi munkaközösség felróható magatartása hozta a vezetőt vagy a tagot abba a helyzetbe, hogy a jogszerű ügyvédi tevékenység körén kívül eső tevékenysége során az ügyfélnek vagy másnak kárt okozhatott. Ebben az esetben az ügyvédi munkaközösség kártérítési kötelezettségének alapja a magatartás félróhatósága, amelyet vélelmezni kell [Ptk. 339. § (1) bek.]. Mentesül az ügyvédi munkaközösség a kártérítési felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

Nem állapítható meg a felróhatóság hiánya pl. olyan esetben, amikor a munkaközösség eltűrte, hogy az a tag az ügyvédi munkaközösség helyiségében a jogszerű ügyvédi tevékenység körén kívül eső ügyekkel foglalkozhassék, a munkaközösségi nyugtakönyvet a tag ellenőrzés nélkül használhatta, a tagok működésére vonatkozó ellenőrzést a vezető elhanyagolta.

Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni a megbízónak azt a tudatos magatartását sem, hogy jogszabályba, illetőleg a társadalom érdekeibe vagy a szocialista együttélés követelményeibe ütköző vagy egyébként tiltott ügy ellátására adott megbízást, jóllehet maga is nyilvánvalóan tudta, hogy a megbízás tárgyára és tartalmára figyelemmel az ügyvédi munkaközösséggel megbízási jogviszonyba nem kerülhet, és valójában nen is az ügyvédi munkaközösséget, hanem annak személy szerint kiválasztott tagját kívánta megbízni a nem jogszerű ügyben való eljárással.

PK 72.

A 3/1960. (V.13.) KPM számú rendelettel közzétett Vasúti Árufuvarozási Szabályzat (VÁSZ) részletes szabályokat tartalmaz a vasút értesítési kötelezettségét, a kirakási határidőt és az átvevő kirakási kötelezettségét illetően.

E rendelkezések szerint a vasút az átvevő által kirakandó küldemény érkezéséről az átvevőt a kocsi kiállítása előtt legalább három órával értesíti. Az értesítésben meg kell jelölni azt. az időpontot, amelyben a vasút a kocsit kirakás végett kiállítja (40. cikk 1. §). A kirakási határidő a küldemény érkezéséről adott értesítésben megjelölt időpontban kezdődik, feltéve, hogy eddig az időpontig a kocsit a vasút kirakáshoz kiállította. Mindaddig amíg a vasút a kötelező értesítést nem teljesítette, a kirakási határidő nem kezdődik el (47. cikk 2. §). Ha az értesítés megtörténte és az értesítésben közölt időpont között nincs meg a 40. cikk 1. §-ában meghatározott időköz, a kirakási határidő csak az értesítés megtörténtét követő három óra elteltével kezdődik, feltéve, hogy a kocsi ebben az időpontban kiszolgáltatásra készen áll (47. cikk 5. §).

A vasút az átvevő által kirakandó küldeményekre vonatkozó értesítési kötelezettségének akkor tesz eleget, ha az értesítést tartalmazó táviratot feladta, az átvevőt távbeszélőn értesítette, az értesítést küldönccel kézbesítette, illetőleg a közlést a posta üzenetközvetítő szolgálatának átadta, vagy az értesítést küldönccel igazoltan megkísérelte (40. cikk 4. §).

Ha az átvevő a küldeményt a kirakási határidő alatt nem rakja ki, a kirakási határidő lejártától a késedelem idejére a díjszabásban megállapított kocsiálláspénzt köteles fizetni (47. cikk 7. §).

Ezek a szabályok a fuvarozási jogviszony sajátos természetével vannak összefüggésben, így a 40. cikk 4. §-ában foglalt az a rendelkezés is, amely meghatározza, hogy a vasút mikor tesz eleget az értesítési kötelezettségének. Az értesítés módjától függ, hogy ez melyik időpontban következik be. Távbeszélő és küldönc igénybevétele esetén az értesítés tényleges megtörténte, illetőleg a küldönc útján történt értesítés igazolt megkísérlése szükséges, távirati értesítés esetén elegendő a távirat feladása, a posta üzenetközvetítő szolgálatának igénybevétele esetén pedig a közlésnek a posta részére való átadása.

Az utóbbi két esetben is azonban a jogszabályalkotó nyilvánvalóan azt a tipikus esetet tartotta szem előtt, hogy nincs már eleve akadálya a távirat, illetőleg az üzenetközvetítő szolgálatnak átadott közlés olyan időpontban való kézbesítésének, amikor az átvevőnek még egyáltalán módjában áll a kirakásról késedelembe esés nélkül gondoskodnia. Fel sem tételezhető olyan szabályalkotói szándék, amely hátrányos jogkövetkezményekkel kívánta volna sújtani az átvevőt akkor is, ha a vasút az értesítésnek tudatosan olyan módját választja, amely mellett az értesítés nyilvánvalóan nem érkezhet meg kellő időben az átvevőhöz, s ezért a kirakást - teljesen önhibáján kívül - már eleve csak késedelemmel végezheti el.

A VÁSZ 40. cikkének 3. §-a szerint az értesítés távbeszélőn, távbeszélő összeköttetés hiányában küldönccel írásban vagy pedig táviratban történik, az átvevő és a rendéltetési állomás azonban írásban az értesítés egyéb módjára vonatkozóan is megegyezhet. Az értesítésnek tehát elsősorban távbeszélőn kell történnie, ami a legbiztosabb és leggyorsabb módja annak, hogy az átvevő a küldemény megérkezéséről valóban tudomást szerezzen. Távbeszélő összeköttetés hiányában a vasút küldönc vagy távirat útján köteles az, átvevőt értesíteni. Kifejezett rendelkezés nélkül is nyilvánvaló, hogy a vasút az értesítésnek csak azt a módját választhatja, amely mellett - tudomása szerint - az értesítés kellő időben ténylegesen meg is történhet.

Ha a VÁSZ - a jogviszony sajátosságára figyelemmel - különös szabályozást tartalmaz is a fuvarozásra vonatkozóan, ez nem jelenti azt, hogy a fuvarozási szerződés esetében a polgári jogunk alapelveinek nem kell érvényesülniük. Márpedig a Ptk. 4. §-ának (3) bekezdése értelmében a polgári jogi viszonyokban a szocialista együttélés követelményei szerint, kölcsönösen együttműködve kell eljárni. Az együttműködést elsősorban a kötelezettségek pontos teljesítésével és a jogok rendeltetésszerű gyakorlásával kell megvalósítani. Hasonló értelmű rendelkezést tartalmaz a szerződések teljesítésével kapcsolatban a Ptk. 277. §-ának (2) bekezdése is.

Az együttműködés és a rendeltetésszerű joggyakorlás kötelezettségének a vasút de az átvevő is tartozik eleget tenni. Nem felelne meg ennek a kötelezettségnek a vasút ha az értesítésnek azt a módját választaná, amelyről eleve tudja, hogy megfelelő gondosság kifejtése mellett tudnia kellene, hogy az kellő időben eredményre nem vezethet. Ha pl. a vasút tudja, hogy az átvevő székhelyén működő, a táviratot kézbesítő posta a hivatali idejének a letelte miatt már nem tart szolgálatot abban az időben, amikor a feladott távirat oda egyébként megérkezhetne, s ezért a táviratnak az átvevő részére való kézbesítése kellő időben nem történhet meg, az ezzel összefüggésben levő kirakási késedelem nem esik az átvevő terhére, tehát ezen a címen a vasút kocsiálláspénz fizetésére nem tarthat igényt.

A kirakási határidőnek szigorú megtartása, a kocsiforduló zavartalan lebonyolítása a vasút árufuvarozási tervének teljesítésén túlmenő fontos népgazdasági érdek amelynek figyelmen kívül hagyása a vasút teljesítőképességének a csökkenését eredményezheti.

De nem kevésbé fontos érdekek fűződnek ahhoz is, hogy az átvevők a küldemények megérkezéséről időben értesüljenek, azoknak a vasúti kocsikból való károsodás nélküli kirakodásáról és elszállításáról maguk gondoskodhassanak.

Az egyetemleges népgazdasági érdekek csorbítatlan érvényesülése tehát azt követeli meg, hogy a vasút az értesítésnek azt a módját válassza, amely mellett az átvevő értesítése és a küldemény kirakása a legrövidebb idő alatt célravezetően megtörténhet.

Ennek érdekében azonban - természetesen g nemcsak a vasút, hanem a küldemény átvevője is köteles mindent megtenni, ami az adott helyzetben általában elvárható. Ezért. arra kell törekednie, hogy - szükség esetén - az értesítés módjára vonatkozóan közte és a vasút között a népgazdasági érdekeket szem előtt tartó megállapodás jöjjön létre (VÁSZ 40. cikkének 3. §-a).

PK 74.

A Ptk. 559. §-ának (1) bekezdése szerint felelősségbiztosítási szerződés alapján a biztosított követelheti, hogy a biztosító a szerződésben megállapított mértékben mentesítse őt olyan kár megtérítése alól, amelyért jogszabály szerint felelős.

A Ptk. 559. §-ának (3) bekezdése pedig kimondja, hogy a biztosítót a károsulttal szemben a biztosított szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartása sem mentesíti. A szándékos károkozás, továbbá a súlyos gondatlanságnak a szerződésben megállapított eseteiben azonban követelheti a biztosítottól a kifizetett biztosítási összeg megtérítését, kivéve ha a biztosított bizonyítja, hogy a károkozó magatartás nem volt jogellenes.

A Ptk. 558. §-ának (1) bekezdése továbbá úgy rendelkezik, hogy amennyiben a biztosító a kárt megtérítette, őt illetik meg azok a jogok, amelyek a biztosítottat illették meg a kárért felelős személlyel szemben, kivéve, ha ez a biztosította közös háztartásban élő hozzátartozó.

E rendelkezések alkalmazásával kapcsolatos az a vitás kérdés, hogy olyankor, amikor alkalmazott vagy szövetkezeti tag a munkaviszonyával, illetőleg tagsági viszonyával összefüggésbén eljárva harmadik személynek kárt okoz, s ezt a kárt a biztosító a Ptk. 559. §-a alapján (nem pedig a gépjárművek kötelező szavatossága biztosítására vonatkozó speciális rendelkezések alapján) a károsultnak megtéríti, támaszthat-e a biztosító megtérítési igényt az alkalmazottal, illetőleg szövetkezeti taggal szemben a Ptk. 558. §-ának (1) bekezdése, tehát törvényi engedmény alapján.

Az említett vitás kérdés megoldásánál a biztosítás és ezen belül a felelősségbiztosítás célját és jogi természetét kell szem előtt tartani.

A felelősségbiztosítás is vagyonbiztosítás, ennek azonban egyik különös alakzata. A felelősségbiztosítási szerződéssel a biztosító annak az anyagi hátránynak az elhárítását vállalja magára, amely a biztosítottat annak következtében éri, hogy valamely esemény folytán köteles harmadik személy kárát megtéríteni. A kár közvetlenül a harmadik személyt éri ugyan, e kár tekintetében azonban a biztosítottnak megtérítési kötelezettsége áll fenn, s éppen e kötelezettség alól mentesíti őt a biztosító a felelősségbiztosítási szerződés alapján.

A Ptk. a felelősségbiztosítást a vagyonbiztosítás keretében sajátosan szabályozza. A Ptk. 559. §-ának (3) bekezdése szerint a biztosító a károsulttal szemben akkor is helytállni köteles, ha a károkozás szándékosan vagy a szerződésben meghatározott súlyos gondatlansággal történt. Ezekben az esetekben azonban a biztosító a kifizetett biztosítási összeg megtérítését követelheti a biztosítottól, kivéve ha a biztosított bizonyítja, hogy a károkozó magatartás nem volt jogellenes.

A törvény tehát meghatározza, hogy felelősségbiztosítás esetén a biztosító milyen esetekben és kivel szemben érvényesíthet megtérítés iránti igényt. A szóban levő jogviszony sajátosságából eredően egyrészt a szándékos és a szerződésben meghatározott súlyos gondatlansággal történt károkozásokra korlátozza a biztosító megtérítési igényét, másrészt pedig úgy rendelkezik, hogy a biztosító ebben a szűk körben is csak a biztosítottal szemben léphet fel megtérítés iránti követeléssel.

Ebből pedig következik, hogy ha a biztosító az alkalmazott vagy a szövetkezeti tag által a munkaviszonyával, illetőleg tagsági viszonyával összefüggésben harmadik személynek okozott kárt [Ptk. 348. § (1) bek.] a Ptk. 559. §-a alapján megtéríti, a kifizetett biztosítási összeget csak a szándékos vagy a szerződésben meghatározott súlyos gondatlansággal történt károkozás esetén követelheti a biztosított munkáltatótól, illetőleg szövetkezettől. Az egyéb módon történt károkozás esetén a munkáltatóval, illetőleg a szövetkezettel szemben megtérítési igényt nem érvényesíthet, mert ezt a jogszabály kizárja.

De következik a fentiekből az is, hogy a biztosító az alkalmazottal, illetőleg a szövetkezeti taggal szemben megtérítés iránti igénnyel egyáltalán nem léphet fel. A szándékosan vagy a szerződésben meghatározott súlyos gondatlansággal történt károkozás esetében azért sem, mert a Ptk. 559. §-ának (3) bekezdése értelmében a biztosító csak a biztosítottal, tehát a munkáltatóval, illetőleg a szövetkezettel szemben támaszthat ilyen igényt. A károkozás egyéb eseteiben pedig azért nem, mert ilyenkor a törvény rendelkezése szerint a biztosítót megtérítési igény még a biztosítottal szemben sem illeti meg. A megtérítési igénynek a Ptk. 559. §-ában foglalt szabályozása teljes, ezért a felelősségbiztosítás körében a Ptk. 558. §-ának (1) bekezdése nem kerülhet alkalmazásra.

PK 75.

A Ptk. 560. §-ának (1) bekezdése szerint életbiztosítási szerződésben kedvezményezett lehet a) szerződésben megnevezett személy, b) a bemutatóra szóló kötvény birtokosa, c) biztosított örököse, ha a kedvezményezettet a szerződésben nem jelölték meg, és bemutatóra szóló kötvényt sem állítottak ki.

Eszerint tehát a biztosított örököse akkor minősül kedvezményezettnek, ha nincs szerződésben megjelölt kedvezményezett, és bemutatóra szóló kötvényt sem állítottak ki. Ez a rendelkezés azzal áll összefüggésben, hogy az életbiztosítási szerződésben is mindenképpen szerepelnie kell olyan személynek, akinek részére a biztosító a biztosítási esemény bekövetkeztekor a biztosítási összeget köteles kifizetni, illetőleg aki a biztosítási összeg felvételére jogosult. Ha a kedvezményezett kijelölése nem történt meg és nem állítottak ki bemutatóra szóló kötvényt sem, erre az esetre maga a törvény határozza meg, hogy ki, illetőleg kik jogosultak a biztosítási összeg felvételére. A törvény említett rendelkezése tehát a szóban levő esetekben az életbiztosítási szerződés tartalmává válik, a biztosítási összeg felvételére jogosult személy hiányzó kijelölését pótolja. Ilyenkor kedvezményezettnek a biztosított örököseit kell tekinteni, akik tehát nem az örökösi, hanem a törvény rendelkezésének megfelelően a kedvezményezetti minőségüknél fogva - vagyis közvetlenül az életbiztosítási szerződés alapján - tarthatnak igényt a biztosítási összegre.

A törvény azzal, hogy az említett esetben az örököst kedvezményezettnek minősíti, egyben az életbiztosítási összegből való részesedés mértékét is meghatározza. Az örökösnek mint kedvezményezettnek a törvényben meghatározott joga a Ptk. öröklési szabályaiban meghatározott tartalmú jogosultságot jelent. Ellenkező esetben a Ptk. 560. §-a (1) bekezdésének c) pontjában foglalt rendelkezés nem szüntetné meg az életbiztosítási összeg felvételére való jogosultság tekintetében fennálló bizonytalanságot olyan esetben, amikor több örökös van, tehát nem tölthetné be azt a funkciót, amelyet pedig a törvényhozónak a vonatkozó rendelkezések logikai összefüggéséből is kitűnő szándéka szerint betölteni hivatott. Az említett rendelkezés nemcsak a kedvezményezettek személyét jelöli meg, hanem meghatározza egyben a kedvezményezetti jogosultság tartalmát is: az örökösnek mint kedvezményezettnek annyi joga van, amennyi őt mint örököst megilletné. Ez következik abból is, hogy az említett rendelkezés általában „örökös”-t említ anélkül, hogy különböztetne törvényes és végrendeleti örökös között.

Mindez az életbiztosítási összeg ilyen jellegét nem szünteti meg, nem teszi azt hagyatékká, arra tehát az örökhagyó esetleges hitelezői jogszerűen nem támaszthatnak igényt. Az öröklési jog szabályai - a Ptk. 560. §-a (1) bekezdésének c) pontjában foglalt rendelkezés folytán - csak mint a kedvezményezettek szeméjét és a kedvezményezetti jogosultság tartalmát meghatározó rendelkezések jönnek figyelembe.

A fentiek szerint tehát abban az esetben, ha az elhunyt biztosított után végrendelet nem maradt, a törvényes örökösök - mint a Ptk. 560. §-a (1) bekezdésének c) pontja értelmében kedvezményezettek - a törvényes öröklés szabályai szerint osztoznak az életbiztosítási összegen. A túlélő házastársat is az öröklési jog szabályaiban meghatározott tartalmú haszonélvezeti jog illeti meg. Végrendelkezés esetében pedig az egyegy örököst megillető kedvezményezetti jogosultság mértékét (arányát) illetően a végrendeleten alapuló öröklésre vonatkozó jogszabályok jönnek figyelembe. Az ági örökösök - ilyen minőségükben - természetszerűen nem lehetnek kedvezményezettek, mert a biztosítási összeg nem olyan jellegű, hogy ezzel kapcsolatban ági öröklésnek egyáltalán helye lehetne.

PK 76.

I. A Ptk. 582. §-nak (3) bekezdése szerint az ajándékozó visszakövetelheti az ajándékot vagy követelheti az ajándék helyébe lépett értéket akkor is, ha az a feltevés, amelyre figyelemmel az ajándékot adta, utóbb véglegesen meghiúsult és enélkül az ajándékozásra nem került volna sor.

E rendelkezésből következően az ajándék visszakövetelésének, illetőleg az ajándék helyébe lépett érték követelésének két feltétele van:

az egyik az, hogy az a feltevés, amelyre figyelemmel az ajándékozó az ajándékot adta, utóbb véglegesen meghiúsuljon,

a másik pedig az, hogy a feltevés nélkül nem került volna sor az ajándékozásra.

Csak e két feltétel együttes megléte alapozza meg az ajándékozó jogát arra, hogy az ajándékot visszakövetelje, illetőleg követelje az ajándék helyébe lépett értéket. Az ilyen követelés jogszerűsége kérdésében való döntésnél tehát a bíróságnak nemcsak azt kell vizsgálnia, hogy az ajándékozásnál valamilyen feltevés szerepet játszott-e, s hogy ez a feltevés véglegesen meghiúsult-e, hanem körültekintő vizsgálódást igényel az is, hogy a feltevés olyan súlyú-e, amely nélkül az ajándékozó nem kötötte volna meg az ajándékozási szerződést.

E vizsgálódásnál az ajándékozással kapcsolatos számos körülmény gondos számbavételére van szükség. Így pl. nagy jelentősége van annak, hogy milyen volt az a viszony, kapcsolat, amely az ajándékozást megelőzően az ajándékozó és a megajándékozott között fennállott. Vizsgálni kell továbbá az ajándék tárgyának értékét, s ezzel kapcsolatban azt is, hogy az ajándékozás olyan jelentős-e, amelyre tekintettel is arra lehet alaposan következtetni, hogy az ajándékozót valóban az általa állított feltevés indította az ajándékozásra. E tekintetben jelentősége lehet a közfelfogásnak is. A szokásos mértékű ajándék visszakövetelésének egyáltalán nincs helye [Ptk. 582. § (5) bek.].

A szóban levő követelések elbírálásánál nem hagyható figyelmen kívül, hogy a megajándékozott az ajándékozási szerződés alapján az ajándék tárgyán tulajdonjogot szerez, s ennek számbavételével alakítja az életkörülményeit. Az ajándék visszaadására, illetőleg az ajándék helyébe lépett érték megfizetésére való kötelezés súlyos zavart idézhet elő a megajándékozott anyagi helyzetében s általában az életvitelében. Méltánylást és védelmet igényelnek tehát a megajándékozott érdekei is. A társadalmi felfogás szerint is lényegtelen körülmény tekintetében fennálló feltevés meghiúsulása nem vezethet a megajándékozott marasztalására.

Mindezekre figyelemmel tehát a bíróság csak akkor kötelezheti a megajándékozottat az ajándék visszaadására, illetőleg az ajándék helyébe lépett érték megfizetésére, ha az ajándékozás összes körülményére kiterjedő vizsgálódás alapján az állapítható meg, hogy valamilyen lényeges körülmény tekintetében fennálló feltevés indította az ajándékozót az ajándékozásra, s e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor. E tekintetben a bizonyítás az ajándékozót terheli.

Mindez összhangban van azzal, hogy a szerződési nyilatkozat tévedés címén történő megtámadásának is csak lényeges tévedés esetében van helye [Ptk. 210. § (1) bek.]. Az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulása valójában azt jelenti, hogy az ajándékozásra vezető feltevés tévesnek bizonyult.

II. A Ptk. 324. §-nak (1) bekezdése szerint a követelések általában öt év alatt évülnek el. Az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé válik [Ptk. 326. §-nak (1) bekezdése]. Nincs olyan jogszabály, amely az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulására alapozott visszakövetelési jog elévülésére ettől eltérő rendelkezést tartalmazna. A Ptk. 582. §-nak (3) bekezdésére alapított visszakövetelési jog tehát öt év alatt évül el. Az elévülés pedig akkor kezdődik, amikor az ajándékozás alapját adó feltevés véglegesen meghiúsul.

Fontos érdek fűződik azonban ahhoz, hogy az ajándékozó ne késlekedjék sokáig az igénye érvényesítésével, s ne tartsa hosszú ideig bizonytalanságban a megajándékozottat a tekintetben, hogy kívánja-e a visszakövetelési jogát gyakorolni vagy sem. Ezért - az ajándékozási szerződés sajátosságaira is figyelemmel - a szóban levő igény érvényesítésének indokolatlan késedelméből arra kell következtetni, hogy az ajándékozó a visszakövetelési jogát kellő megfontolás után sem kívánja gyakorolni.

A Ptk. 582. §-nak (4) bekezdése szerint nincs helye az ajándék visszakövetelésének, ha az ajándékozó a sérelmet megbocsátotta; megbocsátásnak számít, ha az ajándékozó az ajándékot megfelelő ok nélkül hosszabb ideig nem követeli vissza.

Az ajándék visszakövetelésével való indokolatlan késlekedés tehát még súlyos jogsértés esetén is megfosztja az ajándékozót attól a jogától, hogy az ajándékot visszakövetelje. Nem indokolt ennél bővebb lehetőséget biztosítani az ajándék visszakövetelésére akkor sem, ha a visszakövetelés jogcíme a feltevés meghiúsulása.

Mindebből következően az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulására alapított visszakövetelési jog az általános elévülési időn belül is elenyészik abban az esetben, ha az ajándékozó azt - megfelelő ok nélkül hosszabb ideig nem gyakorolja.

III. A Ptk. 582. §-nak (3) bekezdésében foglalt rendelkezés - az abban meghatározott feltételek megléte esetén - általában lehetővé teszi az ajándék visszakövetelését, illetőleg az ajándék helyébe lépett érték követelését anélkül, hogy e jog gyakorlását csak a megajándékozottal szemben történő jogérvényesítésre korlátozná. Kétségtelen azonban, hogy a törvényhozó a szabályozásnál a visszakövetelési jognak a megajándékozottal szemben történő érvényesítését tartotta döntően szem előtt.

Lehetségesek olyan esetek, amikor az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés jellegére, az ajándékozás körülményeire, valamint az ajándékozó életviszonyainak alakulására is figyelemmel, a társadalmi felfogás szerint is indokoltnak mutatkozik az ajándékozó részéről az ajándék, illetőleg a helyébe lépett érték visszakövetelése a megajándékozott örökösétől is.

Előfordul pl., hogy idős személyek a náluk lényegesen fiatalabb hozzátartozójuknak nagy értékű ajándékot adnak abban a felismerhető feltevésben, hogy a megajándékozott róluk szükség esetén gondoskodni fog, elesett állapotukban támogatja őket. A megajándékozottnak az ajándékozót megelőző elhalálozása az ajándékozó ilyen feltevését - amely nélkül az ajándékozásra egyáltalán nem került volna sor - meghiúsítja. Ilyen kivételes esetben az ajándék visszakövetelhető a megajándékozott örökösétől is, mert meghiúsult az ajándékozónak az a feltevése, hogy a megajándékozott öt túl fogja élni s így képes lesz a gondozására, támogatására.

IV. A Ptk. 582. §-nak (3) bekezdésében foglalt rendelkezés csak az ajándékozót jogosítja fel arra, hogy az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulása címén - meghatározott feltételek megléte esetén - az ajándékot visszakövetelje, illetőleg követelje az ajándék helyébe lépett értéket. Ez a jog tehát az ajándékozó örökösét általában nem illeti meg. Az ajándékozási szerződés természetéből következik, hogy az ajándék visszakövetelése az ajándékozó legszemélyesebb joga.

Ha azonban az ajándékozó a visszakövetelés iránt a pert már megindította, a pert az örököse a perbeli jogutódlás általános szabályai (Pp. 61-62. §) szerint folytathatja.

Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy előfordulhatnak olyan esetek, amikor az ajándékozásra az ajándékozót olyan feltevés indította, amely az örökös javára, illetőleg az ö javára is szólt. Ilyen esetben kivételesen az ajándékozó örökösét megilleti az a jog, hogy saját nevében követelje vissza az ajándékot, illetőleg követelje az ajándék helyébe lépett értéket. Ez a jog is azonban csak akkor gyakorolható, ha a követelés a feltevés jellegére és az ajándékozás körülményeire tekintettel a társadalmi felfogás szerint indokoltnak mutatkozik.

V. A Ptk. 4. §-nak (4) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat; a másik fél felróható magatartására azonban az is hivatkozhat, aki maga sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

A törvénynek ez a - polgári jog egyik alapelveként megfogalmazott rendelkezése nem hagyható figyelmen kívül az ajándék visszakövetelése körében sem. Az ajándéknak az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulása címén történő visszakövetelése, illetőleg az ajándék helyébe lépett érték követelése útján az ajándékozó sem juthat ahhoz az előnyhöz, hogy a vagyonállományából az ajándékozás folytán már kiesett értéket visszaszerezze, ha a feltevés meghiúsulását a felróható magatartásával saját maga idézte elő.

PK 77.

A Ptk. 582. §-ának (1) bekezdése szerint a még meglevő ajándékot az ajándékozó visszakövetelheti annyiban, amennyiben arra létfenntartása érdekében szüksége van, és az ajándék visszaadása a megajándékozott létfenntartását nem veszélyezteti.

E rendelkezés alkalmazásával kapcsolatban felvetődik az a kérdés, hogy a visszakövetelési igény érvényesítésének előfeltétele-e a Csjt. 60-69. §-aiban biztosított tartási igény érvényesítése, vagyis hogy az ajándékot létfenntartás érdekében csak az követelheti vissza, akinek tartásra kötelezett hozzátartozói nincsenek, vagy azokkal szemben tartási igényét nem sikerült érvényesítenie.

E kérdést nemlegesen kell eldönteni, mert az ajándék visszakövetelésére és a családjogi tartásra vonatkozó jog az ajándékozónak olyan egymástól független személyes joga, amelynek gyakorlása az ő belátásától, választásától függ.

Az ajándékozási ügylettel az ajándékozó saját vagyona rovására juttat vagyoni előnyt a megajándékozottnak, ellenérték nélkül apasztja vagyonát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ajándékozásnak nem lehetnek méltányolható tárgyi okai. Az ajándékozó az ajándékkal kifejezheti háláját a neki nyújtott szolgáltatásokért (pl. életmentésért, vagyonmentésért stb.), különös szeretetét és megbecsülését valamely rokona vagy az ajándékot kiérdemlő más személlyel szemben. E méltánylást érdemlő körülmények mellett igazságtalan eredményre vezethetne az az álláspont, amely szerint nincs tartásra joga annak, aki az ajándék visszakövetelésére vonatkozó igénynek érvényesítésével tartásáról gondoskodni tudna, vagyis, hogy az ajándék visszakövetelési igény mindig megelőzi a tartás iránti igényt. Lehetséges viszont az is, hogy az ajándékozásnak méltányolható okai nem voltak, és az ajándékozó indokoltabbnak tartja az ajándék visszakövetelését létfenntartásának biztosítása végett, mint rokonai megterhelését tartásdíj iránti igényével. Ezért az ajándékozót nem lehet megfosztani attól a személyes jogától, hogy az általa választott módon lépjen fel létfenntartásának biztosítása végett, tehát belátása szerint választhassa az ajándék visszakövetelését vagy a tartásdíj iránti igény érvényesítését.

Választási joga gyakorlásának azonban a joggal való visszaélés gátat szab. Ennélfogva mindig vizsgálni kell az ajándékozás körülményeit, így különösen, hogy az ajándékozás óta mennyi idő telt el, azt, hogy az ajándékozás nem olyan helyzetben történt-e, amikor az ajándékozónak és a megajándékozottnak is okszerűen számolnia kellett azzal, hogy az ajándékozó rövidesen tartásra szorulttá válik; vizsgálni kell az ajándékozás alapjául szolgáló körülményeket továbbá azt, hogy az ajándékozó részéről nem játszott-e szerepet az a törekvés, hogy az ajándékozás által magát a tartásra ráutalttá tegye. Az ajándékozás körülményeinek feltárása, az ajándékozó és a tartásra kötelezettek helyzetének és egymáshoz való viszonyának ismerete mellett lehet meg állapítani, hogy az ajándék visszakövetelési jogát vagy tartás iránti igényét érvényesítő ajándékozó személyes jogának belátásától függő gyakorlásával nem követ-e el joggal való visszaélést.

A létfenntartásra alapított visszakövetelési igény érvényesítése esetén mentesülhet a megajándékozott az ajándék visszaadásának kötelezettsége alól abban az esetben, ha az ajándékozó létfenntartását (járadék vagy természetbeni tartás útján) megfelelően biztosítja.

PK 78.

A Ptk. 589. §-ában foglalt rendelkezés értelmében a tartási szerződésből származó perekben a fő szempont a felek kölcsönös méltányos érdekeinek érvényre juttatása. A bírói döntésnek mindig ehhez kell igazodnia.

Erre figyelemmel a kereseti kérelemhez való kötöttség kérdésének vizsgálatánál az az irányadó, hogy a szerződés megszüntetése iránti kérelemben - mint többen a kevesebb - benne van a módosításra és az életjáradéki szerződéssé való átváltoztatásra irányuló igény is, továbbá a módosítás és az életjáradéki szerződéssé való átváltoztatás iránti igények kölcsönösen benne foglaltatnak egymásban. Ellenben a csupán módosításra vagy életjáradéki szerződéssé való átváltoztatásra irányuló kérelembe a szerződés megszüntetése iránti kérelmet nem lehet beleérteni.

Egyébként a bíróság nem alkalmazhat olyan megoldást, amely ellen a felek mindegyike tiltakozik.

A tartási szerződéses jogviszonyokkal kapcsolatban, e jogviszonyok sajátos természeténél, társadalmi rendeltetésénél, jelentőségénél fogva a bírói ítélkezésnek arra kell törekednie, hogy ezek a szerződések eredeti céljukat lehetőleg betölthessék.

Erre figyelemmel az ilyen szerződésekből származó perekben nincs helye a kereseti kérelemhez, illetőleg az ellenkérelemhez való kötöttség (Pp. 125. §) merev értelmezésének és alkalmazásának.

Az előbbiekből természetesen az is következik, hogy a tartási szerződéssel kapcsolatos perekben a bíróságot fokozottan terheli a Pp. 3. §-ában előírt figyelmeztetési és kioktatási kötelezettség. Tehát a bíróságnak a jogi képviselő nélkül eljáró felek figyelmét minden esetben fel kell hívnia a méltányos érdekeik szempontjából legmegfelelőbbnek látszó rendezés lehetőségére, és a szükséghez képest gondoskodnia kell arról hogy a felek az említett lehetőség megvalósításához a megfelelő kereseti kérelmet, illetőleg ellenkérelmet előterjesszék.

PK 8.

A Ptk. 140. §-ának (1) bekezdése szerint a közös tulajdonban álló dolog birtoklására és használatára a tulajdonostársak mindegyike jogosult, e jogot azonban egyikük sem gyakorolhatja a többiek jogainak és a dologhoz fűződő törvényes érdekeinek sérelmére.

A Ptk. 141. §-a értelmében a dolog hasznai a tulajdonostársakat tulajdoni hányaduk arányában illetik meg, de ilyen arányban terhelik őket a dolog fenntartásával járó és a dologgal kapcsolatos egyéb kiadások, a közös tulajdoni viszonyból eredő kötelezettségek, és ugyanilyen arányban viselik a dologban beállott kárt is.

A Ptk. 140. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy a birtoklás, a használat, a hasznosítás, valamint a rendes gazdálkodás körét meg nem haladó kiadások kérdésében a tulajdonostársak - ha a törvény másként nem rendelkezik - szótöbbséggel határoznak; minden tulajdonostársnak tulajdoni hányada arányban van szavazati joga.

A Ptk. 143. §-ának (1) bekezdése szerint a kisebbség a szótöbbséges határozatot bíróságnál támadhatja meg, ha a határozat az okszerű gazdálkodást sérti, vagy a kisebbség jogos érdekeinek lényeges sérelmével jár. A (3) bekezdés pedig akként rendelkezik, hogy ha a törvény szótöbbséggel hozott határozatot kíván meg és ilyen határozat nincs, a birtoklás, a használat vagy á hasznosítás kérdésében bármelyik tulajdonostárs kérelmére a bíróság határoz.

A Ptk. 143. §-ának (1) bekezdése a XII. fejezetben szabályozott mindegyik esetre vonatkozik, ahol a törvény szótöbbséges határozatot említ, tehát a Ptk. 140. §-ának (2) bekezdésére is.

Ha a tulajdoni hányadok nem egyenlőek, a szótöbbséges határozat általában meghozható, de az is előfordulhat, hogy ha a tulajdonostársak egyikét sem illeti a felénél nagyobb tulajdoni hányad, nem keletkezik szótöbbséges határozat.

A tulajdonostársak egyetértésének a hiánya esetében sokszor nincs is alakszerűen határozatnak minősíthető döntés, hanem csak hatalmaskodás van. Ezt legfeljebb akkor lehet szótöbbséges határozatnak tekinteni, ha a többségi oldalról nyilvánul meg. Megtörténhet azonban, hogy a kisebbség létesít erőszakosan olyan helyzetet, amely miatt a másik fél bírósági rendezést lát szükségesnek.

A Ptk. rendelkezései mellett nincs akadálya annak, hogy a bíróság egyetértés hiányában a tulajdonostársak közt felmerült birtoklási és használati (hasznosítási) vitát úgy rendezze, hogy a hasznosítás módját végrehajtó határozattal maga állapítja meg.

Ez a rendezés nagy körültekintést kíván. Döntő szempont kétségtelenül a tulajdoni hányad, már azért is, mert a hasznok a tulajdonostársakat tulajdoni hányaduk arányában illeti. De - különösen házingatlanoknál - nagy szerephez jut az okszerű gazdálkodás és az egyéb jogos, a dologhoz fűződő törvényes érdek is.

Ez utóbbi körülmények azt is eredményezhetik, hogy a birtoklás, használat mértéke eltérhet a tulajdoni hányad szerinti aránytól. Ha például a tulajdonostársak által lakott családi házban a helyiségek és a telek birtoklási, használati módjáról van szó, pusztán erre az arányra és ebből kiindulva a helyiségek számára, térfogatára és a telek térmértékére alapított elrendezés helytelen eredményre vezethet. A személyes körülmények, a bennlakók száma, az ésszerű lakáskialakítás, az egyes helyiségek közös használatának a lehető mellőzése, a kertnek, vagy gazdasági célra egyébként használható teleknek minél gazdaságosabb és viszálymentesebb tényleges elhatárolása mind olyan szempontok, amelyek a tulajdoni hányad szerinti megosztástól való eltérést indokolhatják.

Az ilyen indokolt eltérés a hasznokban való részesedés arányán természetesen nem változtat, s ezért az esetleg szükségesnek mutatkozó időszakos pénzbeli ki egyenlítésről is gondoskodni kell. Indokolt esetben a megóvási és fenntartási költség arányát is a tulajdoni hányadtól eltérően, a valóságos birtoklás és használat arányához képest lehet megállapítani.

A birtoklás és használat módjának ilyen szabályozása nem jelenti a közös tulajdon megszüntetését. Egyoldalúan, önkényesen ugyan nem változtatható meg, ha azonban a szabályozásnál figyelembe vett körülmények utóbb olyan lényegesen megváltoztak, hogy az eredetileg helyesnek mutatkozó elrendezés az okszerű gazdálkodás követelményeit, vagy az egyik fél jogos érdekeit, a dologhoz fűződő törvényes érdekeit már sérti, a korábbi ítélet nem akadálya annak, hogy valamelyik fél a bíróságtól újabb elrendezést kérjen. Ítélt dologról ugyanis ilyenkor a tényalap azonosságának a hiányában nem lehet szó.

PK 80.

Abban a kérdésben, hogy az ági jellegű házhely megtartja-e ági jellegét, ha arra szerzeményi jellegű házat építenek, a Ptk. 613-614. §-ainak a rendelkezései irányadók. A Ptk. 137. és 138. §-ában foglalt szabályozás ebben a vonatkozásban nem jöhet szóba, mert ez idegen telekre történő ráépítést tételez fel, márpedig a kérdéses esetben az örökhagyó a saját földjére épített.

A Ptk. 613. §-a az ági öröklés szabályai alól azt az ági vagyontárgyat vonja ki, amely az örökhagyó halálakor nincs meg, vagy az ági vagyontárgy helyébe lépett [Ptk 613. § (1) bek a) és b) pontjai]. Ugyanakkor kimondja, hogy az örökhagyó halálakor meg nem levő (átruházott, veszendőbe ment, felélt stb.) ági vagyontárgy pótlásának nincs helye.

A szóban levő esetben azonban az ági eredetű föld megvan, átruházásra nem került, veszendőbe nem ment, helyébe más vagyontárgy nem lépett, így pedig nem következett be olyan helyzet, amely az ági öröklés szabályainak érvényesülését kizárja.

Ennélfogva a földre ági öröklésnek van helye, míg a szerzeményi épületre az öröklés általános szabályai az irányadók. Minthogy azonban jogszabályaink szerint az épület és a föld jogi szétválasztására ilyen esetben nincs lehetőség, előtérbe lép a Ptk. 614. §-ának alkalmazása. Eszerint ha az ági vagyontárgy természetbeni kiadása célszerűtlennek mutatkozik, a bíróság az ági vagyontárgy értékének pénzbeli kiegyenlítését rendelheti el.

Minthogy az épület értéke a föld értékét általában meghaladja, a célszerű rendelkezésnek rendszerint az felel meg, ha az ági örökös a föld pénzbeli egyenértékét kapja meg, az épülettel bővült egységes ingatlan pedig az általános örökös tulajdonába kerül. Ha viszont a föld értéke haladja meg az épület értékét, az egységes ingatlan kerülhet az ági örökös tulajdonába, és az általános örökös az épület értékének megtérítését igényelheti.

Amikor a föld beépített és be nem épített része az ésszerűségnek és a gazdasági cél-szerűségnek megfelelően külön-külön önálló ingatlanként kialakítható, akkor a természetbeni kiadásnak legalábbis a részbeni lehetősége megvan. Ez esetben a föld részleges természetbeni kiadásának lehet helye.

Minden esetben azonban a túlélő házastárs haszonélvezeti joga - özvegyi jogának fennállásáig - kiterjed az ági vagyontárgyra, illetőleg annak pénzbeli egyenértékére (Ptk. 615. §).

PK 81.

a) A Ptk. 579. §-a szerint ajándékozási szerződés alapján az egyik fél saját vagyona rovására a másiknak ingyenes vagyoni előny juttatására köteles. Gyakran előfordul hogy a felmenő a lemenőjét a saját vagyona rovására úgy akarja ingyenes vagyoni előnyhöz juttatni, hogy az olyan meghatározott vagyontárgyat (ingót vagy ingatlant) kapjon, amely még az ő tulajdonában sincs, hanem harmadik személytől kell megvásárolni. Ebben a felmenő és a lemenő teljesen egyetértenek, s a lemenőt a kérdéses vagyontárggyal tekintik megajándékozottnak, de az általános életfelfogás is az, hogy a felmenő és lemenő a meghatározott vagyontárgyra irányuló ajándékozási szerződés. lebonyolításának a módját egyszerűsítette le. Történhet ez a lébonyolítás úgy, hogy a felmenő jár el az alkudozásnál, és ő fizeti ki az eladónak a vételárat, de a szerződésbe vagy a számlába a lemenőt íratják be vevő félként. De történhet úgy is, hogy a felmenő a határozottan megjelölt ingó vagy ingatlan vagyontárgy vételéhez szükséges pénzösszeget a lemenő rendelkezésére bocsátja azzal a meghagyással, hogy ez mint vevő kösse meg a szerződést. A lényeg mindkét esetben ugyanaz, a felmenő és a lemenő akarata teljesen egyezik, és a köztük létrejött ajándékozási szerződés így megy foganatba.

Az említett ajándékozási szerződések egyes mozzanatai tehát mind gazdaságilag, mind jogilag teljes egységben vannak, az ajándék tárgya maga a vagyontárgy, amelyhez a felmenő vagyonának a rovására a lemenő ingyenesen hozzájutott. Ehhez képest olyankor, amikor a lemenő később meghal, és az ági öröklés egyéb feltételei fennállanak, az ilyen vagyontárgyat ági jellegűnek kell tekinteni.

A Ptk. 613. §-a az örökhagyó halálakor meg nem levő (átruházott, veszendőbe ment, felhasznált stb.) vagyontárgyakat vonja ki az ági öröklés köréből. Az állásfoglalás a) pontja azonban nem ilyen esetet érint, mert nem az ingyenesen juttatott vagyontárgy felhasználásáról, hanem arról van só, hogy a felmenő a juttatás egyszerűbb jogtechnikai lebonyolítása érdekében a mástól megvett dolog vételárát bocsátotta a megajándékozott lemenő rendelkezésére, illetőleg ő fizette azt ki a megajándékozott lemenő helyett. Az ajándék tárgya tehát maga a dolog, s az eredeti állapotában meg is van, ági jellege ezért változatlanul fennáll.

Az, hogy a Ptk. 579. §-ának (2) bekezdése ingatlan ajándékozásának érvényességéhez a szerződés írásbafoglalását írja elő, a fenti állásfoglalás helyességét nem érinti, mért az írásbeliség a közvetlenül átruházó és szerző fél között ebben az esetben is fennáll, a tulajdonátruházás tehát írásbeli szerződésen alapul, az ingatlan azonban a felmenőtől származó ajándék címén kerül a lemenő tulajdonába.

A Ptk. 365. §-ának (3) bekezdésében és a XXV. számú Polgári Elvi Döntésben foglalt alaki követelmények tehát megvalósultak akkor, ha az eladó és a megajándékozott között létrejött szerződés ezeknek megfelel. Az ajándékozó felmenő és a megajándékozott lemenő közti vonatkozásban pedig ilyenkor is vitathatatlanul fennáll a Ptk. 611. §-ának (1) bekezdésében az ági jelleg ismérveként megjelölt „ingyenes juttatás” esete.

A kifejtettek természetesen a Ptk. 611. §-ának (2) bekezdése szerint a testvértől vagy a testvér leszármazójától eredő ingyenes juttatás esetére is vonatkoznak.

b) A Ptk. 97. §-a szerint az épület tulajdonjoga - a megjelölt kivételektől eltekintve - a földtulajdonost illeti. A Ptk. 95. §-ából következően az épületbe beépített anyag az épület alkotórésze, s így a tulajdonjog a beépített anyagra is kiterjed. Ha tehát a föld mint hagyaték a Ptk. szabályai szerint ági öröklés alá esik, akkor ugyanezt a sorsot osztja a rajta levő és a földtulajdonost illető épület is a beépített anyaggal együtt.

Ha ilyen épületet vagy annak egy részét lebontják, a bontásból kikerült anyag elveszti alkotórészi kapcsolatát és ingóvá válik. További sorsa többféle lehet (elidegeníthetik, vagy építkezésnél, vagy javításnál használhatják fel, a faanyagot eltüzelhetik stb.). Ha elidegenítik vagy más - nem ági jellegű - ingatlanba építik be, a bontási anyag elvesztette ági jellegét, éspedig az előbbi esetben azért, mert az örökhagyó halálakor már nincs meg, az utóbbi esetben pedig azért, mert nem ági jellegű ingatlannal került alkotórészi kapcsolatba. Ilyenkor tehát a Ptk. 613. §-a értelmében ági öröklésről nem lehet szó. Ugyanez a helyzet eltüzelés, megsemmisítés esetén is.

Megtörténhet azonban az is, hogy a tulajdonos a bontási anyagot ugyanannál az épületnél vagy ugyanannak az ingatlannak más részén történt építkezésnél használja fel, építi be. Az is megtörténhet, hogy a tulajdonos a bontási anyagot ugyanarról a felmenőről reá szállott másik ági jellegű ingatlannál használja fel építésre, javításra. Az is előfordul, hogy a bontási anyagot - pl. téglát, cserepet, gerendát - holtáig sem használja fel, hanem ingóságként tárolja. Ezekben az utóbbi esetekben a bontási anyag nem veszti el ági jellegét. Az ilyen anyag nem semmisült meg, hanem az alkotórészi kapcsolatból való kikerülése után is vagyoni értéket képvisel. Ez az érték is a felmenőről hárult a lemenőre. Meg is van, csupán a beépítés módja, s esetleg értéke változott vagy ingatlanból ingóvá vált. Nincs alapja olyan értelmezésnek, hogy az ági ingatlanban levő építési anyag csak beépítve tartozhat ági vagyon körébe.

Amint az ági eredetű épület összeomlása esetén annak alkotórészei ági jellegűek maradnak, vagy ági öröklés tárgya lehet olyan építési anyag, amely mint ingóság a felmenőről a lemenőre, a Ptk. 611. §-ában megjelölt módon hárult, ugyanúgy az ági öröklés körében marad az a bontási anyag is, amelyet a tulajdonos az ugyanarról a felmenőről hárult ági eredetű épületbe épített be, vagy ingóságként tárolt. Ezekre nézve tehát a Ptk. 613. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjaiban foglalt rendelkezéseket nem lehet alkalmazni.

c) A Ptk. 613. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjai szerint az ági öröklés szabályai nem terjednek ki arra az ági vagyontárgyra, amely az örökhagyó halálakor már nincs meg, valamint az ági vagyontárgy helyébe lépett vagy az ági vagyontárgy értékén vásárolt vagyontárgyra sem. Ezek a rendelkezések nem különböztetnek aszerint, hogy mi okozta a változásokat, hanem maguk a változások rekesztik ki az ági öröklés szabályainak alkalmazhatóságát. Ha az ági ingatlant kisajátították, s helyette kártalanításul másik ingatlant adtak, vagy az ági ingatlant földrendezés során cserélték ki másik ingatlanra, vagy áttelepített egyénnek adtak kárpótlásul másik ingatlant, egyaránt az az eset áll fenn, hogy az ági ingatlan már nincs még, hanem helyébe - még ha törvényen alapuló hatósági intézkedés folytán is - másik ingatlan lépett. Nem lehet tehát szó arról, hogy az ilyén ingatlanok ági jellege mintegy átszállt volna a kapott új ingatlanokra, s ez utóbbi ingatlanok, amelyek nem voltak ági eredetűek, nem is válhattak azzá, így pedig az ilyen ingatlanok nem is eshetnek az ági öröklés szabályai alá.

PK 82.

A Ptk. 599. §-a (2) bekezdésének félreérthetetlen az a rendelkezése, hogy amennyiben az örökhagyó után végintézkedés maradt, az öröklés rendjét ez határozza meg, míg végintézkedés hiányában az öröklés rendjére a törvény az irányadó. Kétségtelen az is, hogy a Ptk. 615. és 616. §-ának az örökhagyó házastársát megillető haszonélvezetet, az özvegyi jogot szabályozó rendelkezései a törvényes öröklés jogintézményei közé tartoznak. Ezért, ha az örökhagyó egész vagyonáról végintézkedésében minden vonatkozásban rendelkezett, nem kerülhet sor a Ptk. 615. §-ának alkalmazására, hanem a túlélő házastárs szükségleteinek biztosítására - megfelelő végrendeleti gondoskodás hiányában - a Ptk. 665. §-ának (2) bekezdésében szabályozott özvegyi haszonélvezeti kötelesrész nyújt jogi lehetőséget.

Abban is világos a törvény szabályozása, hogy az örökhagyó végintézkedésében nem az egész vagyonáról rendelkezett, illetőleg ha a nevezett örökösök részesedése a hagyatékot nem merítik ki, „a többlet tekintetében törvényes öröklésnek van helye, amennyiben a törvény kivételt nem tesz, vagy a végrendeletből más nem következik” (Ptk. 637. § (1) bek.]. Egyértelmű a törvénynek az a rendelkezése is, amely szerint az örökhagyó a törvényes örököst akár más személynek örökössé nevezésével, akár a végrendeletben tett kifejezett nyilatkozattal - indokolás nélkül - kizárhatja az örök- lésből, sőt a kötelesrészre jogosultat is ugyanígy kizárhatja a kötelesrészt meghaladó törvényes öröklésből [Ptk. 673. § (2) és (3) bek.).

A végrendeleti öröklés eseteiben azonban gyakran van jelentős szerepe a végrendelet értelmezésének. A végintézkedésből ugyanis nem mindig tűnik ki minden kétséget kizáróan az örökhagyó valóságos akarata, illetőleg az, hogy a végintézkedés minden vonatkozásban teljesen és helyesen juttatja-e kifejezésre az örökhagyó szándékát. A Ptk. 637. §-ának (1) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolás rámutat arra, hogy olyan esetben is, amikor a végrendeleti örökösök részére juttatott vagyontárgyak a teljes hagyatékot nem merítik ki, a végrendelet értelmezéséből is következtetést lehet levonni az örökhagyó arra irányuló szándékára, hogy a törvényes örökösöket teljesen ki akarta zárni az öröklésből. Az indokolás szerint: „gyakorlatilag tehát a végrendelet értelmezésétől függ, hogy az örökössé nevezett személyek általános örökösök-e, és így nem lesz törvényes öröklésnek helye, vagy pedig a törvényes örökösök is örökölhetnek”. Természetesen ez a végrendelet értelmezésének nem az egyedüli esete, a vég- rendelet értelmezése útján egyéb vonatkozásban is helye lehet következtetés levonásának. A végrendelet értelmezése azonban különösen indokolttá válhat a törvényes örök- lésből nem kifejezett nyilatkozattal, hanem hallgatólagosan, mellőzéssel történő kizárás eseteiben.

A jogtudomány és az ítélkezési gyakorlat egyöntetű álláspontja szerint a végrendeletet mindig az akarati elv szem előtt tartásával, a favor testamenti elvének érvényre- juttatásával kell értelmezni. Ezért az említett tartalmú végrendeletet is kétség esetén úgy kell értelmezni, hogy az örökhagyó akarata a lehetőség határai között a legmesszebbmenően érvényre jusson, a végrendelet érvényes legyen és hatályban maradjon.

A végrendelet értelmezésénél az örökhagyó szándékának helyes megállapításához nemcsak a végrendelet egyes intézkedéseit és nemcsak a végrendeletben használt egyes kifejezéseket magukban véve kell elemezni és magyarázni, hanem a végrendelet összes intézkedésének és egész tartalmának összefüggéseiben történő teljes feltárása alapján kell a végrendelkező valódi végakaratát felderíteni. Sőt, ha a végrendelet ilyen módon értelmezett tartalma maga is kétséget hagyna a végrendelkező szándékát illetően, úgy a bíróságnak a tárgyalás és a perrendszerű bizonyítás egyéb adataiból, a végintézkedés körülményeiből, különösen magának az örökhagyónak a végrendelkezésén kívül, azt megelőzően vagy azt követően bármilyen alakban tett nyilatkozataiból, kijelentéseiből vagy akár ráutaló magatartásából is módja lehet következtetni arra, hogy a végrendelkezőnek mi volt a valódi akarata. Megfelelő következtetés levonására adhat alapot az is, ha az örökhagyó a végrendelkezéssel kapcsolatban vagy azt követően olyan kijelentéseket tett, amelyekből kitűnik, hogy a más személy javára tett végintézkedést az örökhagyó úgy fogta fel, mint ami nem akadályozza özvegyét haszonélvezet gyakorlásában. Ily módon a bíróság a legtöbb esetben értelmezés útján tisztázni tudja az örökhagyó valódi akaratát. Erre példaként szolgáljanak a következő esetek.

Az örökhagyó végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a Budapesten levő házát, amelyben az első házasságából származott két gyermeke családjával együtt régóta lakik, ez a két gyermek örökölje, míg azt a Balaton mellett fekvő, lényegesen kisebb kertes házat, amelyben évek óta, haláláig a második feleségével együtt élt, a benne levő lakberendezési tárgyakkal együtt a felesége örökölje. E végrendelet alapján kétségtelen, hogy az örökhagyó akarata az volt, hogy özvegyét ne illesse haszonélvezet a gyermekeknek hagyott házon. A túlélő házastárs részére a kertes ház és benne levő lakberendezés tulajdonul juttatása éppen abból a célból történt, ami az özvegyi jognak a legfontosabb rendeltetése, hogy ti. a túlélő házastárs ne kerüljön ki megszokott környezetéből, ne legyen elzárva azoknak a vagyontárgyaknak a további használatától, amelyeket az elhalt házastárs életében vele együtt használt. Vagy: az örökhagyó úgy rendelkezett, hogy szőlőingatlanát az azon levő borházzal együtt örökölje a testvére, aki az özvegy részére évenként 5 hl bort köteles szolgáltatni. Kézenfekvő, hogy ebben az esetben az örökhagyó a szőlőingatlan haszonélvezetéből a házastársat ki akarta zárni.

A fentiek az öröklés anyagi jogi szabályaiból folyó következményekre vonatkoznak, a nemperes hagyatéki eljárás keretébe tartozik viszont az a kérdés, hogy a közjegyzőnek a hagyatékot az özvegyi jog tekintetében fennálló vita esetén miként kell átadnia. Az özvegyi joggal és annak terjedelmével kapcsolatos vita esetén is kötelessége a közjegyzőnek, hogy a hagyatéki eljárás során - a megfelelő felvilágosítások megadása mellett - az érdekeltek között megegyezés létrehozását kísérelje meg. De ha ez nem sikerül, ez sem akadálya a hagyaték teljes hatályú átadásának anélkül hogy a közjegyzőnek döntenie kellene az említett vitás öröklésjogi kérdésben. Ilyenkor ugyanis a 6/1958. (VII. 4.) IM számú rendelet 59. §-ának (4) bekezdése értelmében a hagyatékot teljes hatállyal, a túlélő házastárs haszonélvezeti jogával terhelten kell átadni, az érdekelt pedig igényét bírói úton érvényesítheti. E perben a bíróság feladata dönteni a túlélő házastárs haszonélvezeti joga és annak terjedelme tekintetében a végrendelet körültekintő értelmezése alapján.

PK 83.

Az érdemtelenségi okokat a Ptk. 602. §-ának (1) bekezdése kimerítő felsorolásban szigorúan körülírtan határozza meg, s ezek között az élettársi viszony nem szerepel. A felsorolásból, de az e szakaszhoz fűzött miniszteri indokolásból is kitűnik egyébként, hogy érdemtelenséget csak olyan magatartások valósítanak meg, amelyek az öröklés megnyílta előtt következtek be. A jogszabály utólag beálló érdemtelenséget nem ismer. Ezek szerint az öröklés megnyílta után folytatott élettársi viszony érdemtelenségi okként nem vehető figyelembe.

Jogszabályaink az élettársi viszonyt nem teszik egyenrangúvá a házassággal. Az élettársi viszony családjogi kapcsolatot nem létesít, ahhoz sem házassági vagyonjogi, sem családjogi tartási, sem örökjogi hatások nem fűződnek. Ilyen kapcsolat létesítése tehát nem lehet alap a haszonélvezeti jog megszüntetésére.

A Ptk. 615. §-ának (2) bekezdése csupán új házasság kötéséhez fűzi azt a joghatást hogy a haszonélvezeti jog megszűnik. Az ítélkezési gyakorlat ennélfogva ezt a szabályt élettársi viszony létesítésére nem terjesztheti ki.

Az élettársi viszony ugyanis - a kifejtettek szerint - tartalmát illetően sem azonosítható a házassággal, így pedig az utóbbi jogkövetkezményét, vagyis az özvegyi (haszonélvezeti) jog megszüntetését sern vonhatja maga után.

Minthogy továbbá az utólagos magatartás érdemtelenségi okot nem valósíthat meg, az özvegyi jogot az öröklés megnyílta után netalán folytatott erkölcstelen életmód sem szüntetheti meg.

PK 84.

I. A Ptk. 616. §-nak (3) bekezdésében foglalt rendelkezés értelmében mind a házastárs, mind az örökösök kérhetik a házastárs haszonélvezeti jogának megváltását. A Ptk. 616. §-nak (4) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a házastársat a megváltásra kerülő vagyonból - természetben vagy pénzben - olyan rész illeti meg, amelyet mint az örökhagyó gyermeke törvényes örökösként a leszármazókkal együtt örökölne. Ági öröklés esetén a házastársat az ági vagyon egyharmada illeti meg.

A (3) bekezdésben foglalt rendelkezés csak lehetőséget nyújt a kérelem előterjesztésére, de nem teszi kötelezővé a közjegyző, illetőleg a bíróság számára azt, hogy a kérelemnek feltétlenül helyt adjon. Előfordulhat ugyanis, hogy a kérelem teljesítése sérti akár a házastárs, akár az örökösök jogos és méltányos érdekét.

Az özvegyi jog célja, hogy az a túlélő házastárs életkörülményeit lehetőleg a kialakult szinten a házastárs halála utáni időben is biztosítsa. Ha ez a cél a megváltás folytán úgy hiúsulna meg, hogy az a házastárs jelentős érdeksérelmét eredményezné, a megváltásra irányuló kérelem elutasítható. Ennek ad hangot egyébként a Ptk. 616. §-nak (3) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolás, amely szerint a haszonélvezet megváltása a haszonélvező jogának és méltányos érdekeinek figyelembevételével történhet, továbbá ugyanerre hívja fel a figyelmet a hagyatéki eljárásról szóló - többször módosított - 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet 72/C. §-nak (2) bekezdésében foglalt rendelkezés, amely szerint a közjegyző a megváltás kérdésében hozott külön végzésnél figyelembe veszi a haszonélvező jogait és méltányos érdekeit.

A megváltás azonban nemcsak a haszonélvező, hanem az örökösök jogos és méltányos érdekeit is sértheti, ezért a kérelem (kereseti kérelem) elbírálásánál erre is figyelemmel kell lenni.

A közjegyző vagy a bíróság tehát nem zárható el attól a lehetőségtől, hogy a haszonélvezet megváltására irányuló kérelmet indokolt esetben elutasítsa, akár a házastárs, akár pedig az örökösök terjeszthetnek elő ilyen kérelmet.

II. A Ptk. 616. §-nak (3) bekezdése - helyes értelmezés szerint - csak azt tiltja, hogy a házastárs által lakott lakásra, az általa használt berendezési és felszerelési tárgyakra fennálló haszonélvezet megváltását valamelyik érdekelt egyoldalúan kérje.

A haszonélvezet megváltására irányuló megállapodás tartalmát tekintve szerződés. A Ptk. 200. §-nak (1) bekezdése értelmében a szerződés tartalmát a felek szabadon állapítják meg. Ennek csak a Ptk. 200. §-nak (2) bekezdésében foglalt rendelkezés - mint tilalom - szab határt. Eszerint semmis az a szerződés amely jogszabályba ütközik, vagy amelyet a jogszabály megkerülésével kötöttek, kivéve ha ahhoz a jogszabály más jogkövetkezményt fűz; semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a társadalom érdekeibe vagy a szocialista együttélés követelményeibe ütközik.

Minthogy az említett szerződés nem esik ilyen tilalom alá, a felek megállapodhatnak a házastárs által lakott lakásra, az általa használt berendezési és felszerelési tárgyakra fennálló haszonélvezet megváltásában is. Ennek lehetőségére a Ptk. 616. §-nak (3) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolás is utal. A szóban levő megállapodás esetében tehát a közjegyző, illetőleg a bíróság azt egyezségbe foglalja és annak jóváhagyása felöl a Pp. 148. § (2) bekezdés alapján dönt.

III. A Ptk. 616. §-nak (1) bekezdésében foglalt rendelkezés szerint az örökhagyó házastárs örökli mindannak a vagyonnak a haszonélvezetét, amelyet egyébként nem ö örököl (özvegyi jog).

Az özvegyi haszonélvezeti jog a házastárs egyéni szükségleteit hivatott szolgálni, az tehát szorosan személyhez kötött - időleges - jog amit jelez az is, hogy ha a házastárs új házasságot köt, e joga megszűnik [Ptk. 616. §-nak (2) bekezdése], s legfeljebb az élete végéig állhat fenn [Ptk. 157. § (4) bekezdés]. Az a körülmény, hogy az e jogcímen öt illető és esetleg ténylegesen gyakorolt birtoklási, használati és haszonszedési joga [Ptk. 157. § (1) bekezdés] megváltási joggá fordulhat át, nem változtat a személyhez kötöttségen.

A haszonélvezet megváltására irányuló jog tehát mint személyhez fűződő jog nem örökölhető. Ebből következik, hogy a házastárs halála esetén a megváltással kapcsolatos eljárást az örökösei nem folytathatják.

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 427. (Bírósági Határozatok 1981. évi 8. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 85.

a) A Ptk. 653. §-a szerint a végrendelet érvénytelenségére, illetőleg hatálytalanságára csak az hivatkozhat, aki az érvénytelenség, illetőleg a hatálytalanság megállapítása esetében maga örököl, vagy tehertől mentesül.

A közjegyző hivatalból köteles megvizsgálni, hogy van-e végrendelet, a hagyatéki eljárás során bemutatott okirat egyáltalán végrendeletnek tekinthető-e. Ha ugyanis az örökhagyó után végintézkedés maradt, az öröklés rendjét ez határozza meg, míg ellenkező esetben az öröklés rendjére a törvény az irányadó [Ptk. 599. § (2) bek.].

A Ptk. nem szabályozza kifejezetten, hogy az írásbeli magánvégrendeleti minőséget milyen ismérvek alapján lehet megállapítani. A Ptk.-nak a végintézkedésen alapuló öröklésre vonatkozó szabályai csak afelől rendelkeznek, hogy a végrendelet érvényességéhez és hatályosságához alaki és tartalmi szempontból, valamint a végrendelet alkotójának akarata szempontjából milyen kellékek szükségesek.

A Ptk-nak a végrendeletre és a végrendelet tartalmára vonatkozó LIII. és LIV. fejezeteiből azonban következtetni lehet a végrendelettel mint okirattal szemben támasztható alapvető követelményekre. Ezek szerint legalább két követelménynek kell megfelelnie az okiratnak ahhoz, hogy egyáltalán végrendeletnek legyen tekinthető:

1. külsőleg az örökhagyótól származóként jelentkezzék. Megbízott útján végintézkedést tenni nem lehet, a végrendelet a legszemélyesebb ügyletek közé tartozik (Ptk. 623. § (2) bek.]. Az okiratból tehát ki kell tűnnie, hogy az örökhagyótól származik;

2. halálesetre szóló nyilatkozatot tartalmazzon, amelyből a végrendeleti minőség kitűnik. Magában kell foglalnia tehát az örökhagyó vagyonára vagy annak egy részére vonatkozó jogutódlást tartalmazó rendelkezést és az örökös személyének megjelölését, illetőleg az öröklésből való kizárást vagy kitagadást.

E két feltétel bármelyikének hiányában az okirat végrendeletnek nem tekinthető. Csak e két együttes feltétel meglétében vizsgálhatja a közjegyző azt, hogy a végrendeletnek minősülő okirat érvényes vagy hatályos-e. Kifogásolhatóság esetében a 6/1958. (VII. 4.) IM számú rendelet 52. §-ának (3) bekezdése értelmében a köz- jegyző köteles erre az érdekeltek figyelmét felhívni. Ha az érdekeltek tájékoztatás után sem emelnek kifogást a végrendelet ellen, az említett kettős feltételnek megfelelő okirat alapján végrendeleti öröklésnek van helye.

b) A Ptk. 653. §-a értelmében a végrendelet érvénytelenségét (és hatálytalanságát) hivatalból nem kell vizsgálni, hanem csak akkor, ha arra az érdekelt hivatkozik. Ez a hivatkozás - amint erre a miniszteri indokolás is utal - történhet úgy, hogy az érdekelt a végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránt pert indít, vagy úgy, hogy az ellene indított perben az érvénytelenségre védekezésként hivatkozik.

Ebből következik, hogy ha a végrendelet - beleértve a szóbeli végrendeletet is - alakilag fogyatékos vagy akarathibás is, nem tekinthető jogilag létre nem jöttnek, mert joghatások fűződhetnek hozzá attól függően, hogy az érdekeltek vagy azok valamelyike a fogyatékosságból származó igényét érvényesíteni kívánja-e. Az alaki fogyatékosságban vagy akarathibában szenvedő végrendelet érvénytelen ugyan, ez azonban az érvénytelenségnek olyan sajátos (relatív) formája, amely csak kifogás esetén vehető figyelembe, hivatalból nem.

Ennek további következménye, hogy a végrendeletet csak az érvényesített megtámadási ok alapján és csak a perben álló felek egymás közötti viszonyában (inter partes) lehet érvénytelennek nyilvánítani, és - az esetleges félreértések kiküszöbölése végett - szükséges az, hogy ez az ítélet rendelkező részében kitűnjék.

Mindez vonatkozik arra az esetre is, ha a Ptk. hatálybalépése után kelt végrendelet azért érvénytelen, mert két vagy több személy ugyanabba az okiratba foglalta végrendelkezését (Ptk. 644. §), továbbá ha az vitás, hogy a végrendelet hatályát vesztet.te (Ptk. 651. §).

Az említett jogelvek irányadók a hagyatéki eljárásban is.

Mind a bíróságnak, mind pedig a közjegyzőnek feladata azonban, hogy az előttük folyó eljárásban az érdekelteket a jogaikról és azok érvényesítésének lehetőségeiről tájékoztassák.

PK 86.

A Ptk. 631. §-ának a) pontja úgy rendelkezik, hogy az írásbeli magánvégrendelet érvénytelen, ha a tanú a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására nem képes. A Ptk. 635. §-ának (2) bekezdése szerint ez a rendelkezés irányadó a szóbeli végrendelet tanújára is.

A törvény tehát csak azt kívánja meg, hogy a tanú a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására képes legyen, arra nézve azonban, hogy a tanút erre milyen körülmény teszi képessé, külön előírást nem tartalmaz, feltételt nem szab. Ennélfogva a tanúzási képességnek nem feltétele az, hogy a tanú a végrendelkezőtňelőzőleg személyesen ismerje, hanem elegendő, ha az azonosságot más alapon - pl. személyi igazolvány alapján - egyidejűleg vagy akár utóbb kétségtelen bizonyosság megállapíthatta, és meg is állapította.

Ez annál is inkább így van, mert a jogszabály - szövegének világos értelme szerint - elsődlegesen nem a végrendelkező és a tanú korábbi ismeretségi vagy egyéb viszonyát tartja követelményként szem előtt, hanem a tanúnak a személyében rejlő azt az adottságot, képességet, hogy a végrendelkező személyazonosságát hitelt érdemlően meg tudja állapítani.

PK 87.

A Ptk. 633. §-ának első fordulata értelmében a végrendelkezést tartalmazó okirat hatályát nem szünteti meg az, hogy az okirat a végrendelkező akaratán kívül álló okból megsemmisült vagy egyébként nem található meg. Ez csak azt vonja maga után, hogy a végrendeleti akaratnyilvánítást, annak tartalmát és a törvényben meghatározott alakszerűségek megtartását bizonyítani kell.

A hagyatéki eljárásról szóló 6/1958. (VII. 4.) IM számú rendelet 55. §-a értelmében a hagyatéki eljárásban bizonyításfelvételnek csak a jogszabályban kifejezetten megjelölt esetekben van helye. A végrendelet létével és tartalmával kapcsolatos vita nem tartozik a kivételek közé. Ha tehát a végrendelet létével, majd későbbi megsemmisülésével vagy egyébként a fel nem találásával kapcsolatban bizonyítási eljárás lefolytatására van szükség, a közjegyző nem adhatja át a hagyatékot teljes hatállyal hanem csak a hagyaték ideiglenes hatályú átadása felől határozhat.

Más a helyzet akkor, amikor a hagyatéki eljárás során valamennyi érdekelt, tehát mind a törvényes, mind a végrendeleti örökösök, egyezően adják élő a végrendelkezést tartalmazó okirat létrejöttét, tartalmát és alakszerűségeinek megtartását, valamint az örökhagyó akaratán kívül álló okból bekövetkezett későbbi megsemmisülését, illetőleg elvesztését és egybehangzóan úgy nyilatkoznak, hogy a végrendeletet hatályosnak tekintik, elfogadják. Ilyenkor nincs vita a felek között, és nincs olyan vitás tény sem, amit bizonyítani kellene.

A 6/1958. (VII. 4.) IM számú rendelet 50. §-ának (1) bekezdése értelmében a hagyatéki tárgyalás alapján a hagyaték átadása kérdésében a tényállást hivatalból kell megállapítani. A közjegyző a tényállás megállapítása végett a feleket nyilatkozattételre, az okiratok bemutatására és értékelésre vonatkozó és egyéb adatok szolgáltatására hívhatja fel, a bíróságoktól, más hatóságoktól, okiratokat, iratokat szerezhet be.

E szabályból az következik, hogy a felek egyező nyilatkozata alapul szolgálhat a végrendelkezést szolgáló okirat létrejöttének, tartalmának, alakiságának, valamint a végrendelkező akaratán kívül álló okból bekövetkezett későbbi megsemmisülés tényének vagy fel nem találásának megállapítására. A közjegyző tehát az egybehangzó nyilatkozatok alapján a végrendelet szerint teljes hatállyal adhatja át a hagyatékot az örökösöknek.

Az érdekeltek perre szorítása - egyetértés esetén - gyakorlatilag sem volna célszerű, mert a perben nem történne más, mint a hagyatéki eljárásban, tehát a felek a perben is egyező előadást tennének, és a bíróság a felek egybehangzó tényelőadásaira alapítaná a határozatát.

PK 88.

a) A Ptk. 634. §-a a szóbeli végrendelet tételének alapjául szolgáló feltételeket, a Ptk. 635. §-a pedig a szóbeli végrendelet alaki érvényességi kellékeit szabályozza.

A szóbeli végrendelet feltételei szerint ilyen végrendeletet az tehet, aki 1. életét fenyegető rendkívüli helyzetben van, 2. írásbeli végrendeletet egyáltalán nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetne.

Az „és” kötőszó használata nyilvánvalóvá teszi a két feltétel együttességét, vagyis azt, hogy a végrendelkezés idején mindkettőjüknek egyidejűleg, egymás mellett meg kell lennie.

b) A jogszabály az életet fenyegető rendkívüli helyzetet a végrendelkező személyéhez kapcsolja, annak megkülönböztetése nélkül, hogy az ilyen helyzetet kívülről ható vagy pedig a végrendelkező személyében rejlő belső (élettani) ok váltja-e ki. Ebből - vagyis a kérdéses feltétel átfogó voltából - következik, hogy az életet fenyegető rendkívüli helyzet megvalósulhat akár a végrendelkezőre kívülről ható, akár a végrendelkező személyében, azaz egészségi állapotában rejlő belső okok alapján.

A jogszabály a „rendkívüliséget” illetően az utóbbi vonatkozásban sem tesz különbséget aszerint, hogy az élettani folyamatban bekövetkező, az életet fenyegető helyzetet valamely betegség megelőzte-e vagy sem. Ilyen megkülönböztetés egyébként is életszerűtlen lenne. Figyelemmel kell lenni ugyanis arra, hogy a halállal fenyegető rendkívüli állapotnak - ha nem kívülről ható tényező idézte elő - mindenkor megvan a közeli vagy a távolabbi múltba visszanyúló (egészségi) oka, bizonytalan azonban, hogy a végrendelkező (vagy az orvos) azt felismerte-e vagy sem, de felismerés esetén is bizonytalan, hogy azt a végrendelkező mennyire tarthatta végzetes kimenetelűnek. A két eset közötti megkülönböztetésnek tehát már ennélfogva sern lehet kellő alapja.

Az ellenkező felfogás érvényesülése esetében az említett bizonytalansági tényezők sokasága mellett mérlegelni kellene azt is, hogy a halállal közvetlenül fenyegető egészségi állapotot milyen időre visszanyúló élettani ok eredményezte, az oksági kapcsolat valóban fennáll-e, s hogy a végrendelkező azt felismerte vagy felismerhette-e, és ha igen, bizonyosan vagy eshetőlegesen végzetesnek tartotta-e.

Valamely halállal végződő betegség egész lezajlása alatt nélkülözheti a rendkívüli jelleget, előfordulhat azonban - és nem egy esetben előfordult -, hogy valamely lassú betegségi folyamatban egy időbelileg pontosan előre nem látható s főként a beteg által előre nem is látott (pl. agyvérzés, szívinfarktus, tüdőembólia, trombózis stb. által kiváltott) hirtelen hanyatlás áll be, amely a beteg életét már közvetlen módon fenyegeti, s így állapotát - a közfelfogás szerint is - rendkívülivé teszi.

Mindezeknél fogva a szóbeli végrendelet szempontjából az életet fenyegető rendkívüli helyzet megvalósul mind akkor, ha a végrendelkező egészségében látszólagosan minden előzetes betegségi folyamat nélkül, hirtelenül áll be az életet fenyegető állapot, mind pedig akkor, ha a végrendelkező egészségi állapotában valamely megelőző betegséggel oksági kapcsolatban álló - vagy esetleg azzal oksági kapcsolatban nem is álló - olyan rendkívüli jelleget öltő, hirtelen, ugrásszerű súlyos hanyatlás áll be, amelynek folytán élete már közvetlenül veszélyeztetve van.

Megjegyzendő, hogy a tárgyalt feltétel szempontjából orvosi szakkérdés lehet az, hogy a végrendelkező életét fenyegető helyzetben volt-e, a rendkívüliség azonban már elsődlegesen jogi fogalom, s azt a fentiek szerint kell elbírálni. Ehhez természetesen az orvosszakértő tényadatokat közölhet.

c) Kérdéses lehet, hogy a Ptk. 634. §-ában írt feltételeknek objektíve kell-e fennállniuk, vagy pedig elégséges-e, ha azok a végrendelkező szubjektív tudatában élnek..

Objektív az olyan valóság, amely a tudatunktól függetlenül létezik. Szubjektív viszont a tudatnak a tartalma, amelyben a valóság vagy helyesen, vagy tévesen tükröződik. Az utóbbi esetben a tudatban egy hamis képzet jelentkezik, amelynek nincs megfelelője a valóságban.

Olyankor, ha a törvényes feltételek a valóságban nem léteznek, fennállásukról eleve nem lehet szó. Márpedig nyilvánvaló, hogy a jogszabályalkotó a feltételek valóságos létezésével számol, s nem a végrendelkező - esetleg téves - képzetére akarta bízni annak megítélését, hogy a szóbeli végrendelet feltételei fennállnak-e. Ennélfogva a feltételeknek objektíve kell meglenniük, hiányukat a végrendelkező szubjektív képzete nem pótolhatja. Ha viszont objektíve adva vannak, nem vizsgálható, hogy a végrendelkező tudatában jelentkeztek-e, s ha igen mennyiben.

Ebből következik, hogy az életet fenyegető rendkívüli helyzeten kívül a másik feltételnek is objektíve meg kell lennie, vagyis annak, hogy a végrendelkező olyan helyzetben, állapotban legyen, amelynél fogva írásbeli végrendeletet egyáltalán nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetett volna.

Azt azonban, hogy e feltétel fennállott-e, körültekintő egyéniesítéssel kell elbírálni figyelemmel a végrendelkezőnek egyrészt a fizikai, másrészt a pszichológiai állapotára, minthogy az utóbbinak is lehet objektív alapja, még ha annak vizsgálata körülményesebb is.

A nehézség leküzdése szempontjából jelentősége van a Ptk. 624. §-a (3) bekezdésében foglalt annak a rendelkezésnek, hogy a vak, az írástudatlan, továbbá az, aki olvasásra vagy nevének aláírására képtelen állapotban van, írásbeli magánvégrendeletet nem tehet. Nyilvánvaló ugyanis, hogy annak, aki írásbeli végrendelet készítése végett közjegyző közreműködését kényszerül igénybe venni, nagyobb nehézséget kell le- küzdenie, mint annak, aki ilyen közreműködés nélkül írásbeli magánvégrendeletet is alkothat.

E tekintetben figyelemmel kell lenni arra is, hogy a jogszabály a végrendelkező személyére nézve tartalmaz rendelkezést, így pedig ha őt nem is lehet a környezetétől elvonatkoztatni, az összes körülmények egybevetésével ugyan, de elsősorban az ő személyes tevékenységi képességét vizsgálva kell elbírálni, hogy írásbeli végrendeletet jelentékeny nehézség nélkül alkothatott volna-e.

d) A Ptk. külön szabályozza a 634. §-ában a szóbeli végrendelet érvényes létrejöttének feltételeit, a 651. §-ának (3) bekezdésében pedig külön azt, hogy az érvényesen létrejött ilyen végrendelet milyen feltételek mellett veszti hatályát. A jogszabály tehát két folyamatot határol el élesen: egyrészt a végrendelet érvényes létrejöttének, másrészt az érvényesen létrejött végrendelet hatályvesztésének a folyamatát.

A Ptk. 634. §-ában írt feltételeknek a végrendelkezés idején kell fennállniuk, s ha azok hiánytalanul fennálltak, továbbá ha a Ptk. 635. §-ában előírt alakiságokat megtartották, a szóbeli végrendelet a végrendelkezés folyamatának befejezésével érvényesen létrejön. Az ezt követően kezdődő folyamat már külön bírálandó el, mégpedig nem az érvényesség vagy érvénytelenség, hanem a végrendelet,hatálytalanná válása szempontjából.

E tekintetben a Ptk. 651. §-ának (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a szóbeli végrendelet hatályát veszti, ha az örökhagyó a szóbeli végrendelkezés feltételéül szolgáló helyzet megszűnése után megszakítás nélkül legalább három hónapon át nehézség nélkül alkothatott volna más alakban a végrendeletet.

Mindaddig tehát, amíg az életet fenyegető rendkívüli helyzet fennáll, a végrendelet hatálytalanságának bekövetkezése kizárt, s ez a helyzet - ha kivételesen előforduló esetben is, de - akár három hónapon át is tarthat (pl. tartós eszméletvesztéses állapot).

Csakis az életet fenyegető rendkívüli helyzet megszűnése után valósulhat meg a másik feltétel, amely akkor következik be, ha a végrendelkező megszakítás nélkül legalább három hónapon át nehézség nélkül alkothatott volna más alakban végrendeletet. Ez annyit jelent, hogy az az életet fenyegető rendkívüli helyzet megszűnése,után az örökhagyónak volt ugyan, de csak időnkénti - megszakított - lehetősége arra, hogy írásbeli végrendeletet nehézség nélkül alkosson, ez még nem eredményezi a végrendelet hatálytalanná válását, hanem az csak olyan három hónap elteltével következhet be, amely alatt a végrendelkező minden megszakítás nélkül alkothatott volna írásbeli végrendeletet. E vonatkozásban figyelemmel kell lenni arra is, hogy a jogszabály itt nem „jelentékeny nehézséget”, hanem egyszerű nehézséget említ.

e) Alapvető jogelv, hogy minden egyes jognyilatkozatot tartalma szerint kell megítélni. Ennélfogva a szóbeli végrendelet érvényességéhez a végrendelkezőnek nem kel1 szó szerint a Ptk. 635. §-a (1) bekezdésében írt azt a kifejezést használnia, hogy „szóbeli nyilatkozata az ő végrendelete”, hanem elegendő, ha azzal egyértelmű kijelentést tesz, vagyis ha a megtett kijelentésekből - figyelemmel a szavak általánosan elfogadott jelentésére és a nyilatkozattétel körülményeire is - nyilvánvaló, hogy a végrendelkező a nyilatkozatát végrendelkezésnek tekintette.

f) A Ptk. 635. §-ának (1) bekezdése annyit követel meg, hogy a végrendelkező kijelentse, az a nyilatkozat, amelyet szóbelileg tett, az ő végrendelete.

Ebből következik, hogy abban az esetben, ha a szóbeli végrendelet törvényes feltételei fennállottak, és az az alaki követelményeknek is megfelel, s a végrendelkező az e) pontban írtak szerint kijelenti, hogy szóbeli nyilatkozata az ő végrendelete, a szóbeli végrendelet akkor is érvényes, ha egyidejűleg írásbeli végrendelet is készült, de az alaki okokból érvénytelen.

Ha pl. az életét fenyegető rendkívüli helyzetben levő írástudatlan végrendelkező végrendeletét magánokiratba foglalják, s azt ő kézjegyével látja el, a végrendeleti nyilatkozat mint szóbeli végrendelet érvényes lehet, feltéve, hogy közvégrendeletet csak jelentékeny nehézséggel tehetett volna. Ha azonban az írástudó végrendelkező végakarati nyilatkozatáról készített végrendeletről csak a keltezés hiányzik, a nyilatkozat mint szóbeli végrendelet sem lesz érvényes, mert annak egyik törvényes feltétele hiányzik. Ilyen esetben ugyanis az írásbeli végrendelet tételének a lehetősége fennállott.

PK 89.

a) Az olyan rokont (általában gyermeket, esetleg unokát), aki az arra rászorult örökhagyó eltartására köteles volt, és azt ténylegesen el is tartotta, az örökhagyó végrendeletében gyakran örökösévé teszi, és az is előfordul, hogy végrendelkezésének okául a nyújtott tartást jelöli meg. Ha ilyen esetben az örökhagyó halála után arra jogosult más rokonok jelentkeznek köteles rész iránti igénnyel, akkor a végrendeleti örökös sokszor arra való hivatkozással nem ismeri el az igényt, hogy az örökhagyót eltartotta.

Alaposan feltehető, hogy az eltartásra szoruló és eltartója között a többi tartásra köteles rokon tartózkodó magatartása folytán bizonyos egyetértés alakult ki. Még bizonyosabban lehet erre következtetni akkor, ha az örökhagyó az öt eltartó rokon javára végrendelkezett, s a bizonyosság teljessé válik, ha a végrendelkezés okául a nyújtott eltartást jelöli meg. A megjelölés ugyan gyakran el is szokott maradni, minthogy azonban ennek oka elsősorban az lehet, hogy a végrendelet fogalmazója vagy az ilyen ügyekben járatlan örökhagyó azt szükségtelennek tartotta, tudatában annak a fontossága fel sem merült, ezért a végrendelkezés okának a kutatása más módon is megengedhető. Ide tartozik mindenekelőtt annak a helyzetnek a feltárása, hogy kik lettek volna kötelesek az örökhagyó eltartásáról gondoskodni, s ki gondoskodott arról ténylegesen, továbbá hogy méltányolta-e az örökhagyó már életében a tartásról gondoskodónak a kötelességtudását, áldozatkészségét, kifejezte-e azt a szándékát, hogy eltartójának a magatartását valami módon, így esetleg végrendeleti juttatással is viszonozza. Egyéb körülmények is következtetési alapot nyújthatnak az örökhagyó elgondolásaira, eltartójának bíztatására, az azzal való egyetértésre. Ezek a végrendeleti juttatás okának a kifejezett megjelölése nélkül is bizonyossá tehetik, hogy az örökhagyó végrendelkezésével az öt eltartó rokont a nyújtott tartás ellenértékéhez kívánta juttatni.

Ilyenkor tehát a helyzet az, hogy az örökhagyó a Csjt. alapján több eltartásra köteles rokon közül a róla gondoskodótól nem várta el az ingyenes tartást, hanem vagyoni erejéhez képest ellenértéket kívánt annak nyújtani, nehogy a többi rokonnal szemben hátrányos helyzetbe kerüljön. Az ilyen felismerés és elhatározás meg is felel az igazságnak, és ezért azt a lehetőséghez képest jogi oltalomban kell részesíteni.

Bár az eltartó és az eltartott köthettek volna a Ptk. 586. §-a szerinti tartási vagy a Ptk. 655. §-a szerinti öröklési szerződést is, de ennek elmaradását számos méltánylandó ok kellően megmagyarázza. Ilyen lehet az, hogy az eltartott így is bízott eltartó rokonában vagy éppen az, hogy mégis biztonságosabbnak vélte, ha javaival élete végéig ö rendelkezik. De ilyen indok lehet az is, hogy az eltartott az izgalmaktól, költségektől óvakodott, vagy maga az eltartó nem akarta esetleg anyagiaskodónak tűnő kívánságaival zaklatni az eltartottat stb.

A Ptk. 590. §-nak (1) bekezdése szerint a közeli hozzátartozók között létrejött tartási szerződésből folyó kötelezettségek teljesítéséért nem jár ellenszolgáltatás, hacsak a körülményekből más nem következik. Ebből a rendelkezésből azonban nem lehet olyan következtetésre jutni, amely a már kifejtetteket erőtleníti. Ilyen esetekben ugyanis a körülmények éppenséggel olyanok, amelyekből az is következik, hogy az eltartott nem ingyen és szívességre számítva vette igénybe a tartást, hanem azt vagyoni erejéhez képest holta utáni juttatással mint ellenszolgáltatással lehetőleg viszonozni kívánta, és erről az eltartó is tudott.

Ilyen esetben az eltartott és az eltartó között olyan visszterhes jogviszony jön létre, amely az eltartott végrendeletének megfelelő érvényesülése útján megy teljesedésbe.

Ha tehát az örökhagyó halála után a kötelesrészre jogosult rokonok fellépnek az örökhagyót eltartó végrendeleti örökössel szemben, ez minden olyan esetben, amikor megállapítható a végrendelkezőnek az az akarata, hogy ö a juttatást a tényleg teljesített tartás ellenértékének szánta, erre alaposan hivatkozhat.

Ilyen megoldás mellett pedig a köteles rész kiszámításának az alapja [Ptk. 666. § (1) bek.] az az érték, amely a ténylegesen teljesített tartás ellenértékének a hagyaték tiszta értékéből való levonása után mutatkozik.

Ez a megoldás ugyan figyelmen kívül hagyja azt, hogy az eltartást nyújtó is a Csjt. szerint tartásra kötelesek körébe tartozik, valamint hogy ő és a kötelesrészre jogosultak milyen mértékben lettek volna a Csjt. szerint tartásra kötelezhetők, ennek azonban elfogadható indoka van. Ez pedig az, hogy ha az örökhagyó életében a rokonok figyelmen kívül hagyták a Csjt. szerinti kötelezettségüket, s ezzel rákényszerítették az örökhagyót, hogy létfenntartását másként biztosítsa, akkor a Csjt. rendelkezéseire saját előnyükre való hivatkozás már gyökerét vesztette.

b) Előfordulnak olyan esetek is, amikor az örökhagyót csak egy rokon tartotta el, bár a Csjt. szerint arra többen is kötelezettek lettek volna, és az örökhagyó ebben a helyzetben szintén úgy kívánta eltartóját kielégíteni, hogy annak ígérte, kilátásba helyezte: hagyatékából megfelelően részesíti, kárpótolja, de a végrendeleti intézkedés elmaradt. Az eltartást nyújtó s az ígéretben bízó rokon helyzete ilyenkor hátrányosabb, viszont a többi érdekelt öröklési jogának sérelméről sem lehet szó, mert a hagyaték a törvényes örökösökre az öröklés általános rendje szerint száll át. Mivel azonban ettől eltekintve az eltartó igényének az alapja ugyanaz, mint amikor végrendeleti juttatásban részesül, ezért az eltartónak magával a hagyatékkal szemben támad igénye az örökhagyó ígérete alapján. A már kifejtettekhez képest a többi örökösök vele szemben ilyenkor sem hivatkozhatnak sikerrel a Csjt. szabályaira azért, hogy a tartási kötelezettségükből folyó tehertől mentesüljenek. Az eltartást nyújtó tehát a tartásból származó igényét a hagyatékkal szemben hagyatéki hitelezőként érvényesítheti, amelyért az örökösök a Ptk. 679. §-a szerint felelnek. Az eltartó mint örököstárs ebben a felelősségben szintén osztozik, vagyis a reá eső ilyen terhet a többi örökösre nem háríthatja át.

Lehetséges, hogy az eltartó az eltartást nem saját háztartásában biztosította a későbbi örökhagyó eltartottnak, hanem életviszonyainak megfelelően úgy, hogy megfelelő pénzösszeget vagy terménymennyiséget juttatott az eltartás céljára, vagy pedig vegyesen nyújtotta az eltartást biztosító szolgáltatást. Ennek többféle oka lehet. Igy pl. az eltartott nem akarta elhagyni megszokott lakását, környezetét vagy egészségi okokból nem lehetett azt megtenni. Az is lehetséges, hogy az eltartó lakáskörülményei nem tették az együttlakást lehetővé, vagy mint távoli munkahelyen dolgozó, önálló háztartást nem is vezető személy nem tudta másként biztosítani az eltartást. Az ilyen helyzetekben a megoldás módja ugyanaz, mintha a tartást természetben nyújtották volna.

c) A köteles rész sérelme elleni védelem alapgondolata az, hogy az örökhagyó a kötelesrészre jogosult igényének az érvényesülését ne hiúsíthassa meg olyan egyoldalú vagy kétoldalú jogügylettel (szerződéssel), amely bárki részére élők között vagy halál esetére szóló ingyenes juttatást (adományt) tartalmaz. Ez következik a Ptk. 666. §-nak (1) bekezdésében foglalt rendelkezésből.

Azt tehát, hogy valamely jogügylet (szerződés) sérti-e a kötelesrészre jogosult igényét, az dönti el, hogy a jogügylet jellegében ingyenes vagy visszterhes.

Ha az örökhagyó valamely vagyontárgyát tartás (életjáradék) ellenében az eltartóra átruházza, tehát ilyen tartalommal tartási (életjáradéki) szerződést köt, vagy valamely vagyontárgyát tartás vagy életjáradék fejében örökségként leköti, vagyis öröklési szerződést köt, az ilyen szerződések nem ingyenes, hanem visszterhes jellegűek, mert szolgáltatással ellenszolgáltatás áll szemben. Ezeknek a szerződéseknek ezen a jellegén nem változtat az, hogy a hagyaték megnyíltakor a tartás és az átruházott, illetőleg lekötött vagyontárgy értéke hogyan viszonyul egymáshoz. Ez lényegében annyit jelent, hogy az eredetileg visszterhes szerződés utólagosan nem válik ingyenessé. Minthogy pedig ezek szerint az ilyen szerződések tartalmuknál fogva visszterhesek, a velük átruházott, illetőleg lekötött vagyontárgyak a köteles rész alapjának kiszámításánál nem vehetők figyelembe. Természetesen ezek a szerződések is - ha a törvényes feltételek megvannak - megtámadhatók, és érvényesíthetők a szerződés semmisségén alapuló igények is.

PK 9.

I. A Ptk. 145. §-ának (2) bekezdése szerint a tulajdonostárs tulajdoni hányadára a többi tulajdonostársat harmadik személlyel szemben elővásárlási, elővételi, illetőleg előhaszonbérleti jog illeti meg. Ezt az elővásárlási jogát tehát a tulajdonostárs akkor gyakorolhatja, ha a vételi ajánlat a tulajdonostársak körén kívül álló személytől ered.

Az eladó tulajdonostárs - a Ptk. 373. §-ának (1) és (5) bekezdésére figyelemmel - a kívülről jövő vételi ajánlatot mindegyik tulajdonostársával közölni köteles. Nem terheli e kötelezettség a Ptk. 373. §-ának (1) bekezdésénél fogva azokkal a tulajdonostársaival szemben, akiknek tartózkodási helye (például ismeretlen vagy külföldi), illetőleg más körülmények miatt a közlés teljesítése rendkívüli nehézségekkel, vagy számottevő késedelemmel járna. Adott esetben a közlési kötelezettséget rendkívül nehezítő s így ez alól mentesítő körülménynek számíthat az, ha a tulajdonostársak száma viszonylag nagy (és főként, ha különböző helyeken is laknak). Természetesen azokkal, akikkel szemben a közlés nehézségbe nem ütközik, az ajánlatot közölni kell, még ha nagy is a tulajdonostársak száma. Különösen fennáll a közlési kötelezettség azzal a tulajdonostárssal szemben, aki jelentősebb hányadban tulajdonos, feltéve természetesen, ha a közlés egyébként nem ütközik nehézségbe.

II. A Ptk. 336. §-ának rendelkezéséhez képest a tulajdonostársakat az elővásárlási jog egymás között egyenlő arányban - megosztva - illeti meg. Ha ennek ellenére közöttük ilyen értelemben megegyezés nem jön létre, arra kell figyelemmel lenni, hogy az elővásárlási jognak jogszabályon alapuló intézménye az eladóval szemben a tulajdonjogból folyó rendelkezési jog (Ptk. 112. §) korlátozása, amelynek viszont határt szab az eladó jogos érdekeinek érvényesülése. Az eladó jogos érdekéhez tartozik az, hogy a tulajdonostársak közötti esetleges ilyen tárgyú vita a vagyontárgy feletti rendelkezési jogának gyakorlását számottevően ne nehezítse meg. Ebből következik, hogy abban az esetben, ha a többi tulajdonostárs között a fenti értelemben megegyezés nem létesül, de van olyan tulajdonostárs, aki az eladásra kerülő egész tulajdoni illetőségre (illetőségrészre) nézve a vételi ajánlatot magáévá teszi, az elővásárlási jog egyedül őt illeti meg.

Ha több ilyen - egyedül fellépő - tulajdonostárs van, a késedelem elhárítása érdekében közülük az eladó tulajdonostárs választ.

III. A házastársak az elővásárlási jogot együttesen is gyakorolhatják, még ha egyikük nem is tulajdonos.

A nem tulajdonos házastárs azonban egymagában - tehát ha a házastársának konkrét jogosultságához nem kapcsolódik - tulajdonostársak körén kívül esik, ennélfogva őt egyedül elővásárlási jog nem illeti meg.

Nem vonatkozik ez arra az esetre, ha a házastársat a Csjt. 27. §-a alapján a telekkönyvi bejegyzéstől függetlenül tulajdonostársnak kell tekinteni.

Az együttélő házastársak vagyonjogi egységét jogszabály biztosítja, egyéb hozzátartozók között a törvény erejénél fogva ilyen egység nincs. Ennélfogva a tulajdonostárs szülő a gyermeke nevében és részére vagy vele együttesen elővásárlási jogot nem gyakorolhat. Természetesen a szülő saját nevében elővásárlási jogot gyakorolhat, s a tulajdonjog megszerzése után azt adásvételi szerződésen kívül korlátozás nélkül a gyermekére ruházhatja át.

IV. Az a körülmény, hogy a kiskorú tulajdonostárs az elővásárlási jogát nem kívánja gyakorolni, nem jelent ellenérték nélküli joglemondást, hanem csupán azt, hogy éppen anyagi kiadással járó és pozitív joglépést (a vételi ajánlat elfogadását) szükségessé tevő jogosultsággal nem kíván élni. Ennélfogva ehhez gyámhatósági jóváhagyásra nincs szükség. Egyébként ha az ellenérték nélküli joglemondást jelentene, akkor - a Ptk. 20. §-ának (1) bekezdése értelmében - még gyámhatósági jóváhagyással sem lenne érvényes.

V. A Ptk. 117. §-a (3) bekezdésének rendelkezése szerint ingatlan tulajdonjogának átruházásához az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a tulajdonosváltozásnak az ingatlannyilvántartásba (telekkönyvbe) való bejegyzése is szükséges ugyan. jogrendszerünk azonban bizonyos esetekben elismeri az ingatlannyilvántartásba telekkönyvbe) való bejegyzés nélkül szerzett tulajdont is. Így például az ingatlannyilvántartásba (telekkönyvbe) való bejegyzéstől függetlenül a Ptk. 673. §-ának (2) bekezdése értelmében az örökös minden további joglépés nélkül, a Csjt. 27. §-a értelmében pedig az együttélés alatt az egyik házastárs által különvagyoni ráfordítás nélkül visszterhesen szerzett vagyontárgy felett - házassági vagyonjogi szerződésbe foglalt eltérő megállapodás hiányában - a másik házastárs is tulajdonjogot szerez.

A jogszabály az elővásárlási jog tekintetében nem tesz különbséget az ingatlannyilvántartásba (telekkönyvbe) bejegyzett és az ilyen teljes jogú, de az ingatlannyilvántartásba (telekkönyvbe) be nem jegyzett résztulajdonos között. Ezért, ha az eladó előtt nyilvánvaló, hogy az ingatlannak ilyen ingatlannyilvántartáson (telekkönyvön kívüli résztulajdonosa is van, részéről az ajánlat közlésének kötelezettsége azzal szemben is fennáll, hacsak a közlésnek nincs rendkívüli nehézsége.

Az ingatlannyilvántartás (telekkönyv) közhitelességének elvéből folyóan azonban ingatlannyilvántartáson (telekkönyvön) kívüli résztulajdonos esetében a közlési kötelezettség elmulasztásából folyó jogkövetkezmények nem alkalmazhatók azzal a vevővel szemben, aki a szerződés megkötésénél jóhiszeműen jár el.

VI. Végrehajtási árverés esetében az adós tulajdonostárs nem eladó, hanem az elidegenítés az ő akaratától függetlenül, a végrehajtást kérő érdekében történik. Ennélfogva ilyen esetben az adós tulajdonostársait elővásárlási jog nem illeti meg.

Elkülönül ettől az az eset, amikor a közös tulajdon megszüntetése történik árverés útján, mert az ennek során gyakorolható elővásárlási jogot a tulajdonostársak részére a Ptk. 148. §-ának (3) bekezdése biztosítja.

VII. A Ptk. 145. §-ának (2) bekezdése határozza meg azokat a jogügyleteket, amelyekkel kapcsolatban a tulajdonostársaknak előjogosultságuk van.

Nem illeti meg a tulajdonostársakat elővásárlási jog akkor, ha a résztulajdonos az illetőségét tartási szerződéssel ruházza át.

Ez egyébként a tartási szerződés alapjául szolgáló bizalmi jellegű jogviszonyból is következik.

VIII. Az elővásárlásra jogosult által annak megállapítása iránt indított per, hogy a sérelmére megkötött adásvételi szerződés vele szemben hatálytalan, értelemszerűen azt is jelenti, hogy az elővásárlási jogával élni kíván. Ennélfogva tartozik egyúttal a vételi ajánlatot elfogadó nyilatkozatot is tenni. Ezáltal - a Ptk. 373. §-ának (2) bekezdése értelmében - közte és az eladó tulajdonostársa között az adásvételi szerződés az ajánlatnak megfelelő tartalommal létrejön.

Ahhoz azonban, hogy ezt a joghatást eredményezze, az elfogadó nyilatkozatnak komolynak, a teljesítőkészségnek és képességnek pedig valóságosnak kell lennie. Az eladó és a vevő érdekeinek kellő védelme érdekében az említett feltételek meglétét a bíróság ellenőrzi. Ezért a bíróság az ellenérdekű fél kérelmére az érdemi döntés előtt felhívhatja az elővásárlásra jogosultat arra, hogy az ajánlat szerint esetleg már esedékessé vált vételárat vagy vételárrészt megfelelő határidő alatt - az eladó, illetőleg annyiban, amennyiben teljesítés történt, az ő jogán a vevő javára - helyezze bírósági letétbe. Ennek megtörténtét vagy elmaradását a bíróság az érdemi döntés meghozatalánál értékeli.

Minthogy ezek szerint a komolysága tekintetében így ellenőrzött elfogadó nyilatkozat folytán az elővásárlásra jogosult és tulajdonostársa között az adásvételi szerződés létrejön, az előbbi az ebből folyó mindennemű jogát ugyanebben a perben érvényesítheti (tehát sikerrel kérheti például a már birtokba lépett vevőt arra kötelezni, hogy az ingatlant bocsássa az ő birtokába).

IX. Az elővásárlásra jogosult csak akkor kerülhet abba a helyzetbe, hogy a vételi ajánlat elfogadásáról nyilatkozzék, ha ismeri az ajánlatnak a kölcsönös teljesíthető összes feltételeit. Ennélfogva vele a vételi ajánlatot teljes terjedelmében közölni kell.

A Ptk. 365. §-ának (3) bekezdése értelmében ingatlan adásvételének érvényességéhez a szerződés írásba foglalása szükséges. Ebből következik, hogy az elővásárlásra jogosulttal az ingatlanra vonatkozó vételi ajánlatot, az eladóval pedig az elfogadó nyilatkozatot - ahhoz, hogy joghatályos legyen - írásban kell közölni.

X. Az ügyleti tárgyalásokban általában részt nem vevő elővásárlási jogosultnak ebből a sajátos helyzetéből folyik, hogy vele szemben a Ptk. 211. §-a (2) bekezdésének az ajánlat elfogadásának határidejére vonatkozó rendelkezését nem lehet mereven alkalmazni. Ezért a nyilatkozat összes körülményeire tekintettel, főként a szerződéses feltételek teljesítésének megfontolása mellett a válaszadás általában elvárható.

PK 90.

Az örökös az örökhagyó vagyonjogi személyiségének folytatója, akire a hagyaték a benne levő jogokkal és kötelezettségekkel együtt mint egység átszáll (universalis successor).

A hagyatéki tartozásokat és azok kielégítési sorrendjét a Ptk. 677-678. §-ai határozzák meg.

A hagyatéki tartozásokért való felelősség elsődleges módja a hagyatékkal (cum viribus) való felelősség, míg a hagyaték értékével (pro viribus) felelősség csupán másodlagos.

A Ptk. 679. §-ának (1) bekezdése ugyanis kimondja, hogy az örökös a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felel a hitelezőnek. Amennyiben a követelés érvényesítésekor a hagyaték tárgyai vagy hasznai nincsenek az örökös birtokában, annyiban az örökös öröksége erejéig egyéb vagyonával is felel.

Hasznokon természetszerűen a hagyatéki vagyontárgyaknak az öröklés megnyílta után keletkezett hasznait kell érteni, mert az öröklés megnyílta előtt beszedett hasznok nem haszonként, hanem hagyatéki vagyonként szállnak át az örökösre. A hasznokkal, illetőleg a hasznok erejéig való felelősség azt jelenti, hogy az örökös mindaddig, amíg a hagyatéki tartozásokat nem rendezték, a hagyatéki vagyontárgyak hasznaival is felel a hagyatéki hitelezőnek. A hitelező tehát nemcsak a hagyatéki vagyontárgyakból, hanem azok hasznaiból is kielégítést kereshet.

A hagyatéki vagyontárgyak meg nem levő hasznait a Ptk. 679. §-ának (2) bekezdése szerint csak annyiban lehet az örökös felelősségének megállapításánál számításba venni, amennyiben az örökös ezektől neki felróható okból esett el.

PK 91.

A Ptk. 679. §-a (1) bekezdésének rendelkezése szerint az örökös a hagyatéki tartozásokért a hagyaték tárgyaival és azok hasznaival felel a hitelezőnek (cum viribus felelősség), egyéb vagyonával pedig - öröksége erejéig - csak annyiban, amennyiben a követelés érvényesítésekor a hagyaték tárgyai vagy hasznai nincsenek a birtokában (pro viribus felelősség).

Eszerint a mezőgazdasági termelőszövetkezeti tag a termelőszövetkezet használatában levő földjével és annak hasznaival lenne felelős a hagyatéki tartozásokért úgy, hogy a hitelező végrehajtás útján kereshetne azokból kielégítést.

A mezőgazdasági termelőszövetkezetekről szóló 1967. évi III. törvény 42. §-a értelmében a termelőszövetkezet közös használatban levő vagyontárgyra a tulajdonos tartozása fejében végrehajtásnak nincs helye.

A földről szóló 1987. évi I. számú törvény 40. §-ának (3) bekezdése szerint közös használatban levő földet a közös használatbavétel előtt keletkezett terhek miatt nem lehet végrehajtás alá vonni.

E rendelkezések folytán tehát a hagyatéki hitelező a mezőgazdasági termelőszövetkezet közös használatban nem kereshet kielégítést, hanem fedezetül csak az ingatlan tiszta hasznai szolgálnak.

A termelőszövetkezet közös használatában levő föld haszna földjáradék, a végrehajtás tehát arra vezethető.

PK 92.

A Ptké. 75. §-ának (1) bekezdése szerint: a Ptk. rendelkezéseit - ha ez a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik - a hatálybalépése előtt keletkezett jogviszonyokból eredő és jogerős határozattal még el nem bírált jogokra és kötelezettségekre is alkalmazni kell.

A régi vagy új jog alkalmazása szempontjából tehát - általában - a jogerős határozat adja meg a határvonalat. Ez alól az általános szabály alól kivételt állapít meg a Ptké. 92. §-a (1) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint a Ptk-nak az öröklési jogot szabályozó rendelkezéseit - ha ez a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik - csak a Ptk. hatálybalépése után megnyílt öröklésre lehet alkalmazni.

Míg tehát egyéb polgári jogi jogviszonyoknál a Ptk. érvényesülése attól függ, hogy keletkezett-e már az ügyet elbíráló jogerős határozat, addig az öröklési jogviszonyok rendezésénél ezen felül az öröklés megnyíltának az időpontja is döntő. Ez azt jelenti, hogy a Ptk. hatálybalépése előtt megnyílt öröklés esetében az öröklési jogviszonyokat akkor is a korábbi jogszabályok alapján kell rendezni, ha azok a Ptk. hatálybalépése után kerülnek elbírálásra.

Ennek az alapvető eltérésnek elvi alapja az ún. ipso iure öröklésnek a Ptk. által fenntartott rendszerében van. A Ptk. 673. §-a szerint ugyanis az öröklés az örökhagyó halálával nyílik meg, s az örökös az öröklés megnyíltával a hagyatékot... elfogadás vagy bármely más jogcselekmény nélkül megszerzi.

Ha mármost az öröklés joghatásai az öröklés megnyíltához tapadnak és azzal együtt beállnak, önként értetődik, hogy az öröklési jog személyi és tárgyi terjedelmére, érvényesülése alaki és anyagi jogi feltételeire az öröklés megnyíltakor hatályban volt jogszabályok az irányadók. Későbbi jogszabályok érvényesülése a már megszerzett jogok csorbítására, részbeni vagy egészbeni elvonására vezethet. Fennállana ennek a lehetősége a felvetett esetben is, mert a Ptk. az öröklésre jogosultak körét és az öröklés terjedelmét - társadalmi fejlődésünknek megfelelően - a korábbi állapottól több vonatkozásban eltérően szabályozza.

Ez a felismerés, valamint az a tapasztalat, hogy az öröklési jogviszonyok rendezése - az ezzel kapcsolatos tény- és jogkérdések bonyolultsága miatt - elég gyakran évekig elhúzódik, a régi és új jogszabály időbeli összeütközéséből származó problémáknak ahhoz a helyes megoldásához vezetett, hogy a Ptk-nak az öröklési jogot szabályozó rendelkezéseit - általában - csak a hatálybalépése után megnyílt öröklésre lehet alkalmazni.

A Ptké. 92. §-ának (1) bekezdésében foglalt ezzel az általános szabállyal szemben a kivételeket a Ptké. 93. és 94. §-a tartalmazza.

A régi és új jogszabály időbeli összeütközése azonban nemcsak a korábbi jog hatálya alatt keletkezett jogviszonyok elbírálásánál alkalmazandó anyagi jogszabály tekintetében okoz nehézséget, hanem felveti azt a kérdést is, hogy a régi jog hatálya alatt keletkezett jognyilatkozatok alaki érvényességét a régi vagy az új jogszabály alapján kell-e eldönteni.

A Ptk. az alakszerűségek tekintetében a korábbi jogállapothoz képest számos esetben szigorúbb, számos esetben pedig enyhébb álláspontot foglal el. Írásbeliséget kíván pl. a kezességvállaláshoz és a tartási szerződéshez, amelyek a korábbi jog szerint szóban is érvényesen létrejöhettek. Ezzel szemben lényegesen leegyszerűsíti pl. a végrendelet érvényességének alaki kellékeit.

Ami mármost a régi jog hatálya alatt kelt, de az új jogszabály hatálya alatt elbírált jognyilatkozatok alaki érvényességét illeti, e tekintetben a főszabályt a Ptké. 75. §-ának (2) bekezdése tartalmazza. Eszerint: ha a Ptk. valamely jognyilatkozat érvényességéhez alakszerűséget kíván meg, és ez a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik, a Ptk. hatálybalépése előtt ilyen alakszerűségek nélkül tett jognyilatkozat érvényességét a korábbi jogszabályok rendelkezései alapján kell elbírálni.

Minthogy a törvényhozót a Ptké. III. fejezetéhez fűzött miniszteri indokolás szerint az a törekvés vezette, hogy ahol az új jog a régi jogtól jelentősen eltér, különösen ahol a Ptk. szigorítást hozott a korábbi joghoz képest, az áttérés az új jogra minél zökkenőmentesebb legyen, továbbá hogy azok az állampolgárok, akik jognyilatkozataik megtételénél az akkor hatályos jogszabályok rendelkezéseit híven betartották, mentesülnek az új jog alkalmazásából származó méltánytalanságot alól, a Ptké. 75. §-ának (2) bekezdése a Ptk. hatálybalépése előtt kelt jognyilatkozatok alaki érvényességét - természetesen attól függően, hogy az ügyben még nincs jogerős határozat - akkor is elismeri, ha a Ptk. követelményeinek ugyan nem felelnek meg, de a keletkezésükkor hatályban volt jogszabály szerint érvényesek voltak. Ebben a vonatkozásban tehát a régi jogszabály a Ptk. hatálybalépését túléli.

A Ptké. 75. §-ának (2) bekezdése általában a jognyilatkozatokra vonatkozik. A jognyilatkozatok között azonban különleges helyet foglalnak el a halálesetre szóló - rendszerint egyoldalú - intézkedések.

Ezeknek alaki jogi érvényessége tekintetében a jogalkotó a Ptké. 75. §-ának (2) bekezdésében foglalt szabályozást nem találta kielégítőnek, s ezért a Ptké. 92. §-ának (2) bekezdésében - a Ptké. 75. §-ának (2) bekezdése alóli kivételként - külön kimondotta, hogy a Ptk-nak a végrendelet alakszerűségeire vonatkozó rendelkezéseit a Ptk. hatálybalépése előtt kelt végrendeletre is alkalmazni kell. A miniszteri indokolás szerint az eltérő szabályt az indokolja, hogy a Ptk. a korábbi jog által a végrendeletekre előírt alakszerűségeket lényegesen leegyszerűsítette; súlyos méltánytalanságot eredményezne, és az örökhagyó valódi akaratának érvényesülését gátolná meg olyan rendelkezés, amely kimondaná, hogy a Ptk. rendelkezéseit a hatálybalépése után kelt végrendeletre kell alkalmazni.

A Ptké. 75. §-ának (2) bekezdése csak az (1) bekezdés esetében alkalmazható, vagyis a jogerős határozattal már elbírált korábbi jogviszonyoknál a Ptk. szerinti alaki érvényesség kérdése egyáltalán fel sem vethető, tehát a 75. § (2) bekezdése az (1) bekezdéssel elválaszthatatlan egységben áll.

A Ptké. 92. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezést az (1) bekezdésben foglalt rendelkezéssel összefüggésben kell értelmezni.

A Ptké. 92. §-ának a jogszabály rendszeréből kiszakított, betű szerinti értelmezése látszólag megtűrne olyan állásfoglalást, hogy a végrendelet alaki érvényességét a Ptk. hatálybalépése előtt évekkel, sőt (mint a deportáltaknál és a háborús eltűnteknél szórványosan még ma is előfordul) évtizedekkel korábban meghalt örökhagyónak még korábban alkotott végrendelete esetében is a Ptk. alapulvételével kell elbírálni, feltéve természetesen, ha ebben a kérdésben még nincs jogerős határozat.

Az öröklésnél azonban az a sajátos helyzet áll fenn, hogy az örökös már az örökhagyó halálával megszerzi a hagyaték tulajdonjogát. A jogalkotó ezzel a helyzettel nemcsak számol, hanem a jogszabály visszamenőleges alkalmazásából származó bonyodalmak kiküszöbölése érdekében a Ptk. öröklési szabályait kifejezetten csak a hatálybalépése után megnyílt öröklésre engedi alkalmazni. Ebből is az következik, hogy a Ptké. 92. §-a (2) bekezdésének a rendelkezéseit nem lehet e § (1) bekezdésétől elszakítani, és annak olyan értelmet tulajdonítani, amely már megszerzett öröklési jogok és azon alapuló további jogviszonyok megzavarására vezethetne. Ellenkező esetben olyan kettősség állana elő, hogy az öröklés alaki jogi szabályai tekintetében az új, az anyagi jogszabályai tekintetében pedig a régi jog rendelkezései érvényesülnének.

A Ptké. 92. §-a (1) és (2) bekezdésének tehát szoros egységükből folyóan az a helyes értelme, hogy a Ptk. öröklési jogi szabályait - a végrendeletek alakszerűségeire vonatkozó jogszabályok tekintetében is - csak a Ptk. hatálybalépése után megnyílt öröklés esetében lehet alkalmazni.

A korábban meghalt örökhagyónak a Ptk. hatálybalépése után elbírálásra került végintézkedése tehát akkor sem érvényesülhet, ha azt a keletkezésekor hatályos jogszabály szerint ugyan nem, a Ptk. szerint azonban alakilag érvényesnek kellene tekinteni.

A Ptké. 92. §-ának (2) bekezdése azonban nemcsak az alkalmazhatóság köre tekintetében, hanem abban a kérdésben is értelmezésre szorul, hogy mi lesz azoknak a haláleseti intézkedéseknek a sorsa, amelyek a régi jog hatályossága alatt érvényesen létrejöttek, a Ptk. azonban érvényességüket vagy egyáltalán nem vagy csak szűkebb körben, illetőleg szigorúbb alakiságok megtartása esetén ismeri el.

Ilyen pl. a közös végrendelet, amelynek tételét az 1876. évi XVI. számú tv. 13. §-a a házastársak között minden korlátozás nélkül megengedte, a Ptk. 644. §-a viszont érvénytelennek nyilvánítja. De ilyen az örökösödési szerződés is, amelynek kötése a régi jog szerint bárki számára megengedett volt, a Ptk. 655. §-a viszont csak a tartási szerződések körében ismeri el, s e kötöttségen számba vehető módon a Ptké. 73. §-a sem enyhít. Az 1876. évi XVI. számú tv. 15. §-a a szóbeli végrendelkezést általánosságban megengedte, a Ptk. 634. §-a pedig csak kivételes esetekben teszi lehetővé. Az írástudatlan vagy az írásra bármi okból nem képes személy az 1876. évi XVI. számú tv. 6. §-ában meghatározott feltételek mellett írásbeli magánvégrendeletet is alkothatott, ezzel szemben a Ptk. 624. §-ának (3) bekezdése az ilyen személyt - a kivételes esetben tehető szóbeli végrendeletet ide nem számítva - közvégrendelet tételére utalja.

A Ptké. 75. §-ának (2) bekezdésével kapcsolatban már utalás történt arra, hogy a jogalkotónak nem volt szándékában a régi jog hatályossága alatt és annak megfelelően létrejött jognyilatkozatok érvényességét megszüntetni azon az alapon, hogy a Ptk. az ilyen jognyilatkozatok érvényességét más - szigorúbb - alakiságok megtartásától teszi függővé.

A végintézkedések vonatkozásában a jogalkotót döntő mértékben az a szándék vezette, hogy az új szabályozás egyszerűbbé, a tömegek számára is áttekinthetőbbé tegye a végakarat érvényesüléséhez szükséges alaki kellékeket. Ez a szándék jut érvényre a végrendelet lényegesen enyhébb alakszerűségeinek megállapításában.

Az új szabályozás egyes végintézkedési alakzatokat mellőzött, másoknak az érvényesülését pedig korlátozta, sőt olyan intézkedést is tartalmaz, amely az alakiságokat a múlthoz képest szigorítja. Ebből azonban nem lehet olyan következtetésre jutni, hogy a korábbi jogszabályok hatálya alatt és azoknak megtartásával létrejött végintézkedéseket meg akarta volna fosztani az érvényességüktől.

Nincs alap olyan feltételezésre sem, hogy az állampolgárokat arra akarta volna kényszeríteni, hogy a Ptk. hatálybalépése után az új jogszabályoknak megfelelő alakban ismételjék meg korábbi végakarati nyilatkozatukat.

A Ptké. 92. §-a (2) bekezdésének tehát az a helyes értelme, hogy a Ptk. hatálybalépése után megnyílt örökség esetében a Ptk. hatálybalépése előtt tett végintézkedések (közös végrendelet, öröklési szerződés, szóbeli végrendelet stb.) akkor is megtartják az érvényességüket, ha a Ptk. szerint ugyan érvénytelenek volnának, a keletkezésükkor hatályos jogszabályoknak azonban megfelelnek.

A Ptk. hatálybalépése után elbírálásra kerülő végrendeletek érvényessége szempontjából ezek szerint - feltéve, hogy az ügyben még nincs jogerős határozat, és hogy az öröklés a Ptk. hatálybalépése után nyílt meg - elsősorban azt kell vizsgálni, hogy a korábbi végintézkedés megfelel-e a Ptk. által megállapított követelményeknek. Ha nem felel meg, vizsgálni kell, hogy a végakarat kinyilvánításánál megtartották-e a megtételekor hatályban volt jogszabály rendelkezéseit. Igenlő esetben a végintézkedést érvényesnek kell tekinteni.

Minthogy azonban a törvény célja az alakiságok egyszerűsítése és a valódi végakarat érvényesülésének szélesebb körű biztosítása volt, ebből az is következik, hogy a Ptk. hatálybalépése után meghalt örökhagyónak a Ptk. hatálybalépése előtt tett végintézkedése akkor is érvényes, ha nem felel meg ugyan a keletkezésekor hatályban volt jogszabály alakszerűségeinek, de megfelel a Ptk. által megállapított (enyhébb) követelményeknek.

PK 292.

A lakások kiürítésére, használatára, átadására vonatkozó bírósági határozatok végrehajtása bírósági végrehajtásra tartozik [a lakások és helyiségek bérletére vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. tv. (Lt.) 91. §-ának (1) bekezdése].

A tapasztalat szerint a kiürítésre kötelezettek a kiürítésre kötelező határozat meghiúsítása érdekében nemritkán elhagyják ugyan a kiürítendő lakást, ám abban bennmaradnak - ingóságaikkal együtt - a kötelezett háztartásához tartozó családtagok, illetve a kötelezett által befogadott személyek. Ezek arra hivatkozással akadályozzák meg a végrehajtási eljárás sikeres befejezését, hogy velük - a kötelezett házanépéhez tartozó, általa befogadott személyekkel - szemben a bíróság nem hozott végrehajtható határozatot és így velük szemben végrehajtási eljárást nem lehet folytatni.

Az ilyen - az esetek többségében visszaélésnek minősíthető - helyzetek kialakulásának megelőzése, illetve megoldása érdekében indokolt annak egyértelművé tétele: a kötelezett a kiürítésre vonatkozó kötelezettségét akkor teljesíti, ha a lakást (helyiséget) a háztartásához tartozókkal: családtagokkal és a kötelezett által befogadott személyekkel és ingóságaikkal együtt elhagyja, és ily módon lehetővé teszi azt, hogy a végrehajtáskérő a kiürítendő lakás (helyiség) felett tényleges rendelkezési jogot nyerjen.

Az előzőekből az is következik: a végrehajtás során különös figyelemmel kell lenni arra, hogy a kötelezettel szemben hozott ítélet jogereje nem terjed ki a lakásban önálló jogcímen lakó személyekre. Ilyen lehet pl. a bérlőtársi joggal rendelkező házastárs és a haszonélvező.

PK 298.

A házasság felbontása esetén a házastársak lakáshasználatának rendezése a családjogi jogalkalmazás egyik legvitatottabb kérdése. A házastársi közös lakás megszerzése sokszor évtizedek anyagi erőfeszítésének, életmódbeli áldozatvállalásának eredménye. A közös családi otthon a házastársak együttélésének, gyermekeik nevelésének színtere. A nemzetközi normáknak megfelelően a Csjt. elismeri mindkét házastársnak a lakás használatára vonatkozó jogát mind a házasság alatt, mind annak felbontását követően, és külön rendelkezik a házastársak kiskorú gyermekének lakáshasználati jogáról [Csjt. 31/B. § (2) bek., 77. § (1) bek.]. A Családjogi törvény módosításáról szóló 1986. évi IV. törvény 12. §-ához fűzött miniszteri indokolás szerint: „a lakáshoz való jog kiemelkedő jelentőségére tekintettel a részletesebb szabályozás indokolt”. Ez okból a házastársak volt közös családi otthona használati rendezésének módjait a Csjt. mint anyagi jogi szabály részletesen és a lakásbérleti jogviszonyok szabályaitól elkülönítetten fogalmazza meg. Az anyagi jogszabály a kereseti kérelemhez (ellenkérelemhez) kötöttség általános eljárásjogi szabályaival szemben a volt közös családi otthon használatával kapcsolatos döntésnél a bíróságnak a családjogi érdekek hivatalból való figyelembevételét írja elő. Ennek a bíróság csak akkor tud eleget tenni, ha a Csjt. 31/B. §-a (1) bekezdésének rendelkezését úgy értelmezi, hogy a házastársak közös lakásának használatával kapcsolatos jogvitában a lakáshasználat rendezését kell kereseti kérelemnek tekinteni, amelyen belül a rendezés módjának meghatározása a bíróság feladata (I. tétel). Az állásfoglalás ugyanakkor megfogalmazza azokat a korlátokat is, amelyekre a bíróságnak a használat rendezésénél figyelemmel kell lennie (II-III. tétel).

I. A Csjt. 31/B. §-ának (1) bekezdése szerint, ha a lakásban a házastársak egyikőjük vagy mindkettőjük tulajdonjoga vagy bérleti joga alapján laknak, a házasság felbontása esetén - kérelemre - a bíróság dönt a lakás használata felől. A bíróság a házastársak közös lakásának használata felőli döntésében több megoldás között választhat. A Csjt. 31/B. §-a (3)-(6) bekezdésének keretei között megoszthatja a lakás használatát, illetve bármelyik házastárs erre irányuló kérelme esetén feljogosíthatja egyiküket az egész lakás kizárólagos használatára, vagy lakáscserét rendelhet el. A döntéshozatal során a bíróságnak törekednie kell arra, hogy a lakáshasználat rendezése a házastársak érdekeinek lehető legkisebb sérelmével járjon, és a lakáshasználatra jogosult gyermek érdekének megfeleljen [Csjt. 31/B. § (2) bek.]. Ehhez elengedhetetlenül szükséges, hogy a bíróságnak módja legyen az említett érdekek összhangját biztosító, az adott helyzetben leginkább célravezető megoldást megtalálni (pl. az alapterületénél, alaprajzi beosztásánál, helyiségeinek számánál fogva arra alkalmas lakás osztott használatát rendelje el akkor is, ha mindkét fél kizárólagos használat iránt terjeszt elő kereseti, illetőleg viszontkereseti kérelmet, és a lakáshasználat megosztását egyikük magatartása és a lakáshasználatra jogosult gyermekek érdeke sem zárja ki). Ezért a lakáshasználattal kapcsolatos jogvitában a lakáshasználat rendezését kell kereseti kérelemnek tekinteni, amelyen belül a rendezés módjának meghatározása a bíróság feladata. Ennek során a bíróságnak a felek elé kell tárnia a rendezés lehetséges módozatait.

II. A házastársak közös lakásának használatával kapcsolatos bírósági döntés nem járhat a bérbeadó (tulajdonos, haszonélvező stb.) jogainak sérelmével (Ptk. 425. §). Ezért a lakáscsere elrendeléséhez, a lakás műszaki megosztásához, illetve a nem bérlő (bérlőtárs) kizárólagos lakáshasználatra való feljogosításához a bérbeadó hozzájáruló nyilatkozata szükséges.

III. Számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy - a lakás műszaki adottságaira, a felek, illetve a lakásban maradó házastárs anyagi helyzetére, a helyi lakásviszonyokra vagy egyéb körülményekre tekintettel - a lakáshasználat rendezését a jogszabályok szerinti megoldási lehetőségek egyike sem biztosítja, mert nincs a rendezésnek olyan módja, amely az említett érdekek jelentős sérelme nélkül kivitelezhető volna. Ezért nincs akadálya annak, hogy a lakáshasználat rendezése iránti keresetet a bíróság azzal utasítsa el, hogy az adott helyzetben és időpontban a lakáshasználat megnyugtató módon nem rendezhető. Az ilyen ítélet jogereje nem zárja el a feleket attól, hogy utóbb - amikor a körülmények változása az ésszerű és méltányos megoldást lehetővé teszi - újabb perben kérhessék a lakáshasználat rendezését [Pp. 229. § (1) bek.].

(1997. VI. 23.; Bírósági Határozatok 1997. évi 9. szám.)

PK 299.

I. A Csjt. 31/B. §-ának (1) bekezdése értelmében a házasság felbontása esetén a bíróság a házastársak egyikének vagy mindkettőjüknek tulajdonjoga vagy bérleti joga alapján használt lakás használatáról rendelkezhet. Az ítélkezési gyakorlat a rendezés lehetőségét kiterjesztette a házastársak vagy egyikük haszonélvezetében, illetőleg haszonbérletében lévő lakásokra is.

Ha a fentiek szerint értelmezett közös lakás használatának megosztására a házasság felbontása során nincs lehetőség, a bíróság a Csjt. 31/B. §-ának (3)-(5) bekezdéseiben foglaltak szerint az egyik házastársat a lakás kizárólagos használatára jogosítja fel. Ilyen döntést eredményez, ha a házastárs korábbi magatartására figyelemmel a közös használat a másik házastárs vagy a kiskorú gyermek érdekeinek súlyos sérelmével jár (szubjektív oszthatatlanság). Az ilyen okból a lakás elhagyására kötelezett házastárs az elhelyezéséről maga köteles gondoskodni. Megtörténhet azonban, hogy valamelyik házastárs - bár felróható magatartást nem tanúsított - pusztán amiatt lesz köteles a lakás elhagyására, mert annak megosztását a lakás alapterülete, alaprajzi beosztása vagy helyiségeinek száma még műszaki átalakítással sem teszi lehetővé, vagyis a lakás objektív okból oszthatatlannak minősül és lakáscsere elrendelésére [Csjt. 31/B. § (6) bek.] sincs mód.

A lakások és helyiségek bérletére, valamint elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (Lt.) 31. §-ának (3) bekezdése csak önkormányzati bérlakás esetén rendelkezik arról, hogy annak a volt házastársnak az elhelyezéséről, akit a bíróság saját elhelyezési kötelezettség kimondása nélkül kötelezett a lakás elhagyására, az önkormányzat gondoskodik. Ha a házastársi közös lakás nem önkormányzati bérlakás, jogszabály nem szól arról, hogy a lakás elhagyására kötelezett házastárs - a bennmaradó házastárs vagy más személy (szerv) részéről - elhelyezésre tarthat-e igényt.

A kizárólagos használatra feljogosított házastárs a Csjt. 31/C. §-a szerint arra köteles, hogy a távozó házastárs részére a lakáshasználati jog ellenértékének rá eső részét megfizesse. A térítés a lakásból távozó házastársat a Csjt. 31/C. §-ának (1) bekezdésében foglalt általános szabály szerint minden esetben megilleti, függetlenül attól, hogy a közös lakás valamelyik házastárs önálló bérlete vagy a házastársak közös bérleménye. Ilyen szabályozás mellett nem lenne semmilyen ésszerű indoka annak, hogy a közös lakásban bennmaradó házastársat ezenfelül még a távozásra kötelezett házastárs elhelyezése is terhelje, különös tekintettel arra, hogy nincs olyan családjogi vagy lakásügyi jogszabály, amelyből az elhelyezési kötelezettség levezethető lenne. Ebből következik, hogy - eltérő megállapodás hiányában - a lakás elhagyására kötelezett házastárs elhelyezésére a lakás kizárólagos használatára feljogosított házastárs nem kötelezhető.

Nincs olyan jogszabály sem, amely szerint a házasság felbontása esetén a nem önkormányzati közös bérlakás elhagyására kötelezett házastárs elhelyezését más személynek vagy szervnek (bérbeadónak vagy a lakással rendelkező szervnek) kellene biztosítania.

Az előzőekből következik, hogy a nem önkormányzati közös lakás elhagyására kötelezett házastárs elhelyezésre jogszabály alapján - nem tarthat igényt.

II. A Csjt. 31/C. §-ának már említett (1) bekezdése szerint a lakásból távozó házastárs a lakáshasználati jog ellenértékének rá eső részére jogosult.

A Csjt. 31/C. §-ának (2) bekezdése rendelkezik a lakáshasználati jog ellenértékének mértékéről, a (3) bekezdés pedig kimondja, hogy a távozó házastárs a használati jog ellenértékének arra a részére tarthat igényt, amely őt a visszamaradt volt házastársra és a lakáshasználatra jogosult gyermekek számára figyelemmel, arányosan megilleti.

A törvény bérlakás esetén a lakáshasználati jog ellenértékének csupán legalacsonyabb mértékét határozza meg: rendelkezése szerint az legalább a hasonló önkormányzati bérlakásra - a bérleti szerződés közös megegyezéssel történő megszüntetése esetére - az önkormányzat rendeletében meghatározott pénzbeli térítés mértékének megfelelő összeg, függetlenül attól, hogy a távozó házastárs milyen lakásba költözik. Nincs tehát akadálya annak, hogy a bíróság az ellenértéket ennél magasabb összegben, annak mérlegelésével állapítsa meg, hogy az adott helységben a távozásra kötelezett házastárs méltányos lakásigénye ténylegesen milyen összegből elégíthető ki. E mérlegelés során a méltányos lakásigény megállapításánál értékelendő, ha a távozásra kötelezett házastárs nem tanúsított felróható magatartást, és a kiürítésre kötelezésnek kizárólagos oka a használat megosztásának objektív kizártsága vagy egyéb olyan személyes körülmény (pl. betegség), amely egyik félnek sem róható fel.

A távozásra kötelezett házastárs méltányos lakásigényét befolyásolja az is, hogy milyen lakásból kell eltávoznia (alapterület komfortfokozat, felszereltség, műszaki állapot stb.). Jelentősége van annak, hogy az a lakás, amelyet el kell hagynia, valamelyik házastárs önálló bérlete vagy a házastársak közös bérleménye [Csjt. 31/C. § (3) bek.].

A bíróságnak figyelmet kell fordítania a nem önkormányzati bérlakásban bennmaradó házastárs lakáshasználati jogát kedvezőtlenül befolyásoló tényezőkre is, pl. arra, hogy az ilyen lakáson fennálló bérleti jogviszonyt a bérbeadó bizonyos esetekben cserelakás felajánlása nélkül is felmondhatja; más személynek a lakásba való befogadása, tartási szerződésnek a lakásbérleti jogviszony folytatása ellenében való megkötése és a lakásbérleti jogviszony folytatása pedig az önkormányzati bérlakáshoz képest nehezített. Jelentős mértékben érintheti a távozásra kötelezett házastárs méltányos lakásigényét, ha határozott időre szóló lakásbérleti jog alapján használt közös lakásból kell távoznia. A nem önkormányzati bérlakások esetén jelentkező említett hátrányok az ilyen lakások használati jogának vagyoni értékét és ezáltal a távozó házastársnak járó térítést nagymértékben csökkenthetik.

Ezekben az esetekben a Csjt. 31. §-a (5) bekezdésének megfelelő alkalmazásával állapítható meg a bennmaradó és távozó volt házastársak szempontjait arányosan és méltányosan kifejezésre juttató ellenérték mértéke.

Mindezek egybevetésével kell a bíróságnak meghatároznia azt az összeget, amelyet lakáshasználati jog ellenértékeként a lakás elhagyására kötelezett házastársnak járó térítés alapjaként figyelembe vesz, s döntenie abban a kérdésben, hogy annak összege mennyiben térjen el a Csjt. 31/C. §-ának (2) bekezdésében meghatározott mértéktől.

(1997. VI. 23.; Bírósági Határozatok 1997. évi 9. szám.)

PK 3.

A tulajdonos az ingatlan használata során az azon lévő növényzet tekintetében is köteles tartózkodni minden olyan magatartástól, amellyel másokat - különösen szomszédait - szükségtelenül zavarná, vagy amellyel jogaik gyakorlását veszélyeztetné. Az ezzel kapcsolatos perekben a felek magatartásának jogszerűségét a Polgári Törvénykönyvnek a joggyakorlásra és az együttműködésre vonatkozó általános szabálya (Ptk. 4. és 100. §-ok) és egyes különös szomszédjogi rendelkezései (Ptk. 101-104. §-ok) szerint kell elbírálni. Figyelemmel kell lenni azonban arra is, hogy a Ptk. szomszédjogi rendelkezéseitől más jogszabályok, továbbá a felek megállapodásai is eltérhetnek (Ptk. 106. §). A növényzet telepítésére, kezelésére vonatkozóan a tulajdonosi jogok gyakorlását termelési, egészségügyi, építésügyi stb. előírások is érinthetik [Ptk. 108. § (3) bek.].

Nem mellőzhető ilyenkor sem annak vizsgálata, hogy a növényzet szükségtelenül zavarja-e a szomszédot ingatlana birtoklásában, használatában, okoz-e kárt, vagy fennáll-e károsodás veszélye.

A növényzet zavaró - leggyakrabban árnyékoló, ritkábban kilátást elvonó - hatása miatt indított perekben, amelyekben a szomszéd rendszerint a növényzet kivágását, eltávolítását igényli, az érintett tulajdonosoknak (egyéb használóknak) az ingatlan birtoklásához és használatához fűződő érdekeik egybevetésével, a körülmények gondos mérlegelésével kell a jogvitát eldönteni, figyelemmel arra is, hogy a szomszédoknak egymás közötti kapcsolatukban a jóhiszeműség és a tisztesség követelményeinek megfelelően kölcsönösen együttműködve kell eljárniuk. Ezért jelentőséget kell tulajdonítani annak is, hogy a szomszéd olyan időben tiltakozott-e az ültetés ellen - feltéve, ha a várható érdeksérelmet felismerhette -, amikor az áttelepítés még nem járt volna aránytalan költséggel. A kölcsönös érdekek mérlegelése mellett tekintettel kell lenni az ingatlan fekvésére, valamint a környezetvédelem szempontjaira is.

Az említett körülmények indokolttá tehetik, hogy a bíróság az érdeksérelem egyéb módon történő (pl. csonkolás, áttelepítés) elháríthatóságának hiányában a kivágásra, eltávolításra való kötelezés helyett az okozott kár megtérítését rendelje el. Ha a jogszabály a növényzet kivágását engedélyhez köti, figyelemmel kell lenni arra is, hogy az illetékes hatáskörrel rendelkező szerv a növényzet kivágásához szükséges engedélyt megadja-e vagy sem.

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 440. (Bírósági Határozatok 1985. évi 1. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 30.

Az 1981. évi I. számú tv. 89. §-a (1) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint az államigazgatási eljárás költségeit általában az állam viseli, akkor irányadó, ha a törvény eredeti céljának megfelelően az eljárás tárgya államigazgatási jogvita rendezése. Mivel a birtokháborítás megszüntetése iránti eljárás tárgya polgári jogviszony alapján keletkezett vita, a jegyző előtt felmerült eljárási költségek viselése szempontjából irányadó a jogszabálynak az a további rendelkezése, hogy az ügyfél terhére eljárási költség akkor állapítható meg, ha azt jogszabály előírja.

Ilyen, szorosan vett polgári jogi vonatkozású előírást tartalmaz a Ptk. 191. §-ának (3) bekezdése, amely úgy rendelkezik, hogy a jegyző határozatot hozhat a „költségek” kérdésében is.

Minthogy ez a rendelkezés nem tesz különbséget az anyagi jogi és az eljárási költségek között, a gyűjtőelnevezésként használt kifejezés vonatkozik minden olyan költségre, amely a birtokvédelemmel közvetlenül vagy közvetve szoros kapcsolatban áll, vagyis az eljárási költségekre is. A jegyző tehát az előtte felmerült eljárási költségek viselése felől is határozhat. Ebből - a birtokvédelmi eljárásnak az előbbiekben említett jellegére is figyelemmel - következik, hogy a jegyző előtt felmerült eljárási költségeket nem az állam, hanem a felek viselik.

Abban az esetben, ha az eljárás a bíróság előtt tovább folyik - figyelemmel a Pp. 75. §-ának (1) bekezdésére és a 77. §-ára - a jegyző előtt felmerült eljárási költségek viselése felől is véglegesen a bíróság dönt.

Vonatkozik ez arra az esetre is, ha az ügyben a felek egyezséget kötnek. A bíróságnak a Pp. 3. §-ából, a jegyzőnek pedig az 1981. évi I. számú tv. 27. § (2) bekezdéséből folyó feladata a felek figyelmeztetése arra, hogy egyezségüknek a jegyző előtt felmerült eljárási költségek viselésére is ki kell terjednie, vagy pedig, hogy - a Pp. 78. §-a (2) bekezdésének rendelkezéséhez képest - e tekintetben a döntést a bíróságra bízhatják.

Az érdekelt felet nem lehet elzárni attól, hogy jogvitás ügyében kezdettől fogva - tehát a jegyző előtti eljárásban is - ügyvédi képviseletet vegyen igénybe. Ezzel ügyvédi munkadíj formájában szükségképpen költsége merül fel, amely nyilvánvalóan eljárási költség. Ezért az előbb kifejtetté re a költségre is vonatkoznak.

PK 300.

A jogszabályváltozásokra tekintettel szükségessé vált egyes polgári kollégiumi állásfoglalásoknak az elvi állásfoglalások köréből való elhagyása, illetve egyes kollégiumi állásfoglalások és a módosított jogszabályok szövege között az összhang megteremtése.

Ezért a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma a következők szerint határozott:

I. A kollégiumi hatáskörök átrendeződésének megfelelően a Polgári Kollégium állásfoglalásai köréből elhagyja a PK 124. számú állásfoglalást és a PK 171. számú állásfoglalás II. pontját, mert a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma a 31. és 32. számú állásfoglalásában az érintett kérdéseket rendezte.

II. A Polgári Kollégium a PK 3. sz., PK 7. sz., PK 12. sz., PK 29. sz., PK 30. sz., PK 33. sz. és PK 36. sz. állásfoglalásait az alábbiak szerint módosítja.

1. A PK 3. számú állásfoglalás indokolásának első bekezdéséből a „- tanácsi rendeletig bezáróan -” szövegrész elmarad. A második bekezdés szövege helyébe a következő szöveg lép: „Nem mellőzhető ilyenkor sem annak vizsgálata, hogy a növényzet szükségtelenül zavarja-e a szomszédot ingatlana birtoklásában, használatában, okoz-e kárt, vagy fennáll-e károsodás veszélye”. A harmadik bekezdésben a „szocialista együttélés szabályainak tiszteletben tartásával” szöveg helyébe a „jóhiszeműség és a tisztesség követelményeinek megfelelően kölcsönösen” szöveg lép. A negyedik bekezdésében a „szakigazgatási szerv” szavak helyébe a „hatáskörrel rendelkező szerv” szavak lépnek.

2. A PK 7. számú állásfoglalás indokolásának ötödik bekezdésében a „Ptk. 97. §-a (2) bekezdése c) pontja” szövegrészből a c) pontra való hivatkozás mindkét esetben elmarad. Az állásfoglalás indokolásának tizenegyedik bekezdésében a „Ptk. 578. §-a” szövegrész helyébe a „Ptk. 578/G. §” szöveg kerül.

3. A PK 12. számú állásfoglalás indokolásának hatodik bekezdésében a „társadalom érdekeivel összhangban álljon” szövegrész helyébe a „jóhiszeműség és a tisztesség követelményeinek megfeleljen” szövegrész kerül.

4. A PK 29. számú állásfoglalás rendelkező részében és az indokolás 1-5. bekezdésében „a szakigazgatási szerv”, valamint „az államigazgatási szerv” szavak helyébe „a jegyző” szavak lépnek. Az állásfoglalás harmadik bekezdésében „az illetékes járásbíróság (városi, városi-kerületi bíróság)” szövegrész helyébe „a jegyző székhelye szerint illetékes helyi bíróság” szövegrész kerül.

5. A PK 30. számú állásfoglalás rendelkező részében és az indoklás 1-6. bekezdésében „a szakigazgatási szerv” szavak helyébe „a jegyző” szavak lépnek.

6. A PK 33. számú állásfoglalás indokolásának harmadik és hatodik bekezdésében a „Ptk. 258. §” helyébe a „Ptk. 261. §” lép.

7. A PK 36. számú állásfoglalás első két bekezdésének szövege helyébe az alábbi szöveg lép: „A polgári jogi viszonyokban a feleknek úgy kell eljárniuk, hogy magatartásuk testi épséget, életet és anyagi javat ne veszélyeztessen. A károsultnak ezért a kár megelőzése érdekében a kárveszélyes helyzeteket lehetőleg kerülnie kell. Ha ezt nem teszi, és kár éri, ennek következményeit maga viseli. A károkozónak akkor keletkezik kártérítési kötelezettsége, ha a kárt jogellenesen okozta, és nem tudja magát azzal kimenteni, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.”

(1997. VI. 23.; Bírósági Határozatok 1997. évi 9. szám.)

PK 31.

A Ptké. 26. §-ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a jegyzőnek a birtoklás kérdésében hozott határozatát annak meghozatalától számított legkésőbb három nap alatt végre kell hajtania, s határozatának végrehajtásáról maga a jegyző gondoskodik. Abban az esetben, ha ez elmarad, és a bíróság a keresetet elutasítja, ez egyben a jegyző határozatának hatályban tartását jelenti, a végrehajtás alapja tehát ez a határozat marad. Ennélfogva az említett jogszabály értelmében a határozatot magának a jegyzőnek kell végrehajtania. A birtoklás kérdésében ugyancsak a jegyző határozata a végrehajtás alapja akkor is, amikor keresettel csak a határozatnak a hasznok, károk és költségek felől rendelkező részét támadták meg.

A határozatnak a hasznok, károk és költségek felől rendelkező része tekintetében - a Ptké. 27. §-ának (1) bekezdése értelmében - a végrehajtás minden esetben a bíróság hatáskörébe tartozik.

Ha azonban a bíróság a birtoklás kérdésében a keresetnek részben vagy egészben helyt ad, a jegyző határozatának helyébe a bíróság ítélete lép. Ennélfogva annak - mint saját határozatának - végrehajtása a Vht. 15. §-ának a) pontja értelmében a bíróság hatáskörébe tartozik.

Az előbbiekből az is következik, hogy ha a bíróság a jegyző határozatának végrehajtását a Ptké. 27. §-a (4) bekezdésének alkalmazásával felfüggesztette, utóbb azonban a keresetet elutasította, a végrehajtást a jegyző foganatosítja, illetőleg folytatja. Ha azonban a felfüggesztés után a keresetnek részben vagy egészben helyt ad, a végrehajtás a bíróság feladata.

Minthogy visszvégrehajtásra [Vht. 56. § (2) bek.] csak akkor kerülhet sor, ha a végrehajtás alapjául szolgáló határozatot a bíróság megváltoztatja, a visszvégrehajtás elrendelése mindenkor a bíróság hatáskörébe tartozik, mert annak alapja már a saját határozata.

Ha a jegyző által folytatott végrehajtási eljárás során szabálytalanság történt, annak orvoslására a közigazgatási eljárás keretében, az ott megengedett jogorvoslatok útján kerülhet sor, mert nem bírósági eljárásról lévén szó, a szabálytalanság orvoslása - jogszabály kifejezett rendelkezése hiányában - a bíróság hatáskörén kívül esik.

PK 32.

A Ptk. 237. §-ának (1) bekezdése értelmében érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani.

E rendelkezésből az következik, hogy érvénytelen szerződés esetében olyan helyzetet kell teremteni, mint amilyen akkor lett volna, ha a felek az érvénytelen ügyletet meg sem kötik. Tehát a pénzt szolgáltató félnek vissza kell kapnia az általa szolgáltatott összeget a kifizetéstől számított kamatával együtt. A kamat azért jár, mert az érvénytelen szerződés alapján teljesített szolgáltatás visszakövetelése már a teljesítés időpontjától esedékessé válik, tehát a visszaadásra köteles fél ettől kezdve késedelemben van. Az a fél, aki ingatlan visszaadására köteles, általában a szokásos bérnek - haszonbérnek - megfelelő összeget tartozik megfizetni a birtoklás időtartamára. Egyéb vagyontárgy birtoklásáért az eset körülményeinek megfelelő használati díjat kell elszámolni. A szerződéskötés előtti helyzet visszaállítása tehát azt jelenti, hogy mindegyik fél köteles kiadni mindazt, amihez az érvénytelen szerződés alapján jutott. Mindkét fél a kapott szolgáltatás vagy más vagyoni előny természetben vagy értékben való visszatérítésére köteles.

A pénzbeli egyenértéket csak akkor lehet megállapítani visszajáró szolgáltatásként, ha a természetbeni visszaadás valamilyen okból (pl. a dolog elidegenítése, elpusztulása, felhasználása stb.) folytán nem lehetséges.

A felek ügyletkötéskori jó- vagy rosszhiszemű magatartása nem eredményezheti a visszajáró szolgáltatások növelését vagy csökkentését. A magatartásnak annyiban van jelentősége, hogy bíróság.a törvényben megállapított esetekben egészben vagy részben az állam javára marasztalhat.

A fentiek szerint a szerződéskötés előtt fennállott helyzet rendezésére a Ptk. 237. §-ában foglaltak az irányadók. Az érvénytelen szerződéshez azonban többlettényállás is kapcsolódhat, és a többlettényállásból adódó jogviták rendezésére a Ptk. megfelelő szabályait kell alkalmazni.

Tehát károkozás esetén a kártérítésre, az alap nélküli gazdagodás esetén á jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó törvényi rendelkezések stb. az irányadók.

A Ptk. 237. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra tekintettel természetesen mindig vizsgálni kell, hogy megvan-e a lehetősége a szerződéskötés előtt fennállott helyzet visszaállításának. A lehetőség kizártsága esetén a Ptk. 237. §-ának (2) belkezdésében foglalt rendelkezés az irányadó.

PK 33.

A származékos jogszerzés alaptétele, hogy senki sem ruházhat át másra több jogot, mint amennyivel rendelkezik. Általános szabály szerint tehát mindenki csak a saját dolgát adhatja másnak a tulajdonába [Ptk. 117. § (1) bek.]

A tulajdonost megillető rendelkezési jog közelebbi tartalmát a Ptk. 112. §-ának (1) bekezdése határozza meg. Eszerint a tulajdonost nemcsak az a jog illeti meg, hogy a tulajdonjogát másra átruházza, hanem - egyebek között - az a jog is, hogy a dolgot biztosítékul adja vagy más módon megterhelje. Minthogy pedig általános szabály szerint csak a tulajdonos adhatja a dolgot másnak a tulajdonába, ebből következik, hogy a tulajdonjog tartalmához tartozó másik részjogot: a biztosítékul adás jogát is csak a tulajdonos gyakorolhatja. Általános szabály szerint tehát mindenki csak a saját tulajdonában levő dolgot adhatja zálogba.

A törvény azonban az említett általános szabályok alól a forgalom biztonsága érdekében kivételeket tesz. A tulajdonszerzés vonatkozásában úgy rendelkezik, hogy a kereskedelmi forgalomban eladott dolgon a jóhiszemű vevő akkor is tulajdonjogot szerez, ha a kereskedő nem volt tulajdonos [Ptk. 118. § (1) bek.]. A zálogszerzés vonatkozásában pedig azt mondja ki, hogy a kereskedelmi forgalomban zálogba adott dolgon a jóhiszemű zálogjogosult akkor is zálogjogot szerez, ha az, aki a zálog tárgyat adta, nem volt tulajdonos [Ptk. 261. § (1) bek.].

Ezek a kérdések szorosan összefüggnek egymással és szabályozásuk azonos elvi alapon történt. A Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése kifejezetten a kereskedelmi forgalomban eladott dolog tulajdonának megszerzéséről rendelkezik. A hozzáfűzött miniszteri indokolás külön is kiemeli, hogy ha a kereskedő az, aki - akár üzleti tevékenysége körében - vásárolt, akkor ő a 118. § (1) bekezdése alapján nem szerezheti meg a tulajdonjogot olyan személytől, aki nem volt tulajdonos. Az indokolás szerint továbbá a forgalmi biztonság szempontjai megkívánják, hogy az a személy, aki kereskedelmi forgalomban vásárol, a dolgok tulajdonjogát megszerezze akkor is, ha az eladó a dolognak nem volt tulajdonosa. A vásárlók biztonságát nagymértékben csökkentené, ha nem lehetnének bizonyosak abban, hogy a kereskedelmi forgalomban vett dolgon tulajdonjogot szereznek, ha ki lennének téve annak, hogy e dolgokat tőlük elperelhetik azon a címen, hogy az eladó nem volt tulajdonos.

Nyilvánvaló, hogy ezeknek a szempontoknak kell érvényesülniük a nem tulajdonos által történt zálogbaadás esetén is.

A Ptk. indokolása is kiemeli, hogy a 261. § (1) bekezdése a nem tulajdonostól való tulajdonszerzésről szóló rendelkezésekkel (118. §) van összhangban. A dolog zálogbaadása ugyanis - legalábbis a kereskedelmi forgalom körében - éppen olyan biztonságot követelő szerződés, mint a tulajdonjog átruházása. Az említett összhang pedig csak akkor áll fenn, ha a kereskedelmi forgalomban történő zálogbaadáshoz fűződik a zálogjogot keletkeztető joghatás, vagyis ha kereskedő az, aki a zálogtárgyat adja.

Mindezekből pedig az következik, hogy ha a kereskedő (kereskedelmi vállalat) az, aki a zálogtárgyat nem kereskedőtől kapja, a zálogjogot jóhiszeműsége esetében sem szerzi meg, ha a zálogbaadó nem volt a dolog tulajdonosa.

Ezt az értelmezést támasztja alá az említett szabályozás nyilvánvaló jogpolitikai célja is. A törvény által meghatározott körben a jóhiszemű zálogszerzést védelemben kell részesíteni. Ezen a körön kívül azonban meg kell akadályozni a nem tulajdonos által történő elzálogosításokat. Ennek érdekében azokat, akik a zálogtárgyat nem kereskedőtől kapják (legyenek bár maguk kereskedők), arra kell ösztönözni, hogy kellő gondossággal járjanak el a zálogszerződések kötésénél. Ennek az ösztönzésnek pedig egyik polgári jogi eszköze az, hogy a nem tulajdonos által történt zálogbaadással járó kockázatot annak kell viselnie, aki olyan dolgot fogad el zálogul, amelynek a zálogbaadó nem volt tulajdonosa.

A kockázatviselés lényege pedig az, hogy aki nem szerez zálogjogot, az elzálogosított tárgyak követelésének kielégítésétől (pl. a zálogkölcsön visszafizetésétől) függetlenül köteles kiadni a tulajdonosnak.

PK 34.

A Pp. 231. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint: fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatónak kell nyilvánítani a tartásdíjban, járadékban és más hasonló célú időszakos szolgáltatásban marasztaló ítéletet.

Ha a fellebbezési bíróság az első fokú ítéletet megváltoztatja, és a keresetet teljesen elutasítja, vagy ha a létfenntartás céljára szolgáló időszakos szolgáltatás mértékét leszállítja, az első fokú ítélet alapján teljesített fizetések, illetőleg azoknak a leszállítás mértékéhez viszonyítva túlfizetésként jelentkező része jogalap nélkülivé válik.

Aki másnak a rovására jogalap nélkül jut vagyoni előnyhöz, a Ptk. 361. §-ának (1) bekezdése szerint általában köteles ezt az előnyt visszatéríteni.

A Ptk. 362. §-a életfenntartás céljára adott és arra felhasznált juttatás visszakövetelését általában kizárja, kivéve ha jogszabály másként rendelkezik, vagy a juttatást bűncselekmény útján szerezték meg.

Ha eltérő jogszabályi rendelkezés nincs, és a jogalap nélküli juttatás nem is bűncselekményből ered, az élet fenntartása céljára adott juttatást csak akkor lehet visszakövetelni, ha arra a célra még nem került felhasználásra. Eszerint megalapozhatja a visszatérítés iránti igényt a más célra történt felhasználás is.

Ha tehát az előzetesén végrehajtható ítélet alapján kifizetett vagy túlfizetett tartásdíj, járadék és más hasonló célú időszakos szolgáltatás azért járna vissza a kötelezettnek, mert a fellebbezési bíróság egészben vagy részben megváltozó ítélete folytán a jogalap nélküli gazdagodás esete következett be, a kifizetett (túlfizetett) összeg visszakövetelésének általában nem, hanem csak a Ptk. 362. §-a által megállapított szűk körben lehet helye.

A visszakövetelési jog önálló érvényesítésének akadálya azonban nem zárja ki a jogalap nélkülivé vált fizetésnek beszámítás útján való érvényesíthetőségét.

A Ptk. 296. §-a ugyanis kimondja, hogy a kötelezett a jogosulttal szemben fennálló egynemű és lejárt követelését - ha jogszabály kivételt nem tesz - a jogosulthoz intézett vagy a bírósági eljárás során tett nyilatkozattal tartozásába beszámíthatja.

A beszámítási jog korlátjait a Ptk. 297. §-a tartalmazza.

E korlátok egyike az, hogy a Ptk. 297. §-ának (1) bekezdése szerint a tartási, életjáradéki és baleseti járadékkövetelésekkel szemben - a túlfizetés esetét kivéve - nincs helye beszámításnak.

Az ilyen jellegű követeléssel szemben tehát másnemű követelés egyáltalán nem, hasonló jellegű követelés pedig csak túlfizetés esetén számítható be.

A túlfizetésnek rendszerinti esete az, amikor a fellebbezési bíróság az első fokú marasztalást leszállítja, vagyis amikor a kötelezett a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatónak nyilvánított első fokú ítélet alapján nagyobb összegű tartási és hasonló jellegű szolgáltatást fizetett, mint amire a fellebbezési bíróság jogerős ítélete szerint köteles lett volna.

Ha azonban a fellebbezési bíróság az első fokú ítéletet akként változtatja meg, hogy a tartásdíj, járadék iránti követelést teljesen elutasítja, akkor a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatónak nyilvánított első fokú ítélet alapján kifizetett tartásdíj és hasonló jellegű szolgáltatás - ebben a vonatkozásban - nem tekinthető túlfizetésnek, már csak azért sem, mert teljes elutasítás esetén a kifizetett összegnek a később esedékes részletekben való beszámítása fogalmilag is kizárt.

Az előadottak értelmében a Ptk. 362. §-ában megállapított korlátozás az életfenntartás céljára adott és arra felhasznált juttatásnak beszámítási kifogás útján való érvényesítését nem zárja ki.

A fellebbezési bíróság ítélete folytán egészben vagy részben jogalap nélkülivé vált tartásdíj és más hasonló jellegű követelés tehát a kötelezettnek a tartás jogosultjával szemben fennálló tartozásba beszámítható.

A beszámítási jog azonban csak abban a keretben és azok mellett a feltételek mellett lehetséges, amelyek mellett a Ptk. 297. §-a a beszámítást általában megengedik.

Nincs helye tehát korlátlan beszámításnak a tartási, életjáradéki és baleseti járadéki követeléssel szemben.

Ha azonban a fellebbezési bíróság az első fokú ítélet által megítélt tartásdíjat, életjáradékot vagy baleseti járadékot leszállítja, a fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatónak nyilvánított első fokú ítélet alapján kifizetett tartásdíjnak, életjáradéknak vagy baleseti járadéknak a fellebbezési bíróság ítéletében foglalt marasztaláshoz képest túlfizetésként jelentkező része a kötelezettségnek később esedékes részleteibe is beszámítható.

Minthogy a Ptk. 296-297. §-ai a beszámítás jogát a fél részére biztosítják, és annak gyakorlását a bíróság ítéleti felhatalmazásától nem teszik függővé, a túlfizetett tartásdíjnak, életjáradéknak és baleseti járadéknak a később esedékes részletekbe való beszámításánál nem feltétel az, hogy a bíróság ítéletében a beszámítást kifejezetten megengedje.

Nehogy azonban az egy összegben vagy nagyobb összegben történő beszámítás a jogosult elől létfenntartásának az alapját elvonja, célszerű, ha a bíróság a túlfizetésnek a kötelezettség később esedékes részleteibe való beszámítását maga rendezi, vagyis a feleknek a Pp. 3. §-a szerinti figyelmeztetés mellett történt meghallgatása után maga állapítja meg, hogy a beszámítás milyen részletekben történhet.

Ha a bíróság ítélete ilyen irányban nem rendelkezett, annak sincs akadálya, hogy a tartásdíj, életjáradék vagy baleseti járadék jogosultja a kötelezettnek visszajáró túlfizetés részletekben történő beszámítását a Pp. 217. §-ának (3) bekezdése alapján utólag kérhesse.

PK 35.

A Ptk. 357. §-nak (1) bekezdése szerint a balesetet szenvedett személy keresetveszteségét (jövedelem-kiesését) általában a balesetet megelőző egy évben elért rendszeres kereset (jövedelem) havi átlaga alapján kell meghatározni.

Az átlagkereset meghatározásánál azonban a keresetből nyugdíjjárulék címén kötelezően és rendszeresen levont összeg nem vehető figyelembe.

A dolgozók életének, testi épségének vagy egészségének sérelmével kapcsolatos károk megtérítéséről szóló 26/1980. (XII. 20.) MüM számú rendelet 9. §-nak a) pontja akként rendelkezik, hogy a kártérítés összegének kiszámításánál le kell vonni az elmaradt keresetre eső nyugdíjjárulékot.

A munkáltatónak az Mt. 62. §-án alapuló felelőssége vonatkozásában tehát a szóban levő kérdést jogszabály egyértelműen rendezi, és nem volna indokolt más számítási mód alkalmazása a károkozások említett körén kívül eső szerződésen kívüli károkozások tekintetében sem.

Mindezekre figyelemmel tehát a baleseti járadék alapjául szolgáló átlagkereset meghatározásánál a keresetet - a szerződésen kívüli károkozások körében is - a nyugdíjjárulékkal csökkentett összegben kell figyelembe venni.

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 422. (Bírósági Határozatok 1981. évi 6. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 36.

A polgári jogi viszonyokban a feleknek úgy kell eljárniuk, hogy magatartásuk testi épséget, életet és anyagi javat ne veszélyeztessen. A károsultnak ezért a kár megelőzése érdekében a kárveszélyes helyzeteket lehetőleg kerülnie kell. Ha ezt nem teszi, és kár éri, ennek következményeit maga viseli. A károkozónak akkor keletkezik kártérítési kötelezettsége, ha a kárt jogellenesen okozta, és nem tudja magát azzal kimenteni, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

A közös érdeke tehát egyrészt a károkozó magatartástól való tartózkodást kívánja a károkozótól, másrészt a károsult kárelhárítási kötelezettségét is igényli. Ha a károsult e kötelezettségét elmulasztja, vagy éppen maga is a károkozás irányában ható magatartást tanúsít (pl. a károkozó ingerlésével), illetőleg a kár bekövetkezte után annak súlyosbodása ellen nem teszi meg azt, ami az adott helyzetben általában elvárható, mulasztása a kártérítés mértékét befolyásolja, kármegosztásra vezet, mert a károsult lényegében maga is károkozó. Károsulti mivoltából következően azonban nem kártérítésre köteles, hanem a saját kárának egy részét viselnie kell. Nem jár számára kártérítés azért a kárért, amely abból származott, hogy mint károsult a kár elhárítása, illetőleg csökkentése érdekében nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható. A károsulttól elvárható magatartás elmulasztása kifejezésre juthat a kármegelőzés elhanyagolásában, a károkozás során tanúsított felróható magatartásban, a kárenyhítési kötelezettség elmulasztásában.

Az elvárhatóság megítélésénél figyelembe kell venni, hogy a károkozótól nagyobb mértékben lehet elvárni, hogy felismerje a kár bekövetkezésének lehetőségét, mint a károsulttól a károsodás veszélyének a felismerését. A károsult számolhat azzal a következménnyel, hogy a károkozástól mindenkinek tartózkodnia kell, kivételes esetektől eltekintve tehát nem várható tőle a szokásokat meghaladó elhárítási készenlét. Viszont a károkozó sem kötelezhető a már bekövetkezett kárból nagyobb rész viselésére, mint ami a terhére felróható.

Mindebből következik, hogy a károsult maga viseli a kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy az általában elvárható magatartást elmulasztotta. A jogellenes károkozótól kárának megtérítését csak az ezt meghaladó részben követelheti, vagyis közöttük kármegosztásnak van helye.

A kármegosztásra a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése ad lehetőséget. Azt, hogy a károsultnak a károkozásban való közrehatása milyen mérvű, a bíróság mindig az adott tényállás mellett, az eset minden körülményére figyelemmel, a károsult részéről az adott helyzetben általában elvárható magatartás figyelembevételével állapítja meg.

Ha a bíróság a Ptk. 340. §-a (1) bekezdésének alkalmazásával a károsult és a károkozó között a kárt megosztotta, de a károkozóra háruló kártérítés mértéke a kármegosztás mellett is súlyosnak mutatkozik, és rendkívül méltánylást érdemlő körülmények állanak fenn, a kármegosztáson túlmenően a Ptk. 339. §-ának (2) bekezdése alapján a károkozót a felelősség alól részben még tovább mentesíti.

PK 37.

A Ptk. 344. §-ának (3) bekezdése értelmében a bíróság mellőzheti az egyetemleges felelősség megállapítását, és a károkozókat közrehatásuk arányában is marasztalhatja, ha.

a) ez a kár megtérítését nem veszélyezteti és tetemesen nem is késlelteti, vagy

b) ha a károsult maga is közrehatott a kár bekövetkeztében, vagy igénye érvényesítésével menthető ok nélkül késlekedett.

A törvény tehát meghatározott feltételek megléte esetén (ha a károsult érdekeinek védelme az egyetemleges felelősség megállapítása nélkül is biztosítható, illetőleg ha a károsult nem érdemes az egyetemlegesség kedvezményére) lehetővé teszi, hogy a bíróság mellőzze az egyetemleges felelősség megállapítását és a károkozókat a károkozásban való közrehatásuk (részvételük) arányában marasztalja el. Nem határozza meg azonban, hogy mit kell „közrehatás”-on érteni, illetőleg milyen szempontok figyelembevételével kell a közrehatás arányát megállapítani. Ezért ezt a kérdést a Ptk. 344. §-a (3) bekezdésének a kártérítési felelősségre vonatkozó egyéb rendelkezésekkel, így különösen a Ptk. 339. §-ával és 344. §-ának (1) bekezdésével összefüggésben való értelmezése útján, valamint a kártérítési felelősség körében érvényesülő elvek szem előtt tartásával kell megoldani.

A „közrehatás” tehát a kár okozásában való részvétel arányának megállapításánál azt kell vizsgálni, hogy az egyes károkozók magatartása (tevékenysége vagy mulasztása) milyen mértékben hatott közre a kár bekövetkeztében, milyen szerepe volt a kár előidézésében.

A kártérítési felelősség körében elsősorban a károkozásban való közrehatás felróhatóságának van jelentősége, s ezért a Ptk. 344. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásánál is ezt kell szem előtt tartani. Ha pl. a Ptk. 339. §-a alapján felelős egyik károkozó magatartásának felróhatósága nagyobb, mint az ugyancsak az említett rendelkezés alapján felelős másik károkozó magatartásáé; az előbbinek a „közrehatása” rendszerint a nagyobb mértékű, s ezért a marasztalásnak is ennek megfelelően kell történnie. A nagyobb mértékben felróható magatartás a károkozásban való nagyobb mértékű „közrehatás”-t is jelent; tehát éppen a felróhatóság nagyobb súlya emeli meg a károkozásban való „közrehatás” mértékét.

Mindebből következően tehát közös károkozás esetén a károkozó magatartásoknak a „közrehatás aránya” szempontjából való értékelésénél a magatartások felróhatósága mértékének, tehát a közrehatás felróhatóságának van elsősorban jelentősége.

Ha a közös károkozók között olyan is van, aki nem az általános érvényű felelősségi szabály (Ptk. 339. §) alapján, hanem a Ptk. 345. §-a - tehát fokozott felelősséget megállapító rendelkezés - alapján felel, a közrehatás arányának megállapításánál a tevékenység fokozott veszélyességét, illetőleg az ilyen tevékenységgel okozott károkért való fokozott felelősséget is megfelelően figyelembe kell venni.

PK 38.

A Ptk. felelősségi rendszere a jogellenessé nyilvánított társadalomellenes magatartások elleni védekezésre, ezek megelőzésére törekszik (prevenció). Ennek a jogpolitikailag is legfőbb célnak megvalósítását a jóvátétel (reparáció) biztosításával szolgálja.

A felelősség intézménye tehát közvetlenül az okozott kár jóvátételére, közvetve pedig a károkozás megelőzésére irányul. A károsultnak nyújtott jóvátétel ugyanis a károkozóval szemben megtorlásként jelentkezik, s ekként mind a károkozóra, mind pedig általánosságban visszatartó erővel hat.

Bár a társadalom elsősorban a felróható magatartásokkal szemben védekezik, a megelőzés - mint alapvető jogpolitikai cél - nem szorítkozik a vétkes károkozás területére, hanem érvényesül a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásából eredő, tehát jogellenes, de nem vétkes károkozással szemben is.

A Ptk. felelősségi rendszere a vétkesség elve alapján áll, s ezért kártérítésre általában azt kötelezi, aki a kárt nemcsak jogellenesen, hanem egyszersmind vétkesen is okozta.

A Ptk. felelősségi rendszere azonban fenntartotta a vétkesség nélküli (ún. tárgyi) felelősség intézményét is. A 345. § (1) bekezdése szerint: aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat; köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. Felelőssége alól csak akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy;a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik. Ha a károkozásban - felróható magatartásával - a károsult is közrehatott, a kár megosztásának van helye.

A kármegosztás feltétéleit a vétkes károkozás körében a Ptk. 340. §-ának (2) bekezdése, a tárgyi-felelősség körében pedig a Ptk. 345. §-ának (2) bekezdése határozza meg.

A Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése szerint a károsult a kár elhárítása, illetőleg csökkentése érdekében úgy köteles eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Nem kell megtéríteni á kárnak azt a részét, amely abból származott, hogy a károsult.e kötelezettségének nem tett eleget.

A fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásából eredő kárért való felelősség tekintetében pedig a Ptk. 345. §-ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy nem kell megtéríteni a kárt annyiban, amennyiben a károsult felróható magatartásából származott.

Megtörténhet, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatása közben előállott baleset során nem csak harmadik személy, hanem a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatója (üzembentartó) is károsodik. Pl. a gépkocsi elüti a forgalmas útkereszteződésbe behajtó kerékpárost, s a hirtelen fékezés és irányváltoztatás következtében megcsúszott gépkocsi beleütközik a felső vezeték tartóoszlopába, és megrongálódik. Az összeütközés következtében a gépkocsiban 10 000 Ft kár keletkezik, a kerékpárost pedig 5000 Ft kár éri.

Ha a kerékpáros a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján pert indít a gépkocsi üzembentartója ellen, lehetséges, hogy az utóbbi nemcsak a kereset teljes elutasítását kéri, hanem a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján viszontkereset; illetőleg beszámítási kifogás útján a saját 10 000 Ft kárát is érvényesíti.

Ha az alperes sem a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső elháríthatatlan okot, sem a felperes felróható közrehatását nem tudja bizonyítani, a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján meg kell térítenie a felperes teljes kárát, és viselnie a saját kárát. A balesetből keletkezett 15 000 Ft kár tehát egészében az alperes terhén marad.

Ha a per anyagából az derül ki, hogy a felperes a közlekedési szabályok megsértésével olyan időben hajtott be az útkereszteződésbe, hogy a szabályosan vezet gépkocsit sem megállítani, sem haladási irányából megfelelően eltéríteni már nem lehetett, ebben az esetben az alperes az elháríthatatlan külső ok miatt a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján mentesül a felperes kárának viselése alól, sőt a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján - esetleg a 339. § (2) bekezdése szerint mérsékelt összegben kártérítést is kap a felperestől. Ebben az esetben a 15 000 Ft kárt egészben a felperes viseli.

Ha a baleset az alperes szempontjából elháríthatatlan volt ugyan, de a felperes szabálytalan behajtása fel nem róható, mert pl. a felperes belátási képessége hiányzik, vagy fogyatékos [Ptk. 347. § (1) bek.), akkor az alperes mentesül ugyan a felperes kárának megtérítése alól, de a saját kárát a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésében előírt követelmények hiányában maga viseli.

Ebben az esetben a 15 000 Ft baleseti kárból mindkét fél a saját kárát viseli.

Ha a felperes szabálytalan behajtása nem minősül elháríthatatlan külső oknak, s egyben a belátási képessége is hiányzik, vagy fogyatékos, akkor az alperesnek a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján meg kell térítenie a felperes teljes kárát, és a 339. § (1) bekezdésének alkalmazhatósága hiányában viselnie kell a saját kárát is.

A 15 000 Ft kár tehát ebben az esetben is az alperes terhén marad.

Lehetséges azonban az is, hogy a felperesnek az útkeresztezésbe történt behajtása a szabályosan hajtó alperessel szemben nem éri el a külső elháríthatatlanság határát, de megvalósítja a felróható közrehatást. Ebben az esetben az alperes a Ptk. 345.;-ának (I) bekezdése értelmében nem mentesül ugyan teljesen a kártérítési felelősség alól, de a (2) bekezdés alapján kármegosztásnak lesz helye. Ha a bíróság a felperes felróható közrehatásának arányát 40%-ban állapítja meg, ebből elvileg az következik, hogy a felperes a kár 40 %-át maga viseli, 60%-ának megtérítését pedig a Ptk. 345. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján az alperestől követelheti.

Kézenfekvő volna a megoldás akkor, ha a baleset alkalmával csak a felperes vagy csak az alperes károsodott volna. Ha ugyanis csak a felperesnek van kára, azt az alperes csak 60%-ban köteles megtéríteni, 40%-át a felperes viseli. Ha pedig csak az alperes károsodott volna, akkor a Ptk. 345. §-ának alkalmazására sor sem kerülhet, és az alperes a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján elvileg követelhetné, hogy a felperes a 10 000 Ft kárának 40%-át térítse meg részére.

Kérdés módosulnak-e a felelősségnek most ismertetett szabályai annak következtében, hogy - a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatása közben keletkezett balesetnél mind a két fél károsodott.

A Ptk. ebben a kérdésben kifejezetten nem rendelkezik, mert a 345. § csak a kívül álló fél kárának megtérítését szabályozza, az együttes károkozásnak erre az esetére azonban nem tér ki.

Márpedig a felperesnek 40%-ra tett felróható közrehatása alapján a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatása közben keletkezett kárnál is együttes károkozásról van szó.

A gépkocsit üzemben tartó alperes ugyanis vétkesség nélkül károkozó a felperes 5000 F: kárának 60%-a (3000 Ft), valamint a saját 10 000 Ft kárának ugyanesak 60%-a (6000 Ft) erejéig, és károsult a saját kárának 40%-a (4000 Ft), valamint a saját kárának ugyanesak 40%-a (2000 Ft) erejéig, és károsult a saját kárának 60%-a (3000 Ft erejéig.

A baleset alkalmával keletkezett 15 000 Ft kárból tehát a felperes felróható magatartásával 6000 Ft, az alperes pedig felróhatóság nélkül 9000 Ft kárt okozott.

A kerékpáros felperes pedig vétkes károkozó az alperes kárának 40%-a (4000 Ft), valamint a saját kárának 60%-a (3000 Ft) erejéig.

Az együttes károkozásnak ebben az ésetben az mutatkozik törvényes megoldásnak, hogy az alperes a Ptk. 345. §-ának (2) bekezdése alapján térítse meg a felperes kárának 60%-át, a felperes pedig a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján térítse meg az alperes kárának 40%-át.

Ennek a megoldásnak elsősorban az az elvi alapja, hogy a megelőzésnek - mint alapvető jogpolitikai célnak - a felróható (vétkes) magatartással okozott károk tekintetében legalább annyira érvényesülnie kell, mint a fel nem róható módon - csupán fokozott veszéllyel járó tevékenység során - történt károkozásoknál. A társadalom érdeke azt kívánja, hogy a társadalom tagjai tartózkodjanak mind a vétkes, mind pedig a vétkesség nélküli károkozástól. A károsító magatartásokkal szemben a társadalom minden tagját jogvédelem illeti meg. Védeni kell tehát a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatóját is, mások felróható károkozásaival szemben.

Elvi alapja azonban a fenti megoldásnak az is, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatója a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján csak az ebből eredő kárt viseli. Ami nem ebből ered, az már nem feltétlenül őt terheli.

Viseli tehát a kárnak - beleértve a saját kárát is - azt a részét

a) amelyet fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásával maga okozott;

b) azt a részét, amit ugyan nem ő, hanem fel nem róható magatartásával és esetleg elháríthatatlanul harmadik személy (pl. váratlanul a gépkocsi elé ugrott kisgyermek) okozott;

de sem elvi, sem jogpolitikai okból nem viselheti a kárnak azt a részét, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatása közben keletkezett ugyan, de nem ebből, hanem a történetesen szintén károsult személynek felróható magatartásából származott.

Alapvető szabály ugyanis, hogy aki másnak jogellenesen és felróhatóan kárt okoz, köteles azt megtéríteni.

Nincs olyan jogszabály, amely a vétkes károkozás következményeinek alkalmazását kizárná arra az esetre, amikor a kár a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatóját érte. Pusztán azért, mert a kár fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatása közben keletkezett balesettel kapcsolatos, a vétkes károkozó nem mentesülhet a felelősség alól, éspedig akkor sem, ha a kisebb vagy nagyobb részben neki felróható baleset során a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásából folyóan maga is károsodhat.

A fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatása közben keletkezett károsodás esetén tehát a Ptk. 345. § és 339. §-ai, vagyis a tárgyi és vétkességi felelősség együttes alkalmazásának nincs elvi akadálya.

Ez az elv azonban nem jelenti azt, hogy a felelősség és annak mértéke szempontjából a veszélyesség mozzanata elhanyagolható vagy akár csak másodlagos tényező volna, és semmiképpen sem járhat azzal a következménnyel, hogy a közlekedési balesetekből származó kártérítési igények megtérítését, a tárgyi felelősségnek a jogvédelemre általában leginkább rászorult baleseti sérültek érdekében való alkalmazhatóságát nehezítse, sőt esetleg meghiúsítsa.

Veszélyes üzem károsodása esetén tehát az üzembentartónak járó kártérítés meg- állapításánál nemcsak a károkozó felróható közrehatását kell vizsgálni, hanem értékelni kell az üzembentartó terhére az üzem veszélyességét is, amennyiben az a veszélyes üzem károsodásában közrehatott.

PK 39.

A Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése szerint: aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. A felelősség alól akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esik. Ha ez az eset nem is áll fenn, a (2) bekezdés szerint nem kell megtérítenie a kárt annyiban, amennyiben az a károsult felróható magatartásából származik.

E § (1) és (2) bekezdésének egybevetése alapján nyilvánvaló, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatóját a (2) bekezdés szerint fennálló felelőssége alól teljesen mentesítő külső elháríthatatlanság független a vétkességtől, kármegosztásra viszont már csak felróható magatartás (közrehatás) adhat alapot.

Az elháríthatatlan külső okot természeti esemény, állat váratlan felbukkanása vagy emberi magatartás egyaránt megvalósíthatja; a felróható közrehatás viszont szükségképpen emberi magatartást tételez fel. (Emberi magatartás áll a felróható közrehatás mögött akkor is, ha a károsodást közvetlenül állatnak az elhárítható megjelenése idézte elő.)

Ha tehát pl. a gépkocsi a váratlanul eléje szaladt óvodás gyermeket elüti, s a gyermek az elütés következtében jövőbeli munkaképességét csökkentő sérülést szenved, az üzembentartó a felelősség alól csak akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a gyermek olyan hirtelen került a szabályosan haladó gépkocsi elé, hogy a balesetet a rövid távolság miatt sem fékezéssel, sem a haladási irány megváltoztatásával nem lehetett elkerülni. Az elháríthatatlanság ebben az esetben annak ellenére megállapítható, hogy a gyermeknek nincs belátási képessége.

Ha azonban a gyalogjárón haladó gyermek ugrándozásából, gyermektársaival való hancúrozásából kellő előrelátás esetén számítani lehetett arra, hogy a gyermek vigyázatlanul a gépkocsi elé kerülhet, akkor az ilyen baleset nem tekinthető feltétlenül elhárít.hatatlannak, mert az óvatosság fokozása és a sebesség csökkentése mellett elkerülhető lett volna. A balesetnek azonban a gyermek is okozója, mert a gyalogjáróról szabálytalanul a járművek számára fenntartott úttestre szaladt.

Az együttes károkozásnak ebben az esetében - tehát amikor a gyermek közrehatása még az elháríthatóság keretén belül maradt - kármegosztás azért nem alkalmazható, mert ennek a Ptk. 345. §-ának (2) bekezdése szerint csak felróható magatartás esetén lehet helye, a gyermek magatartása viszont nem felróható.

A Ptk. felelősségi rendszerében ugyanis a felróhatóság a vétkességgel azonos fogalmat jelent, a vétőképtelen gyermek magatartása (közrehatása) azonban nem lehet vétkes.

Kitűnik ez a Ptk. 347. §-a (1) bekezdésének abból a rendelkezéséből, amely szerint: akinek belátási képessége hiányzik vagy fogyatékos, felelősségre nem vonható. Az óvodás gyermeket kétségkívül ilyen személynek kell tekinteni.

Ha tehát a gyermek a másnak okozott kárért nem tehető felelőssé, mert károkozó magatartásának felróhatósága mint a felelősség mellőzhetetlen feltétele hiányzik, akkor a saját kára bekövetkezésénél való közrehatása sem tekinthető felróhatónak márpedig a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatóját e tevékenységgel összefüggésben keletkezett kár részbeni viselése alól csak a felróható közrehatás mentesítheti.

Ennélfogva, ha az óvodás gyermek gépkocsibalesete nem volt elháríthatatlan, egyedül a balesetben való közrehatása a Ptk. 345. §-a (2) bekezdésének alkalmazására nem ad alapot, s a gépkocsi üzembentartójának felelőssége a gyermek teljes kárára kiterjed.

A Ptk. 347. §-ának (1) bekezdése szerint ha a kárt olyan személy okozta, akinek a belátási képessége hiányzik vagy fogyatékos, helyette gondozója felel. A Ptk. 339. §-a (1) bekezdésének megfelelően a vétkesség vélelme itt is érvényesül, mert a gondozó a felelősség alól csak akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a felügyelet ellátása érdekében úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.

Az a gondozó (rendszerint szülő), aki az óvodából társaival hancúrozva eltávozó gyermeket annyira fegyelmezetlenül engedi az úton közlekedni, hogy váratlanul a gépkocsi elé szaladhat, nem hivatkozhat arra, hogy a gyermek feletti felügyelet ellátása érdekében úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható volt. Az ilyen gondozó tehát a gyermeket ért baleset bekövetkeztében vétkes.

A gondozónak a felügyelet ellátása körében fennálló vétkessége azonban nem lehet alap arra, hogy a gépkocsi üzembentartója a gyermek kárának viselése alól mentesüljön, mert ez a gondozó vétkességének a károsult gyermek terhére való beszámítását eredményezné, márpedig ez a felelősségi rendszer céljával és alapgondolatával szemben állna.

Elhárítható közrehatás esetén tehát a gyermeket ért kár tekintetében a Ptk. 345. §-ának (2) bekezdését akkor sem lehet alkalmazni, ha a gyermek közrehatása a gyermeknek ugyan nem, gondozójának azonban felróható.

A vétőképtelen személynek a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatása közben bekövetkezett károsodásával kapcsolatban további kérdés, hogy a veszélyes tevékenység folytatója - az említett példában a gépkocsi üzembentartója - megtérítési igény útján átháríthatja-e a gondozóra annak a kárnak viselését, amelyet a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján - elháríthatatlanság hiányában - a gyermek részére kellett (vagy kell) megtérítenie.

Minthogy a gondozó a balesetet szenvedett gyermek felügyeletét nem úgy látta el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható volt, s e felróható magatartása a balesetre kétségkívül közrehatott, a Ptk. 339. §-ában és 347. §-ának (1) bekezdésében foglaltak mellett elvileg nem lehet kizárni, hogy a gépkocsi üzembentartója a gyermek kártalanítása fejében megtérítést követelhessen a gondozótól mint kárának egyik okozójától. Ebben a viszonylatban a 345. § (2) bekezdésében foglaltak alapulvételével már kármegosztás is alkalmazásra kerülhet.

Megtörténhet továbbá, hogy a szóban levő gépkocsibalesetnél nemcsak a gyermek, hanem gondozója (szülője) is károsodik.

Ha a gondozó a gépkocsi üzembentartójától e károk megtérítését követeli, az üzembentartó ebben a viszonylatban védekezésül már nemcsak a felelősség alól mentesíthető elháríthatatlanságra, hanem arra is hivatkozhat, hogy a gondozó felróható közrehatása folytán vele szemben kármegosztás alkalmazásának van helye.

Minthogy a gondozó a balesetet szenvedett gyermek felügyelete tekintetében fennálló mulasztását nem tudja kimenteni, és felróható magatartása nemcsak a gyermeket, hanem az őt ért kár bekövetkezésére is közrehatott, vele szemben a Ptk. 345. §-a (2) bekezdésében foglalt rendelkezés alkalmazásának már nincs elvi akadálya.

Felmerülhet végül az az eset is, hogy a baleset következtében nemcsak a gyermek és esetleg a gondozója, hanem a gépkocsi megrongálódása folytán az üzembentartó is károsodik:

Ezért a kárért a gyermeket - vétőképesség hiányában - a Ptk. 347. §-ának (1) bekezdése értelmében sem elháríthatatlanság, sem közrehatás esetén nem lehet felelőssé tenni.

Az üzembentartó kárát azonban a felügyelet ellátása körében fennálló vétkes mulasztásával - elháríthatatlanság esetén teljesen, közrehatás esetén pedig részben a gyermek gondozója is okozta.

Ez a felróható okozás a Ptk. 339. §-ában és 347. §-ának (1) bekezdésében foglaltak mellett alapul szolgálhat arra, hogy a gondozót a gépkocsi üzembentartójának káráért felelőssé tegyék.

A Ptk. 344. §-ának (1) bekezdésén, illetőleg a 345. §-ának (2) bekezdésén alapuló kármegosztás ebben a viszonylatban is alkalmazásra kerülhet.

PK 4.

A dolog tulajdonjogát a Ptk. 121. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint az szerzi meg, aki a dolgot sajátjaként tíz éven át szakadatlanul birtokolja, feltéve, hogy a birtokhoz nem bűncselekménnyel vagy egyébként erőszakos vagy alattomos úton jutott és a (3) bekezdésben írt kivétel nem áll fenn.

Ez a rendelkezés nem zárja ki, hogy elbirtoklás útján az egyik tulajdonostárs is megszerezhesse a másik (többi) tulajdonostárs illetőségének a tulajdonjogát.

A Ptk. 140. §-a szerint azonban a közös tulajdonnal velejár a mindegyik tulajdonostársat megillető birtoklási és használati jogosultság, amelyet egyik tulajdonostárs nem gyakorolhat a többiek jogainak és a dologhoz fűződő törvényes érdekeinek a sérelmére. E szabály értelmében a tulajdonostársak a saját joguk gyakorlása során mindig kötelesek szem előtt tartani a másik (többi) tulajdonostárs jogát.

A birtoklás valamennyi tulajdonostársat az egész dolog tekintetében megilleti, és a hasznok a Ptk. 141. §-a értelmében tulajdoni hányaduk arányában illeti őket.

Különösen ingatlanoknál azonban gyakran előfordul, hogy a tulajdonostársak a közös dolog birtoklását egymás között ténylegesen megosztják. A közös tulajdon megszüntetéséig ilyenkor is tekintettel kell lenniük egymásra, és vitáikat a Ptk. 141-144. §-aiban foglaltak szerint kell elrendezni. Így az a tulajdonostárs, aki a fennálló jogközösségre vonatkozó törvényes rendelkezésekkel ellentétesen a tulajdonostársak sérelmével birtokol, rendszerint erőszakos vagy alattomosan birtokló, s ez nem vezethet az elbirtoklás útján való tulajdonszerzésre.

Kivételesen azonban felmerülhet olyan eset, amikor a tulajdonostársakkal szemben az elbirtoklást az elmondottak ellenére is meg lehet állapítani.

Ilyen lehet például az, amikor a tulajdonostársak a közös tulajdonukban álló ingatlan birtoklását egymás között ténylegesen úgy osztották meg, hogy az is megállapítható: e megosztást véglegesnek, a közösség teljes megszüntetésének szánták, és csak hanyagságból vagy hozzá nem értésből vagy rosszul felfogott költségkímélésből maradt el a törvényes szabályoknak megfelelő végleges rendezés. A véglegesség igényéve1 történt ilyen fogyatékos rendezésnél a megosztás a helyes tulajdoni aránytól tévedésből is eltérhetett, de az eredetileg megjelölt ingatlanhatárvonal is eltolódhatott. Ha ilyen esetekben a kialakult birtoklási helyzet az elbirtoklási időn át sajátul való szakadatlan birtoklásként erőszak vagy alattomosság megállapíthatása nélkül külső magatartásban is megnyilvánuló módon fennállott, a Ptk. 140. § és következő §-aiban foglaltak ellenére is el kell ismerni, hogy a tulajdoni arány a birtoklásnak megfelelően eltolódott, és a közösségmegszüntetési perben is ez a tényleg kialakult helyzet érvényesül.

Olyan eset is előfordulhat, hogy a többi tulajdonostárs az elbirtoklási időt jóval meghaladó idő óta ismeretlen helyen van, életjelt nem ad, s a közös tulajdonban álló dologgal senki más nem törődik, mint az azt birtokló tulajdonostárs, aki a dolgot karbantartja, a terheket is viseli, és a körülményekből megállapítható jóhiszeműséggel az ismeretlen helyen levő tulajdonostársak illetőségét is a sajátjának tekinti. Ha ilyenkor nincs olyan menthető ok, amely a Ptk. 123. §-ának megfelelően az elbirtoklási idő nyugvását eredményezné, akkor az elbirtoklás útján való tulajdonszerzésnek ugyancsak nincs akadálya.

Előfordulhat olyan eset is, hogy a tulajdonostársak az egyikük illetősége tulajdonjogának az átruházása iránt szerződtek, de szerződésüket nem érvényes alakban kötötték meg, a szerző tulajdonostárs azonban e szerződés alapján birtokba lép, és az elbirtoklási időn át sajátul szakadatlanul birtokol. Az elbirtoklás megállapításának tehát ilyenkor sincs akadálya.

E példaszerű eseteken kívül is adódhatnak tényállások, amelyek alapján a tulajdonostárssal szemben az elbirtoklás megállapítása indokolt lehet.

Mivel azonban a Ptk. 140. §-a a tulajdonostársak számára külön magatartási szabályt is állít fel, és a tulajdonostársak közösségének jellege a megkárosításra, erőszakoskodásra, alattomos eljárásra is alkalmat nyújt, ezért az ilyen igényeknél a tényállásnak fokozott szigorúsággal történő vizsgálata indokolt.

PK 40.

A Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése szerint: aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni, s a felelősség alól csak külső elháríthatatlan ok bizonyítása esetén mentesül.

Ha a kárt több személy fokozott veszéllyel járó tevékenységgel közösen okozta, a felelősség másként érvényesül a külső és a belső viszonyban. A károsult harmadik személy és a közös károkozók (külső) viszonyában ugyanis a Ptk. 344. §-ának (1) és 345. §-ának (1) bekezdése alapján az egyetemleges és vétkesség nélküli (tárgyi) felelősség szabálya az irányadó, míg a közös károkozók egymás közti (belső) viszonyában a felelősség általános (Ptk. 339. §) szabályait kell alkalmazni.

Ha tehát a két gépjármű összeütközésénél az utcai járókelő károsodik, kárát a két gépjármű üzembentartója a Ptk. 345. §-a alapján, vagyis vétkességre tekintet nélkül köteles megtéríteni. Ezenkívül a Ptk. 344. §-a (l) bekezdésének az egyetemleges felelősségre vonatkozó szabálya is érvényesül velük szemben, ami azt jelenti, hogy a károsult kárának megtérítését - választása szerint - mindkettőjüktől vagy bármelyiküktől követelheti.

Mindkét károkozó perlése esetén az egyetemleges marasztalás csak a Ptk. 344. §-ának (3) bekezdésében megállapított feltételek alapján mellőzhető.

Ha a károsult harmadik személy kárát az egyik gépjármű üzembentartója téríti meg, ennek a károkozásban részt vett másik gépjármű üzembentartójával szemben érvényesíthető megtérítési igényére a Ptk. 346. §-ának (1) bekezdése értelmében már nem a vétkesség nélküli, hanem a felelősség általános szabályai az irányadók. Kettőjük egymás közti viszonyában tehát a kár a Ptk. 344. §-a (1) bekezdésének megfelelően magatartásuk felróhatósága arányában oszlik meg.

Ugyanez az alapja és módja a felelősség viselésének akkor is, ha a gépjárművek összeütközése közben közösen okozott kár nem a kívül álló harmadik személyt, hanem az egyik vagy másik, esetleg mindkét gépjármű üzembentartóját érte.

Ha a károsult személy a felvetett esetben nem utcai járókelő, hanem az egyik gépjármű utasa volt, őt a felelősségi szabályok alkalmazása szempontjából rendszerint kívülálló harmadik személynek kell tekinteni. Kárának megtérítését tehát a gépjármű utasa is mindkét gépjármű üzembentartójától követelheti az egyetemleges tárgyi felelősség alapján.

Abban az esetben azonban, ha a károsult utas történetesen az egyik gépjármű üzembentartójának házastársa, a felelősségi szabályok alkalmazása már nem ennyire egyszerű. A felelősség kérdése ugyanis aszerint alakul, hogy a károsult házastárs üzembentartónak tekinthető-e vagy sem.

Bár a gépjárművet rendszerint a tulajdonos tartja üzemben, egyedül a tulajdonjog alapján az üzembentartói minőség nem dönthető el.

Azon az alapon tehát, hogy a gépjármű az egyik vagy másik házastársnak a különvagyona, éppúgy nem lehet a tulajdonos házastársat feltétlenül üzembentartónak tekinteni, mint ahogy a Csjt. 27. §-a alapján fennálló vagyonközösségből folyó közös tulajdonosi minőség sem alkalmas egymagában arra, hogy ez alapon mindkét házastársat üzembentartónak lehessen tekinteni.

A különvagyonba vagy a házastársi közös vagyonba tartozó gépkocsi üzemeltetési költségeinek viselése ugyan a Csjt. 32. §-a értelmében a házastársak közös terhe, ez azonban még nem teszi az együttélő házastársakat közös üzembentartókká, és nem alapozza meg az egyik házastárs által üzemben tartott gépjármű működése közben keletkezett kárért a károsult harmadik személlyel szemben (külső viszony) fennálló egyetemleges felelősségüket. Az egyik házastárs terhére megítélt ilyen kártérítési összeg a házastársak egymás közti (belső) viszonyában a házassági vagyoni igények rendezése során kerülhet elszámolásra.

A házastársak tehát pusztán együttélésük ténye és az ahhoz kapcsolódó házassági vagyonjogi viszonyok alapján (ex lege) nem tekinthetők közös üzembentartóknak.

Az üzembentartó személyének megállapításához rendszerint a gépjármű forgalmi engedélye és a rendőrhatósági nyilvántartás adatai adnak komoly segítséget. Azt ugyanis, akinek a nevére a forgalmi engedély szól, aki a gépjármű-nyilvántartásban szerepel, az ellenkező bizonyításáig üzembentartónak kell tekinteni. űzembentartó azonban olyan személy is lehet, akinek nincs forgalmi engedélye, és neve a gépjárműnyilvántartásban sem szerepel.

A kárért való felelősség szempontjából a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése értelmében azt kell üzembentartónak tekinteni, aki a fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytatja. A folytatás ismétlődő, rendszeres és tartós tevékenységet jelent, s hogy ez mikor áll fenn, azt csak az eset körülményei alapján lehet eldönteni.

Az együttélő házastársat tehát - a tulajdonjogtól és hatósági engedélytől függetlenül - akkor kell közös üzembentartónak tekinteni, ha a fokozott veszéllyel járó tevékenységet - adott esetben a gépjármű vezetését - mindketten rendszeresen folytatják.

Ha az adott tényállás szerint az összeütközött gépjárművek egyikének mindkét házastárs az üzembentartója volt, akkor a károsult házastárs a felelősség szempontjából már nem tekinthető harmadik személynek, kárának megtérítését tehát nem a Ptk. 345. §-a alapján és nem is az egyetemleges felelősség szerint, hanem a 346. § (1) bekezdése értelmében a felelősség általános szabályai szerint követelheti. Ilyen esetben házastársának a közösen üzemeltetett gépjármű vezetése közben tanúsított felróható magatartása az ő terhére esik, és a másik gépjármű üzembentartójától csak magatartása felróhatóságának arányában követelhet kártérítést.

Ugyanez a megoldás akkor is, ha a gépjárműnek egyedül a károsult házastárs az üzembentartója, aki a másik házastársnak csak alkalomszerűen engedte át a vezetést.

Ha azonban a károsult házastárs nem üzembentartó, hanem csak utas, és üzembentartónak a gépjárművet vezető házastársát kell tekinteni, akkor a károsult házastárs kárának megtérítését - a tárgyi felelősség és a közös károkozásból származó egyetemleges felelősség alapján - választása szerint mindkét jármű vezetőjétől, vagy bármelyiküktől követelheti.

Együttélő házastársaknál alig képzelhető el, hogy a károsult házastárs a kártérítési igényét a saját házastársával szemben akár külön, akár a másik gépjármű üzemben tartójával együtt érvényesítse. A rendszerinti eset az, hogy a károsult házastárs ilyen esetben egyedül a másik gépjármű üzembentartóját perli kárának megtérítése iránt.

Az ilyen perben a kárért egyetemleges felelősséggel tartozó alperes nem hivatkozhat arra, hogy a felperes kárának megtérítését a közös károkozásban felróhatóan részes házastársától követelje, s őt a bíróság felróhatóság hiányában vagy annak kisebb foka alapján egészben vagy részben mentesítse a felelősség alól.

A perben álló alperes ugyanis a felperes káráért a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján vétkességére tekintet nélkül felel, hacsak külső elháríthatatlan okot nem tud bizonyítani.

A bíróság tehát ilyen esetben az alperest a felperes teljes kárának megtérítésére kötelezi, és az alperesnek csak ahhoz van joga, hogy a kifizetett kártérítési összeget, magatartásának felróhatósága arányában, a Ptk. 344. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a felperes házastársától visszakövetelhesse.

E megtérítési igényen alapuló követelés behajthatóságának kockázatát a dolog természeténél fogva az elmarasztalt gépjármű-üzembentartó viseli, s ebben a viszonylatban a károsult házastárssal szemben fennálló tartozásnak a másik házastárssal szemben fennálló megtérítési követelésbe való beszámítása sem kerülhet szóba.

PK 41.

A Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése szerint: ha az alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában a károsulttal szemben a munkáltató felelős.

Ha a harmadik személy kárát a munkáltató téríti meg, károkozó alkalmazottjától a Ptk. 350. §-ának (5) bekezdése értelmében a Munka Törvénykönyvének szabályai szerint követelhet megtérítést.

A törvénynek tehát az volt a célja, hogy az alkalmazott által munkakörében vagy hatáskörében okozott kárért a munkavállalót ne lehessen felelőssé tenni, tehát hogy a károsulttal szemben a felelősség egész terhét a munkáltató viselje, a munkáltató és az alkalmazott közötti viszonyban pedig a munkajogi anyagi felelősség szabályai érvényesüljenek.

A munkaviszony tartalmával nemcsak az nem fér össze, hogy a munkáltató a jogszabályban meghatározott kötelezettségeknél súlyosabb terhet rójon a munkavállalóra, hanem az sem, hogy a munkavállaló ilyen többletterhet önként vállaljon magára.

A Ptk. 348. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezések feltétlenül kötelező (kógens) jellegűek, mivel a Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése csak a szerződésekre vonatkozó szabályoktól való eltérést engedi meg a szerződő felek számára, a Ptk. 342. §-ának (1) bekezdése pedig csak az egyébként felelős személy és a károsult viszonylatában oldja fel - meghatározott esetben - a feltétlenül kötelező erőt (kógenciát). Ezért az a megállapodás, amellyel a munkavállaló a munkáltatóját terhelő kár megtérítését magára vállalja, jogszabályba ütközik. A jogszabályba ütköző szerződés pedig a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése szerint semmis.

A kifejtettekből az is következik, hogy a munkavállalónak a károsult harmadik személlyel szemben történt kötelezettségvállalását még abban a keretben sem lehet érvényesnek elismerni, amely keretben őt a munkáltatójával szemben megtérítési kötelezettség terheli.

Ha a munkavállaló a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezések ellenére magára vállalt kártérítési kötelezettséget nem teljesíti, a károsult harmadik személy a teljesítést tőle peres úton követeli, a keresetet még akkor is el kell utasítani, ha a kötelezettségvállalás érvényességét az alperesként perbe vont munkavállaló nem kifogásolja. A Ptk. 234. §-ának (1) bekezdése értelmében ugyanis a semmisség megállapításához külön eljárásra nincs szükség, és azt a bíróság hivatalból is köteles figyelembe venni.

A semmisség jogkövetkezményeinek akkor is érvényesülnie kell, ha a szerződés már teljesedésbe ment. A Ptk. 237. §-ának (1) bekezdése szerint érvénytelen szerződés esetében általában a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani. A munkavállaló tehát a kifizetett kártérítési összeget a károsult harmadik személytől utóbb - esetleg peres úton is - visszakövetelhetné.

Ennek a jognak az elismerése azonban nemcsak méltánytalan volna, hanem rendkívül meg is nehezítené a harmadik személy kártérítési igényének a munkáltatóval szemben való érvényesítését. De nehezítené a munkáltató védekezését is, mert a károkozás óta eltelt hosszabb idő után mind a károkozás körülményeinek, mind pedig a felelősség alól mentesítő körülményeknek a bizonyítása kétségessé válhat.

Ezért a kérdés megoldásánál a Ptk. 484. §-ában foglalt rendelkezést kell figyelembe venni. Az a munkavállaló ugyanis, aki a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek okozott kár megtérítését - anélkül, hogy őt felelősség terhelné - a munkáltató helyett magára vállalja, és teljesíti, lényegében a munkáltató ügyében a munkáltató helyett jár el, mégpedig anélkül, hogy erre megbízás alapján vagy egyébként jogosult volna.

A beavatkozást pedig helyénvalónak kell tekinteni, mert megfelel a munkáltató érdekének és feltehető akaratának [Ptk. 485. § (1) bek.].

A kártérítési kötelezettségnek a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése ellenére történt elvállalása tehát semmis ugyan, a semmisségnek a szerződéskötés előtt fennállott helyzet visszaállításában jelentkező joghatása azonban annyiban módosul, hogy a munkavállaló a kifizetett kártérítési összeget nem a károsult harmadik személytől, hanem a megbízás nélküli ügyvivőként csak a munkáltatótól követelheti vissza.

A munkavállaló és a munkáltató közötti jogviszonyban már a munkajogi anyagi felelősség szabályai érvényesülnek. A munkavállaló tehát az általa kifizetett kártérítési összegnek csak azt a részét követelheti a munkáltatótól, amely meghaladja a felelősségének az említett szabályok szerinti mértékét. A munkáltató továbbá felhozhatja azt a kifogást is, hogy a munkavállaló olyan kárt is megtérített, amelyet (pl. a kár bekövetkeztének bizonyítása híján) egyáltalán nem, vagy (pl. közreható felróhatóság miatt) csak kisebb mértékben kellett volna megtérítenie.

PK 42.

a) A Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése szerint államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vett.

E rendelkezés tehát az államigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség megállapítását meghatározott feltételekhez köti.

A Ptk. 349. §-ának a kártérítési felelősséget feltételekhez kötő szabálya tehát csak a valóban államigazgatási jogkörben történt károkozás esetében alkalmazható. Az államigazgatási jogkörben okozott kárról pedig akkor van szó, ha maga a károkozó magatartása államigazgatási jellegű, amelynek tehát éppen e sajátos természete miatt indokolt a kártérítési felelősségnek az említett feltételektől való függővé tétele. Amint erre a Ptk. indokolása is rámutat, nem az eljáró szerv minősége, hanem a konkrét tevékenység alapján kell megállapítani, hogy államigazgatási tevékenységről van-e szó. Egymagában tehát az, hogy a kár államigazgatási tevékenységet kifejtő szerv alkalmazottjának, illetőleg tagjának ténykedése vagy mulasztása folytán keletkezett, még nem vezethet a Ptk. 349. §-ában foglalt rendelkezések alkalmazására.

Mindebből következik, hogy a Ptk. 349. §-ának alkalmazása szempontjából államigazgatási jogkörben okozott kárnak csak azt a kárt lehet tekinteni, amelyet államigazgatási feladatot ellátó szerv alkalmazottja, illetőleg tagja.államigazgatási jellegű, tehát a közhatalom gyakorlása során kifejtett szervező-intézkedő tevékenységgel, illetőleg ennek elmulasztásával okozott.

Nem államigazgatási jellegűek azok a tevékenységek, amelyek kapcsolatosak ugyan az államigazgatási szervek működésével, azonban nem az említett feladatoknak hatósági jogkörrel felruházott alkalmazottak útján való ellátását célozzák, hanem amelyek révén az államigazgatási szervek belső gazdasági és technikái jellegű szükségleteinek a kielégítése történik meg, illetőleg amelyek a műszaki jellegű intézkedések körébe tartoznak (pl. az államigazgatási szervek elhelyezésére szolgáló épületek lépcsőjének, felvonójának, az ilyen épületek előtti gyalogjárónak nem kellő rendbentartásából, helyiségek, udvarok nem kellő kivilágításából keletkezett károk). Az állampolgárok szükségleteinek közvetlen kielégítése céljából az állam által fenntartott intézmények, vállalatok szolgáltatásainak az igénybevétele során elszenvedett károk ugyancsak nem tartoznak a károknak abba a körébe, amelyben a felelősség a Ptk. 349. §-a szerint alakul.

Nem lehet szó államigazgatási jellegű tevékenységről akkor, amikor az államigazgatási szerv jogszabály rendelkezése alapján köteles a birtokába került dolgok megőrzéséről gondoskodni (pl. a börtönbüntetésre ítélt személyektől megőrzésre átvett ingóságok vagy a bűnjelként lefoglalt vagyontárgyak őrzése). Az ilyen dolgok elvesztése vagy megrongálódása folytán keletkezett kárért az eljáró szerv letéteményesként felel. Ez tehát az államigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősségtől független, önálló felelősségi jogalap.

A Ptk. 349. §-ában meghatározott felelősség a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség egyik különös fajtája, tehát nem jöhet szóba akkor, amikor a kár szerződésszegés folytán keletkezett.

b) Államigazgatási jellegű tevékenységet fejt ki a fegyveres testület tagja az őrszolgálat ellátásakor, az általa az őrszolgálat teljesítése során okozott kár azonban nem minősül feltétlen olyan kárnak, amelyért való felelősséget a Ptk. 349. §-a alapján kell elbírálni. Államigazgatási jogkörben okozott kárnak ugyanis csak azt a kárt lehet tekinteni, amelyet a fegyveres testület tagja az őrszolgálattal kapcsolatos feladatok teljesítése érdekében kifejtett tevékenységgel okozott annak, aki ellen ez a tevékenysége irányult.

A Ptk. 349. §-át kell alkalmazni ebben az esetben akkor is, ha az őr a szolgálati feladatának teljesítése érdekében történt fegyverhasználattal okozta a kárt. Az említett esetben ugyanis a felelősség szempontjából az a tényállási elem lép döntő súllyal előtérbe, hogy a kárt államigazgatási jogkörben eljárva okozták. Fennállanak ezért azok az érdekek, amelyeknek a védelmében a törvényhozó szükségesnek látta a kártérítési felelősségnek az általánostól eltérő szabályozását.

Államigazgatási jogkörben eljárva történt károkozás esetén tehát attól függetlenül kell a Ptk. 349. §-át alkalmazni, hogy a kárt milyen módon, milyen eszközzel okozták.

Ha ellenben az őr nem a szolgálatából folyó feladatának ellátása érdekében kifejtett tevékenységgel okozta a kárt (pl. az őrhelyét elhagyva szórakozóhelyre ment, ahol verekedés közben másnak kárt okozott, az őrszolgálati helyen tréfálkozás közben véletlenül elsült a fegyvere, s valakit megsebesített), az ilyen kár nem minősül államigazgatási jogkörben okozott kárnak, bár a károkozás az őrszolgálat ideje alatt történt. Ezért az ilyen esetben a Ptk. 349. §-a nem alkalmazható, hanem a kártérítés kérdésében - az eset körülményeitől, elsősorban a károkozás módjától függően - a megfelelő más felelősségi szabály alkalmazásával kell dönteni (Ptk. 348. § és 339. § vagy 345. §).

Természetesen nem követelhet kártérítést az a személy, aki ellen a szolgálati feladat ellátása érdekében jogszerűen kifejtett tevékenység irányult (pl. jogos fegyverhasználat), mert ilyenkor a kártérítési felelősség egyik alapvető feltétele: a károkozás jogellenessége hiányzik.

PK 43.

A Ptk. 349. §-ának (1) bekezdése szerint államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette.

A törvény javaslatához fűzött indokolás szerint sem vonható a rendes jogorvoslatok körébe - az államigazgatási eljárásról szóló 1981. évi 1. számú tv. és más jogszabályok értelmében - az államigazgatási határozatok ellen nyitvaálló bírósági út igénybevétele. Eljárásjogilag a felülvizsgálati per nem rendes jogorvoslat, márpedig az itt érintett kérdés eldöntésénél elsősorban ez az irányadó. Az államigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatára különböző jogszabályok értelmében nyitvaálló bírósági út igénybevételének a rendes jogorvoslatok körébe való besorolása nagymértékben elhúzná az eljárást. Ilyen álláspont mellett ugyanis az államigazgatási határozatnak a bíróság általi sikertelen felülvizsgálata után is helye lehetne a kártérítés iránti pernek.

Ez jogpolitikai szempontból is helytelen volna, mert az államigazgatási per sem vezethet más eredményre, mint a kártérítési per.

Ha tehát jogszabály az államigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát is lehetővé teszi, a károsult - választása szerint - pert indíthat vagy a határozat hatályon kívül helyezése iránt vagy kártérítés iránt. Ha azonban a károsult államigazgatási pert indított, és abban pervesztes lett, ugyanazon az alapon kártérítés iránt már nem indíthat sikeresen újabb pert.

PK 44.

A jogellenes károkozónak az általa okozott kárt - hacsak az elvárhatóság bizonyításával nem tudja magát kimenteni - a károsult részére meg kell térítenie.

A bíróság a felelős személyt a kár egy részének megtérítése alól csak a Ptk. 338. §-ának (2) bekezdésében megállapított feltételek esetén, tehát kivételesen mentesítheti.

A kártérítési kötelezettség azt jelenti, hogy a felelős személynek a károsultat olyan helyzetbe kell hoznia, amilyenben a károsodás előtt volt.

Ez a cél kétféle módon érhető el, mégpedig vagy az eredeti állapot helyreállítása, vagy pedig a kár megtérítése útján.

A Ptk. 355. §-ának (1)-(3) bekezdésében foglalt rendelkezések a felelősségnek ezt a két módját szabályozzák, elsődleges módnak azonban az eredeti állapot helyreállítását tekintik.

A kárért felelős személy tehát elsősorban az eredeti állapot helyreállítására köteles, míg kártérítésre a 355. § (1) bekezdése értelmében csak akkor kötelezhető, ha az eredeti állapot helyreállítása nem lehetséges, vagy a károsult a helyreállítást alapos okból nem kívánja.

A kár megtérítése történhet pénzben vagy természetben.

Ha az eredeti állapot helyreállítására az előbb említett okból nem kerülhet sor, a kártérítés elsődleges módja a pénzbeli megtérítés, míg a természetben való megtérítés kivételes. Ez ugyanis a Ptk. 355. §-ának (2) bekezdése szerint csak akkor alkalmazható, ha a körülmények a kártérítésnek ezt a módját indokolják. A törvény szövege szerint a kárnak természetben való megtérítése különösen akkor lehet indokolt, ha a kártérítés tárgyát a károkozó maga is termeli, vagy az egyébként rendelkezésre áll.

Bármilyen módon történjék is azonban a felelősségre vonás, az csak akkor válik teljessé, ha a károsult olyan helyzetbe jut, amilyenben a károkozás előtt volt.

A Ptk. felelősségi rendszerének az a célja, hogy a károsultat a károsodás előtti helyzetbe hozza, abban a kérdésben azonban, hogy ez a cél milyen eszközökkel érhető el, a döntés jogát már a bíróságra bízza.

A károsultnak tehát a Ptk. 355. §-ának (1)-(3) bekezdésében szabályozott módozatok között nincs választási joga, legalábbis olyan értelemben, hogy ehhez a bíróság kötve volna.

Minthogy a felelősség elsődleges módja az eredeti állapot helyreállítása, ezt követő sorrendben pedig a kárnak pénzbeli megtérítése, a bíróságnak akkor is vizsgálnia kell a Ptk. 355. §-ának (1) bekezdése alkalmazhatóságának feltételeit, ha a károsult a kártérítésnek a 355. § (2) és (3) bekezdésében megállapított módját kéri alkalmazni. A bíróság tehát a Ptk. 355. §-a (2) és (3) bekezdésében károsult által kért alkalmazása helyett a 355. § (1) bekezdését - és fordítva - is alkalmazhatja. A 355. § (2) és (3) bekezdésének alkalmazása körében pedig a pénzbeli kártérítés helyett a természetbeni kártérítést - és fordítva - választhatja anélkül, hogy e tekintetben a felek kérelméhez a Pp. 215. §-a alapján kötve volna.

A károsult és a felelős személy viszonyának, valamint az eset körülményeinek és a törvényben előírt szempontoknak a figyelembevételével azt a kártérítési módot kell alkalmazni, amely a teljes jóvátétel elvének gyakorlati érvényesülését a legcsekélyebb sérelemmel és a legeredményesebben biztosítja.

PK 45.

A Ptk. 356. §-ának (1) bekezdése szerint, akinek munkaképessége baleset folytán csökkent, csak akkor követelhet járadékot, ha a baleset utáni keresete (jövedelme) a baleset előtti keresetét - neki fel nem róható okból - nem éri el. A (2) bekezdés pedig akként rendelkezik, hogy balesetből eredő munkaképtelenség vagy munkaképesség-csökkenés esetében járadékként az elmaradt keresetnek (jövedelemnek) a társadalombiztosítási ellátásokkal csökkentett összegét kell megtéríteni. Végül a (3) bekezdés azt mondja ki, hogy a járadék megállapításánál a balesetért felelős személy javára nem vehető figyelembe az a kereset (jövedelem), amelyet a balesetet szenvedett személy a balesetből eredő jelentős testi fogyatékossága ellenére rendkívüli munkateljesítménnyel ér el.

A kártérítési járadék összegének megállapításánál az orvosilag megállapított baleseti eredetű munkaképesség-csökkenésből kell kiindulni.

a) Ha a balesetet szenvedett személy baleset utáni keresete megfelel a megmaradt munkaképességének, kártérítési járadékként a baleset előtti és a baleset utáni keresete különbözetére tarthat igényt.

Ha pl. a dolgozó baleset előtti keresete 2000 Ft volt, orvosilag kimutatott baleseti eredetű munkaképesség-csökkenése 40%-os, tényleges keresete pedig 1200 Ft, akkor kártérítési járadékként a két összeg különbözetének megfelelő havi 800 Ft-ra tarthat igényt.

Ha a balesetet szenvedett a balesetből folyóan társadalombiztosítási szolgáltatásban is részesül, a baleset előtti és a baleset utáni keresetének különbözetéből ezt is le kell vonni. Ha pl. havi 300 Ft társadalombiztosítási szolgáltatást kap, kártérítési járadék címén csak havi 500 Ft-ot követelhet.

Ha a baleset bekövetkezésében a balesetet szenvedett személy is közrehatott, s ennek folytán kármegosztásra kerül sor, a kártérítési járadékot úgy kell kiszámítani, hogy a baleset előtti és a baleset utáni kereset különbözetéből - társadalombiztosítási szolgáltatással csökkentett összegéből - le kell vonni a kármegosztás szerint a balesetet szenvedett személyt terhelő hányadot. Tehát 70-30%-os kármegosztás esetében az előbbi példában említett 800 Ft-ból (illetőleg társadalombiztosítási szolgáltatás esetében az 500 Ft-ból) le kell vonni a balesetet szenvedettet terhelő 30%-nak megfelelő 240 Ft-ot (illetőleg 150 Ft-ot). Ehhez képest kártérítési járadékként havi 560 Ft (illetőleg 350 Ft) jár neki.

b) Ha a dolgozónak a baleset utáni keresete nem éri el azt az összeget, amelyet - a baleset előtti keresetét alapul véve - megmaradt munkaerejével megkereshetne, kártérítési járadékként csak az elvesztett munkaerejének megfelelő járadékot követelheti. Ez a baleset előtti keresetének és a baleset után megmaradt munkaképessége mérvének megfelelő kereset közötti különbözet. A példa szerinti esetben, ha a balesetet szenvedett a megmaradt 60%-os munkaképessége mellett nem keres meg havi 1200 Ft-ot, hanem csak havi 1000 Ft-ot, kártérítési járadékként általában csak havi 800 Ft-ot követelhet. Ahhoz, hogy a baleset előtti és a baleset utáni tényleges keresetének teljes különbözetére - a példa szerinti esetben 1000 Ft-ra - jogszerű igényt támaszthasson, annak kimutatása szükséges, hogy a baleset utáni keresete neki fel nem róhatóan nem éri el a megmaradt munkaképességének megfelelő összeget.

Társadalombiztosítási szolgáltatás és kármegosztás esetén az a) pontban kifejtettek megfelelően irányadók.

c) Ha a balesetet szenvedettnek a baleset utáni keresete meghaladja azt az összeget, amely megfelel a megmaradt munkaképessége arányának, a felelős személy általában a baleset előtti és a baleset utáni tényleges kereset különbözetének megfelelő összegű kártérítési járadék fizetésére köteles. A példa szerinti esetben, ha a balesetet szenvedett a 60%-os megmaradt munkaképességének megfelelő 1200 Ft helyett 1600 Ft-ot keres, a felelős személy általában csak havi 400 Ft kártérítési járadék fizetésére köteles.

Társadalombiztosítási szolgáltatás és kármegosztás esetében az a) pontban kifejtettek itt is irányadók.

A c) pontban foglaltak módosulnak abban az esetben, ha a balesetet szenvedett a balesetből eredő jelentős testi fogyatkozása ellenére rendkívüli munkateljesítménnyel keres többet, mint amennyi megmaradt munkaképességének megfelel. Ebben az esetben a rendkívüli munkateljesítményből eredő többletkeresetet a felelős személy javára nem lehet figyelembe venni. A példa szerinti esetben tehát a balesetet szenvedettet nem havi 400 Ft, hanem havi 800 Ft baleseti járadék illeti meg.

PK 46.

A társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. számú törvény 109. §-ának (1) bekezdése szerint: aki a társadalombiztosítási ellátásra jogosult betegségéért, keresőképtelenségéért, munkaképesség-csökkenéséért vagy haláláért felelős, köteles az emiatt nyújtott társadalombiztosítási ellátást megtéríteni; a megtérítési kötelezettség olyan mértékben áll fenn, amilyen mértékben a felelősség megállapítható. A (2) bekezdés pedig akként rendelkezik, hogy a felelősség megállapítására, ha jogszabály kivételt nem tesz, a Polgári Törvénykönyvnek a szerződésen kívül okozott károkért fennálló felelősségre vonatkozó szabályait kell alkalmazni azzal az eltéréssel, hogy a felelősség abban az esetben is fennáll, ha az ellátásra jogosultnak vagyoni kára nincs.

E rendelkezésekből következően a károkozó felelőssége kettős: egyfelől magával a károsult dolgozóval (tartásra jogosult hozzátartozóval) szemben, másfelől a baleset folytán a dolgozó részére megállapított társadalombiztosítási ellátás tekintetében a társadalombiztosítási szervvel szemben. Mindkét irányú felelőssége közvetlen, maga a jogszabály függetleníti a társadalombiztosítási szerv megtérítési igényét a károsult dolgozónak vagy hozzátartozójának kártérítési követelésétől. A társadalombiztosítási szerv megtérítési igénye önálló: olyan arányban követelhet megtérítést a károkozótól, amilyen arányban annak a bekövetkezett kárért való felelőssége a károsulttal szemben fennáll.

Ha pl. a baleset következtében teljesen munkaképtelenné vált károsultnak a baleset előtti átlagkeresete (a járadék alapja) 2000 Ft volt, a baleset bekövetkezéséért pedig - a károsult 40%-os önhibája folytán - a károkozó csak 60%-ban volt felelős, ez utóbbi a károsult részére folyósított 1000 Ft társadalombiztosítási nyugellátásnak a 60%-át: 600 Ft-ot köteles megtéríteni, mert csak 60%-ban felelős a károsulttal és ennek megfelelően a társadalombiztosítási szervvel szemben is. A kárért felelős személy tehát - figyelemmel a károsító esemény folytán keletkezett kár havi 2000 Ft-os összegére és a kármegosztás 60-40%-os arányára - 1200 Ft erejéig tartozik felelősséggel a károsulttal szemben. Ugyanakkor azonban a társadalombiztosítási szervnek csak 600 Ft-ot köteles megtéríteni az 1000 Ft nyugdíjból. Ha a károsult által követelhető 1200 Ft-ba a teljes 1000 Ft nyugdíjat kellene beszámítani, ebben az esetben a kárért felelős személy összesen csak 800 Ft-ot fizetne (600 Ft-ot a társadalombiztosítási szervnek, valamint az 1200 Ft és az 1000 Ft különbözetét kitevő 200 Ft-ot a károsultnak), tehát 400 Ft-tal kevesebbet, mint amennyit a kárból a kármegosztás aránya szerint neki viselnie kellene.

A károsulttal szembeni kártérítési (1200 Ft) és a társadalombiztosítási szervvel szembeni megtérítési (600 Ft) kötelezettség teljes különválásából, e jogviszonyoknak egymástól való függetlenítéséből az következik, hogy a károkozó a kárnak a kármegosztás aránya szerint őt terhelő részét (1200 Ft) köteles megtéríteni a károsultnak a kártérítési (felelősségi) jogviszony alapján, és ez a kötelezettsége csak olyan mértékben csökken, amilyen mértékben jogszabályi rendelkezés alapján a társadalombiztosítási nyugellátás tekintetében az ezt folyósító társadalombiztosítási szervvel szemben megtérítési kötelezettsége áll fenn (600 Ft). A kárért felelős személy által a társadalombiztosítási szervnek megtérítendő összeget (600 Ft) be kell számítani a károsultnak egyébként járó összegbe (1200 Ft), mert a kárért felelős személy a kártérítési jogviszonyra vonatkozó szabályok értelmében csak a felelőssége mértékéig (1200 Ft) kötelezhető kártérítésre, s ha az általa a társadalombiztosítási szervnek megtérítendő összeg (600 Ft) a károsultat megillető járadék (1200 Ft) meghatározásánál figyelmen kívül maradna, a kárért felelős kétszeri fizetés veszélyének lenne kitéve.

Mindezek szem előtt tartásával tehát a károsult részére folyósított társadalombiztosítási nyugellátást a kárért felelős személy által fizetendő baleseti járadékba csak abban az arányban lehet beszámítani, amilyen arányú megtérítési kötelezettség terheli a kárért felelős személyt - a kármegosztásra tekintettel - a társadalombiztosítási szervvel szemben.

Ha a károsult maga nem hibás a baleset bekövetkeztében, tehát nincs kármegosztás, a károsult teljes munkaképtelensége esetében a teljes keresetveszteség (jövedelemkiesés) és a társadalombiztosítási nyugellátás közötti különbözetet köteles a kárért felelős személy a károsultnak megtéríteni. Ezekben az esetekben nincs eltérés a korábbi helyzethez képest. Ha pl. a baleset előtti átlagkereset havi 2000 Ft, a társadalombiztosítási nyugellátás pedig 1000 Ft, a kárért felelős személy e két összeg különbözetét, tehát havi 1000 Ft-ot köteles fizetni a károsultnak járadékként. Ez a társadalombiztosítási szervnek a nyugdíj fejében térítendő havi 1000 Ft-tal együtt havi 2000 Ft-ot tesz ki, vagyis a kárért felelős személy a teljes kártérítési felelősségének megfelelően viseli az egész kárt. Ha a károsultnak a baleset előtti átlagkeresete változatlanul 2000 Ft volt, de a munkaképessége a baleset következtében csak 30%-ban csökkent, a társadalombiztosítási baleseti járadék pedig havi 400 Ft, ebben az esetben a kárért felelős személy az átlagkereset 30%-ának: 600 Ft-nak és a társadalombiztosítási baleseti járadéknak: 400 Ft-nak a különbözetét, vagyis havi 200 Ft-ot köteles a károsultnak megfizetni, ha annak a baleset utáni keresete - neki fel nem róható okból nem éri el a baleset előtti keresetét (Ptk. 356. §).

A most említett esetekben a kárért felelős személy a teljes kártérítő felelőssége folytán a társadalombiztosítási nyugellátást is teljes mértékben köteles megtéríteni a társadalombiztosítási szervnek, míg a teljes kár és a nyugellátás különbözetét közvetlenül a károsultnak. A károsult tehát teljes kártérítést kap, a kárért felelős személy pedig - kizárólag felelősségének megfelelően - az említett megosztásban teljes kártérítést fizet.

Ha a károsult maga is közrehatott a kár bekövetkeztében, és ezért kármegosztásra kerül sor, a kárért felelős személy a kártérítési jogviszony alapján a káresemény folytán keletkezett teljes kárnak a kármegosztás aránya szerint őt terhelő részét köteles ugyancsak teljes mértékben megtéríteni, éspedig a társadalombiztosítási nyugellátásnak a kármegosztás aránya szerint őt terhelő részét a társadalombiztosítási szervnek, a teljes kár és társadalombiztosítási nyugellátás között mutatkozó különbözetnek ugyancsak a kármegosztás aránya szerint őt terhelő részét pedig a károsultnak. A kárért felelős személy tehát ebben az esetben is a teljes kárnak azt a részét viseli, amely a kármegosztás aránya szerint az ő terhére esik.

A károsult közreható hibája esetén - minthogy a társadalombiztosítási jogviszony alapján neki járó nyugellátást teljes egészében megkapja - végső soron nagyobb összeghez jut, mint amekkorát a kárért felelős személytől közvetlenül követelhetne. Ha pl.: a baleset bekövetkeztében 40%-ban hibás, teljesen munkaképtelenné vált károsult keresetvesztesége havi 2000 Ft és a társadalombiztosítási nyugellátás havi 1000 Ft, a kárért felelős személy a társadalombiztosítási szervnek köteles megtéríteni havi 600 Ft-ot, az 1000 Ft nyugellátás 60%-át, a károsultnak pedig ugyancsak 600 Ft-ot, a 2000 Ft teljes kár és a társadalombiztosítási nyugellátás különbözeteként mutatkozó 1000 Ft-nak a 60%-át, összesen tehát 1200 Ft-ot. Ez megfelel annak az összegnek, amelyet a kárért felelős személy a 40-60%-os kármegosztás aránya szerint a teljes 2000 Ft kárból viselni köteles.

Ez gyakorlatilag ugyanahhoz az eredményhez vezet, mintha a károsultat a károkozóval szemben megillető járadékigény elbírálásánál a baleset előtti átlagkereset és a társadalombiztosítási nyugellátás közötti különbözetet vesszük figyelembe kárként.

Igaz, hogy így a károsult 1000 Ft nyugdíjat kap a társadalombiztosítási szervtől, 600 Ft-ot pedig a kárért felelős személytől, összesen tehát havi 1600 Ft nyugdíjhoz, illetőleg járadékhoz jut, s ez 400 Ft-tal több annál, mint amit a társadalombiztosítási jogviszonya hiányában egyedül a kárért felelős személytől követelhetne a kártérítési jogviszony alapján. A szóban levő többletet azonban nem a kártérítési, hanem az ettől teljesen független társadalombiztosítási jogviszony alapján kapja, tehát valójában ilyen esetben is élvezi a társadalombiztosítás előnyeit.

A jogpolitikai szempontok is e mellett a megoldás mellett szólnak. A károsult közreható hibája esetén ugyan mindkét fél felelős a kárért, de a felek helyzetében lényeges különbség van. Az egyik, a károsult ugyanis kárt szenvedett (pl. megvakult, vagy valamelyik végtagját elvesztette, vagy másként megnyomorodott) s minthogy munkaviszonya vagy szövetkezeti tagsága folytán kiterjed rá a társadalombiztosítás, e jogviszony alapján kapja a törvényben meghatározott szolgáltatásokat, amelyek akkor is teljes összegben megilletik, ha maga is hibás a baleset bekövetkeztéért, s ezért minden indok amellett szól, hogy az önhibától függetlenül járó társadalombiztosítási szolgáltatás előnyeit maga a biztosított, nem pedig a társadalombiztosítási jogviszonyon kívül álló károkozó élvezze. Márpedig a fentivel ellentétes megoldás mellett az volna a helyzet, hogy a kárért felelős személy, aki csak a kármegosztás arányának megfelelő megtérítési kötelezettséggel tartozik a társadalombiztosítási szervvel szemben, a károsult társadalombiztosítási jogviszonya alapján előnyhöz jutna, ez pedig nyilvánvalóan ellenkezik a kártérítési felelősség egyik alapvető elvével, a prevencióval is.

Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a károsult a kárt ténylegesen elszenvedte, a fenti példában ténylegesen 2000 Ft a kára, s a maga és családja létfenntartásáról akkor is gondoskodnia kell, ha maga is hibás a baleset bekövetkeztében. A kármegosztás arányának megfelelően pedig akkor is követelhetne kártérítést a károkozótól, ha nem részesülne nyugellátásban a társadalombiztosítási jogviszonya alapján. Ez utóbbinak az előnyeit a károsult elsősorban akkor élvezi, ha a nyugellátás legalább részben azt a terhet enyhíti; amelyet társadalombiztosítási jogviszony hiányában a közreható hibája folytán a kártérítési jogviszonyban egyébként teljes mértékben neki kellene viselnie. Ha kizárólag a károsult a hibás a kár bekövetkeztében, tehát senkivel szemben nem léphet fel kártérítési igénnyel, a társadalombiztosítási szolgáltatásokban ettől függetlenül teljes mértékben részesül. Nem fosztható meg a dolgozó a társadalombiztosítás előnyeitől csak azért, mert a kár bekövetkeztében rajta kívül más személy is hibás. Márpedig a társadalombiztosítás előnyeit a kármegosztási esetekben a károsult csak akkor élvezheti, ha a kártérítési jogviszony alapján a kárért felelőstől meg nem térülő, de ténylegesen elszenvedett kára a társadalombiztosítás folytán csökken.

Amellett, hogy a társadalombiztosítás csak így tölti be igazán a rendeltetését, a prevenció elvének az érvényesülése szempontjából is ez a megoldás mutatkozik helyesnek mind a károkozó, mind a károsult vonatkozásában. A kárért felelős személy így nem mentesül a felelőssége mértékéhez igazodó kárviselési kötelezettsége alól, de a károsult is érdekelt marad abban, hogy minél kisebb mértékben legyen okozója a saját kárának.

Mindezekből következik, hogy a bíróság akkor jár el helyesen, ha kármegosztás esetén a járadékigénnyel fellépő károsult javára a teljes kár (keresetveszteség, jövedelemkiesés) és a társadalombiztosításról szóló jogszabályok alapján folyósított ellátás között mutatkozó különbözetnek a kármegosztás aránya szerint a kárért felelős személyre eső részét ítéli meg.

A Ptk. 356. §-ának (1) bekezdése szerint, akinek munkaképessége baleset folytán csökkent, csak akkor követelhet járadékot, ha a baleset utáni keresete (jövedelme) a baleset előtti keresetét - neki fel nem róható okból - nem éri el. A (2) bekezdés pedig akként rendelkezik, hogy balesetből eredő munkaképtelenség vagy munkaképesség-csökkenés esetében járadékként az elmaradt keresetnek (jövedelemnek) a társadalombiztosítási ellátásokkal csökkentett összegét kell megtéríteni. Végül a (3) bekezdés azt mondja ki, hogy a járadék megállapításánál a balesetért felelős személy javára nem vehető figyelembe az a kereset (jövedelem), amelyet a balesetet szenvedett személy a balesetből eredő jelentős testi fogyatékossága ellenére rendkívüli munkateljesítménnyel ér el.

A baleseti járadék összegének meghatározásánál - természetesen - ezeket a rendelkezéseket is figyelembe kell venni. Ebből pedig az is következik, hogy a károsultnak a baleset utáni és nem rendkívüli munkateljesítménnyel elért keresete, valamint a társadalombiztosítási ellátás és a megítélt járadék együttes összege nem haladhatja meg a károsult baleset előtti keresetét.

A káresemény folytán munkaképtelenné vagy csökkent munkaképességűvé vált személy járadékigényével kapcsolatban kifejtettek megfelelően irányadók a baleset következtében meghalt személy által eltartottak járadékigényét illetően is. E vonatkozásban azonban a Ptk. 358. §-ában foglalt rendelkezéseket is figyelembe kell venni.

PK 47.

A Ptk.-nak a kártérítési felelősségre vonatkozó rendelkezései szerint a kárért felelős személy köteles a kárt megtéríteni. A Ptk. 355. §-ának (3) bekezdése pedig kimondja, hogy kártérítésként járadékot is meg lehet állapítani; rendszerint járadékot kell megállapítani akkor, ha a kártérítés a károsultnak vagy vele szemben tartásra jogosult hozzátartozójának tartását, illetőleg tartásának kiegészítését hivatott szolgálni.

A baleset következtében meghalt szülő által a halált megelőzően eltartott gyermeket tehát a baleseti járadék a saját személyében illeti meg. Ebből pedig az következik, hogy ha a gyermeket eltartó másik szülő a baleset után a már fennállott vagy közvetlenül a baleset után létesített munkaviszonya alapján családi pótlékra válik jogosulttá, ennek összegével a gyermeknek járó baleseti járadék összegét nem lehet csökkenteni. A családi pótlék ugyanis önálló jogcímen illeti meg az arra jogosult személyt; államunk - a családfenntartókról való gondoskodás keretében - a jogosultnak a gyermek nevelésével kapcsolatos anyagi terheit kívánja a családi pótlék folyósításával enyhíteni.

A családi pótléknak a baleseti járadékra jogosult gyermek terhére való figyelembevétele családvédelmi érdekeket sértene, de szemben állana a kártérítési felelősség jogintézményének a károkozásoktól való visszatartást szolgáló elvével is, mert kedvezményt nyújtana a kárért felelős személynek.

A kifejtetteket támasztja alá az is, hogy a járadék a baleset következtében elvesztett tartást pótolja, márpedig a gyermektartásdíj összegének a meghatározásánál sem vehető figyelembe a gyermek terhére az őt ténylegesen eltartó szülője részére folyósított családi pótlék összege.

A Ptk. 358. §-ának (1) bekezdése szerint a baleset következtében meghalt személy által eltartottak olyan összegű tartást pótló járadékot igényelhetnek, amely szükségleteiknek - a tényleges, illetőleg az elvárhatóan elérhető keresetüket (jövedelmüket) is figyelembe véve - a baleset előtti életszínvonalon való kielégítését biztosítja.

A balesetért felelős személy tehát a baleset folytán meghalt tartásra jogosult gyermekének a kárát köteles megtéríteni, a tartás elvesztése folytán elszenvedett kár mértékének a meghatározásánál pedig a meghalt szülő életében a gyermek részére biztosított életszínvonalat kell figyelembe venni. Ennek az életszínvonalnak a meghalt szülő által a balesetet megelőzően kapott családi pótlék is egyik meghatározó tényezője volt. Ebből pedig az következik, hogy olyan esetben, amikor az életben maradt másik szülő családi pótlékra nem jogosult, a gyermeket megillető baleseti járadék összegének meghatározásánál a meghalt szülő által a balesetet megelőzően kapott családi pótlékot is figyelembe kell venni (a járadékalapot a családi pótlék mint egyik jövedelemrész számításba vételével kell megállapítani).

A baleseti járadék összegének meghatározásánál nem vehető figyelembe viszont a családi pótlék akkor, ha a baleset után a gyermeket eltartó másik szülő részesül családi pótlékban. Ilyenkor a járadékalap kiszámításánál a meghalt szülő által életében kapott családi pótlékot figyelmen kívül kell hagyni.

PK 48.

A kártérítési felelősség szabályai szerint a kárért felelős személy köteles az eredeti állapotot helyreállítani, ha pedig ez nem lehetséges, vagy a károsult a helyreállítást alapos okból nem kívánja, köteles a kárt megtéríteni. Kártérítésként járadékot is meg lehet állapítani. Rendszerint járadékot kell megállapítani akkor, ha a kártérítés a károsultnak vagy vele szemben tartásra jogosult hozzátartozójának tartását, illetőleg tartásának kiegészítését hivatott szolgálni. [Ptk. 355. § (1) és (3) bek.]

A törvény meghatározza azt is, hogy kártérítés címén milyen igény támasztható. így kimondja, hogy kártérítés címén a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni előnyt, továbbá azt a kárpótlást vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges [Ptk. 355. § (4) bek.] Akinek munkaképessége baleset folytán csökkent, csak akkor követelhet járadékot, ha a baleset utáni keresete (jövedelme) a baleset előtti keresetét - neki fel nem róható okból - nem éri el. Balesetből eredő munkaképtelenség vagy munkaképesség-csökkenés esetében járadékként az elmaradt keresetnek (jövedelemnek) a társadalombiztosítási ellátásokkal csökkentett összegét kell megtéríteni. [Ptk. 356. § (1) és (2) bek.] A törvény említett rendelkezéseiből következik, hogy a balesetet szenvedett károsultnak általában teljes kártérítést kell kapnia, de következik az is, hogy a balesetért felelős személy csak a balesettel okozott kárt köteles megtéríteni, tehát nem köteles kedvezőbb anyagi helyzetbe hozni a károsultat annál, mint amilyenben baleset nélkül lett volna. A járadék tehát nem lehet jogalap nélküli gazdagodás, illetőleg káronszerzés forrása.

Mindezekre figyelemmel a baleseti járadéknak béremelkedés címén történő felemelése iránt támasztott igény jogszerűsége szempontjából nyilvánvalóan lényeges körülmény, hogy a járadékos is részesült volna-e béremelésben, ha nem szenved balesetet. Ha ugyanis a bíróság a járadékot akkor is felemelné, ha a járadékos nem részesült volna béremelésben, ez arra vezetne, hogy nemcsak a kára térül meg, hanem a tényleges kárát meghaladó többlethez is jut. Erre azonban jogszerűen nem tarthat igényt.

A baleseti járadék felemelése iránt támasztott igény esetében - a fentiekből következően - komoly jelentősége van a nyugdíjkorhatár elérésének is. Nem hagyható ugyanis figyelmen kívül, hogy egyes munkakörökben egyáltalán nem, vagy pedig csak kivételesen található olyan személy, aki a nyugdíjkorhatár elérése után is tovább dolgozik. Ha a járadékának felemelését igénylő személy a baleset előtti foglalkozásában a nyugdíjazások terén folytatott gyakorlatból, valamint a járadékos személyi és egyéb körülményeiből következtethetően az eredeti munkakörében ténylegesen már nem dolgozna, a járadéka felemelésére nem tarthat jogszerűen igényt azon a címen, hogy a volt munkakörében ténylegesen dolgozók bére emelkedett.

A balesetért felelős személy természetesen köteles megtéríteni az életkortól függetlenül felmerülő azokat az egyéb költségeket, amelyek az elszenvedett balesettel okozati összefüggésben válnak szükségessé (pl. ápoló alkalmazása, közlekedési többletköltség, gyógyászati felszerelések.)

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 413. (Bírósági Határozatok 1979. évi 2. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 49.

A kártérítési felelősség megállapításának általában csak bizonyított kár esetén van helye. A károsultnak a kárért felelős személytől teljes vagyoni elégtételt kell kapnia. A kárigény fennáll mind a vagyonban bekövetkezett értékcsökkenésre, mind az elmaradt haszonra. Viszont nemegyszer a vagyonban bekövetkezett kár mértéke, de különösen az elmaradt vagyoni előny megállapítása a rendelkezésre álló, a bíróság által hivatalból is feltárt bizonyítékok mellett sem állapítható meg pontosan.

A károsultnak a teljes kártérítésre fennálló jogát sértené, és lényegében a károkozónak nyújtana indokolatlan vagyoni előnyt, ha a károkozó biztosan bekövetkező károsodásának pontos mértékét nem tudja kimutatni. A Ptk. 359. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés a károsult érdekét szem előtt tartva azt tartalmazza, hogy ilyen esetben - tehát ha a kár mértéke akár csak részben is nem számítható ki - a bíróság a károkozásért felelős személyt olyan összegű általános kártérítés megfizetésére kötelezheti, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas. Ez a rendelkezés biztosítja, hogy a károsult olyan helyzetbe kerüljön, mintha őt kár nem érte volna.

A kár, az elmaradt vagyoni előny mértéke a bizonyítási eljárás során általában felderíthető. Ennek érdekében minden célszerű, eredményre vezethető bizonyítást le kell folytatni. Általános kártérítés megállapítására mindaddig nem kerülhet sor, amíg nyilvánvalóvá nem válik, hogy a kár mértéke nem számítható ki.

Pl. a pályája kezdetén álló fiatal színésznő súlyos arcsérülése nyilvánvalóan vagyoni károsodást is eredményez, mert választott pályáján tovább nem működhet. Viszont nem határozható meg, hogy mint színésznő a továbbiak során mennyit kereshetett volna, tehát hogy összeg szerint milyen kár érte. A kár mértékére semmiféle bizonyítás nem hozhat eredményt, mert a kár összegét olyan bizonytalansági tényezők befolyásolják, mint pl. a károsult ki nem bontakozott művészi tehetsége, pályájának változó érvényesülési lehetőségei stb. Ez esetben tehát általános kártérítés megítélésének is helye van, a pontosan megállapítható károkon felül. Akkor ellenben, ha ez az arcsérülés tehetségében kiforrott, érvényesülési lehetőségeit kimerített színészt érint, a kár összege esetleg már pontosan megállapítható, és ezért már nem lehet helye általános kártérítés megítélésének.

Tehát minden esetben gondosan vizsgálnia kell a bíróságnak, hogy az általános kártérítés megítélhetőségének fennáll-e az a feltétele, hogy a kár mértéke pontosan nem számítható ki. Pusztán azért, mert a kár mértékének megállapítása terjedelmesebb bizonyítást kíván, nincs helye az általános kártérítés megítélésének. Ilyenkor a bizonyítást le kell folytatni, és a kár mértékét fel kell deríteni. Az általános kártérítés ui. a kártérítés kivételes esete, melyet akkor alkalmaz a bíróság, ha a bizonyított kár mellett olyan nem bizonyított, de biztosan bekövetkező kár felmerültével, illetőleg vagyoni előny elmaradásával kell számolni, amelyért a károsult joggal várhat anyagi elégtételt.

Az általános kártérítés és a bizonyítás viszonyában felmerül az a kérdés, hogy a Pp. 206. §-a (3) bekezdésében foglalt rendelkezés, valamint a Ptk: nak az általános kártérítésre vonatkozó rendelkezése miként viszonyul egymáshoz.

A Ptk.-nak az általános kártérítésről szóló rendelkezése anyagi,jogi,a Pp.-nek a bíró mérlegelési jogköréről szóló rendelkezése pedig eljárásjogi biztosítékot jelent ahhoz, hogy a károsult teljes kárpótlást kapjon. A Pp. 206. §-ának alkalmazására szélesebb körben kerülhet sor, mint az általános kártérítés megítélésére. A bizonyítási lehetőségek kimerítése után még tisztázatlan tényállást a bíróság minden esetben a Pp. 206. §-ának (3) bekezdése alapján állapítja meg, de nem minden esetben kerülhet sor mérlegeléssel megállapított tényállás esetén általános kártérítés megítélésére.

Az általános kártérítés megítélésekor a bíróság a kárigényt teljes egészében elbírálja. Dönt afelől, hogy a károsultat mekkora kár érte, és ezért kitől jár részére teljes elégtételt biztosító kártérítés. Az összegszerűen kimutatható káron (keresetcsökkenés, dologi kár, gyógykezelés, ápolás, művégtag stb.) felül az összegszerűségében pontosan ki nem mutatható károkért is kártérítést kap a károsult. A Pp. 229. §-ának rendelkezése szerint a keresettel már érvényesített jog tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tegyék. Nincs tehát helye a bíróság által megállapított általános kártérítés összegét meghaladó többletkövetelés érvényesítésének, ha utóbb kiderül, hogy a tényleges kár a megállapított általános kártérítés összegét meghaladja.

Perújításnak természetesen helye van, ha egyébként a Pp. 260. §-ának (1)-(3) bekezdésében foglalt feltételek fennállanak.

Ugyancsak nem kizárt az általános kártérítésnek járadékként megítélése esetén a Pp. 230. §-ára alapított igény érvényesítése sem, ha azok a körülmények, amelyekre a bíróság ítéletét alapította, utóbb lényegesen megváltoztak. Ez esetben - amint azt a Ptk. 358. §-ának (3) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolás kiemeli - a járadékösszeg mértékének módosítását nem az általános kártérítés megállapításánál figyelembe vett körülmények indokolják, hanem a felek vagyoni, személyi, egészségi stb. viszonyaiban időközben beállott változások.

PK 5.

I. A Ptk. 128. §-ának (1) bekezdése szerint a vadak az állam tulajdonában vannak. A (2) bekezdés pedig azt mondja ki, hogy a vadászterületen. elejtett, elfogott vagy elhullott vad a vadászatra jogosult tulajdonába kerül.

A Ptk. említett szabályaihoz kapcsolódnak az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló - az 1970. évi 28 törvényerejű rendelettel módosított - 1961. évi VII. törvény (a továbbiakban: EVT.) 32. §-ának a rendelkezései. Az (1) bekezdés szerint a vadászati jogot állami szervek útján, saját (üzemi) kezelésben hasznosítja, vadásztársaságok, illetve a vadásztársaságok országos szövetsége részére haszonbérbe adja vagy átengedi. A (2) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy az (1) bekezdésben meghatározott szervek (vadászatra jogosultak) a vadászati jogot másra nem ruházhatják át, bérkilövési szerződést azonban köthetnek e célra alakult vadásztársaságokkal, illetve olyan magánszemélyekkel, akiknek vadászjegyük vagy vadászati engedélyük van. A vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló - több rendelettel módosított - 30/1970. (XII. 24.) MÉM rendelet (a továbbiakban: Vr.) 6. §-ának(I) bekezdése értelmében azonban a bérkilövési szerződés nem jelenti a vadászati jog átruházását. A bérkilövő tehát nem tartozik az EVT. 32. §-ának (1) bekezdésében meghatározott „vadászatra jogosultak” közé.

A Vr. 2. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a vadgazdálkodást és vadászatot csak vadászterületté nyilvánított területen szabad gyakorolni, amely a (2) bekezdés értelmében pontosan körülhatárolt vadgazdálkodási egység. A 15. § (5) bekezdése pedig azt mondja ki, hogy a megyei szakigazgatási szerv megtilthatja egyes vadászterületeken a szarvas és a dám vadászatát, ha az értékes szarvas-, illetőleg dámállomány védelme ezt szükségessé teszi.

Az említett rendelkezések értelmében tehát az állam az őt megillető vadászati jog hasznosítása keretében adja meg másnak a jogot a vad tulajdonba vételére. A jogszabály, illetőleg a haszonbérleti szerződés vagy az átengedési feltételek meghatározzák, hogy a vadászatra jogosult vadászati jogot melyik területen és milyen vadra vonatkozóan gyakorolhatja. A vadászatra jogosultság ezért a jogszabályban és a jogszabály rendelkezésein alapuló haszonbérleti szerződésben, illetőleg az átengedési feltételekben meghatározott tartalmú jogosultságot jelent.

A Ptk. 128. §-ának (2) bekezdésében foglalt az a rendelkezés tehát, amely szerint a vadászterületen elejtett, elfogott vagy elhullott vad a vadászatra jogosult tulajdonába kerül, szorosan összefügg a vadászati jogosultság tartalmát meghatározó rendelkezésekkel. Ezért az említett szabály alkalmazásánál „vadászatra jogosult”-on azt a vadászatra jogosultat kell érteni, amelyiknek a vadászatra jogosultsága az elejtett, elfogott, illetőleg élhullott vadra kiterjed. A vad tulajdonát tehát ez a vadászatra jogosult szerzi meg.

Mindezekből az következik, hogy

a) a valamely vadászterületen elejtett, elfogott, vagy elhullott vad (akár nagyvad, akár apróvad) az ezen a vadászterületen vadászatra jogosult tulajdonába kerül, ha a vadászatra jogosultsága erre a vadra is kiterjed;

b) a vadászterületen elejtett, elfogott vagy elhullott olyan vad tulajdonát pedig, amelyre az e területen vadászatra jogosult nem vadászhat, az a vadászatra jogosult szerzi meg, amelynek a vadászterületéről a vad kiváltott, feltéve, hogy erre a vadra vadászni jogosult.

Az említett irányadók az egyik vadászterületen megsebzett, de egy másik vadászterületen elejtett, elfogott vagy elhullott vad tekintetében, továbbá akkor is, ha a vad elejtése vagy elfogása jogtalanul (pl. vadorzó által) történt.

II. Az állásfoglalás folytán a Polgári Kollégium 7. számú állásfoglalása meghaladottá vált.

A vadkár megtérítése iránti igény érvényesítésével kapcsolatos 54. számú polgári kollégiumi állásfoglalás az 1/1962. (II. 9.) Korm. rendelet rendelkezéseinek alkalmazása során felmerült vitás kérdésekben adott elvi irányítást. Ezt a rendeletet a 32/1970. (VIII. 21.) Korm. rendelet 34. §-ának (3) bekezdése hatályon kívül helyezte. A Vr. egyes kérdéseket a kollégiumi állásfoglalásban adott iránymutatásnak megfelelően szabályoz, más kérdéseket illetően pedig az 1/1962. (II. 9.) Korm. rendeletben foglaltaktól eltérő rendelkezéseket tartalmaz. Ezért ez a kollégiumi állásfoglalás is meghaladottá vált.

PK 158.

A gyermektartásdíj iránt indított és az ezzel szorosan kapcsolatos egyéb perekben a tárgyi költségmentességet [Pp. 84. § (3) bek.; 6/1986. (VI. 26.) IM sz. rend. 2. § (1) bek. e) pont] a gyermek érdeke indokolja. A harmadik személy által indított igényperben ez az érdek már nem áll fenn.

PK 163.

A jogosult - akinek érdekében az ügyész vagy a Pp. 2. §-a alapján feljogosított más szerv pert indított - a Pp. 49. §-ának (4) bekezdése értelmében a perben félként vesz részt. Ha tehát az ilyen jogosult ismeretlen helyen tartózkodik, részére a Pp. 74. §-a szerint ügygondnokot kell kirendelni. Egyébként értesítése tekintetében a Pp. 101. §-a (1) bekezdésének a hirdetményi kézbesítésére vonatkozó szabályait kell alkalmazni. Ha az ilyen jogosult személy külföldön tartózkodik, értesítésére a külföldi kézbesítés szabályai az irányadók.

PK 164.

A Pp. rendelkezései szerint a perújítás nem önálló megtámadási per, hanem rendkívüli jogorvoslat.

A Pp. 102. §-ának (3) bekezdése az ismeretlen helyen tartózkodó alperes részéré történt ügygondnok-rendeléssel kapcsolatban a Pp. 74. §-ára utal, az ügygondnok jogállására tehát ez utóbbi rendelkezés az irányadó.

Eszerint pedig az ügygondnokra - amennyiben a törvény másként nem rendelkezik - a per vitelére meghatalmazott jogállását szabályozó rendelkezéseket kell alkalmazni, azzal az eltéréssel, hogy az ügygondnok a bíróság külön felhatalmazása nélkül a peres pénzt vagy dolgot nem veheti át, egyezséget csak akkor köthet, vitás jogot csak akkor ismerhet el, illetőleg arról csak akkor mondhat le, ha ezáltal az általa képviselt felet nyilvánvaló károsodástól óvja meg.

A per vitelére meghatalmazott a Pp. 70. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezésre tekintettel arra is jogosult, hogy perújítási kérelmet terjesszen elő.

Ezzel ellenkező rendelkezést az ügygondnokra vonatkozólag a Pp-nek a perújítást szabályozó XIII. fejezete nem tartalmaz.

Nincs tehát akadálya annak, hogy az ismeretlen helyen tartózkodó alperes részére a Pp. 102. §-ának (3) bekezdése alapján kirendelt ügygondnok e minőségben a perben hozott jogerős ítélet ellen újabb kirendelés nélkül perújítási kérelmet terjeszthessen elő.

PK 165.

A Pp. 106. §-ának (1) bekezdése szerint, ha a fél valamely határidőt hibáján kívül mulasztott el, a mulasztás következményei - a (2) és (3) bekezdésben meghatározott eseteket kivéve - igazolással orvosolhatók. A (2) bekezdés a) pontja szerint nincs helye igazolásnak, ha a törvény kizárja. A Pp-nek a fizetési meghagyásos eljárásra vonatkozó XIX. fejezete ilyen kizáró rendelkezést nem tartalmaz. Ezért a fél, aki az ellentmondás határidejét önhibáján kívül mulasztotta el, emiatt igazolással élhet,. figyelemmel arra is, hogy a 106. § (2) és (3) bekezdésében felsorolt egyéb kivételek ilyen esetre nem vonatkoznak.

PK 171.

I. A Pp. 130. §-ának (1) bekezdése határozza meg azokat az eseteket, amelyekben a bíróságnak a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania. Az ítélkezési gyakorlatban bizonytalanság észlelhető a tekintetben, hogy mikor kell az elutasításnak az említett rendelkezés b) pontjában és mikor az f) pontjában foglalt rendelkezés alapján történnie, tehát hogy miként kell e két rendelkezés alkalmazási körét egymástól elhatárolni.

A b) pontban foglalt rendelkezés szerint a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha megállapítható, hogy a felperes követelésének érvényesítése más bíróság vagy más hatóság hatáskörébe tartozik, vagy a perre más bíróság illetékes, de a 129. § rendelkezése a szükséges adatok hiányában nem alkalmazható.

Az f) pontban foglalt rendelkezés pedig azt mondja ki, hogy a bíróság a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja, ha megállapítható, hogy a felperes követelése idő előtti, vagy - az elévülés esetét ide nem értve - bírói úton nem érvényesíthető.

A b) pontban említett esetek közül az, amikor a követelés érvényesítése más bíróság hatáskörébe vagy illetékessége alá tartozik, az f) pontban említett esetek közül pedig az, amikor a követelés idő előtti, a jogalkalmazásnál rendszerint nem okoz nehézséget.

Nemegyszer vitás viszont, hogy mikor van helye a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül való elutasításának azon az alapon, hogy a követelés érvényesítése „más hatóság hatáskörébe tartozik” [b) pont], s mikor ezen az alapon, hogy a követelés „bírói úton nem érvényesíthető” [f) pont]. Az elhatárolás nehézségét az okozza hogy ha valamely követelés tekintetében való döntés más hatóság hatáskörébe tartozik, ez egyben azt is jelenti, hogy a követelés bírósági úton nem érvényesíthető.

Az említett két rendelkezés egybevetéséből az következik, hogy a törvényhozó különbséget kíván tenni az ügyek két csoportja között: az egyikbe azok az esetek tartoznak, amikor a követelés tekintetében való döntést a jogszabály nem a bíróság hanem más szerv (hatóság) hatáskörébe utalja, tehát amikor az igény érvényesítésé nem tartozik bírósági útra; a másikba pedig azok az esetek, amikor a jogszabály a követelés tekintetében való döntést nem utalja ugyan más szerv (hatóság) hatáskörébe, hanem az igény érvényesítése - általános szabály szerint - bírósági hatáskörbe tartozik, az adott követelést azonban a jogszabály valaminő megfontolásból nem engedi bírósági úton érvényesíteni.

Mindebből következően tehát - ha a Pp. 129. §-a nem alkalmazható - a b) pont alapján kell a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítani pl. akkor, ha az igény érvényesítése döntőbizottsági vagy államigazgatási útra tartozik, s a bírósághoz az ügy egyáltalán nem vihető. Ezen az alapon van helye a keresetlevél idézés kibocsátása nélkül való elutasításának attól függetlenül, hogy más szerv (hatóság) előtt az eljárás folyamatban van-e, illetőleg befejeződött-e vagy sem. A lényeges az, hogy a jogszabály az igény tekintetében való döntést nem a bíróság, hanem más szerv (hatóság) hatáskörébe utalja. Az f) pont alapján kell viszont a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítani, pl. akkor, ha a felperes nem az állami engedély alapján lebonyolított játékból vagy fogadásból eredő követelést, vagy kifejezetten játék vagy fogadás céljára ígért vagy adott kölcsönből eredő, avagy olyan követelést kíván a bíróság előtt érvényesíteni, amelynek állami szerv útján való érvényesítését jogszabály kizárja [Ptk. 204. § (1) bek.).

II.

PK 172.

a) A Pp. 136. §-ának (2) bekezdése szerint: ha az első tárgyalást az alperes mulasztja el és írásbeli védekezést nem terjesztett elő, a bíróság a felperes kérelmére az alperest az idézéssel közölt kereseti kérelemnek megfelelően bírósági meghagyással kötelezi, egyben marasztalja a felperes költségeiben. Nem bocsáthatja ki a bíróság a meghagyást, ha a per megszüntetésének lenne helye.

A Pp. más rendelkezései is állapítanak meg olyan eseteket, amelyekben a bírósági meghagyás nem bocsátható ki (házassági bontóper, munkaügyi per stb.). Ebből pedig az következik, hogy a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén bírósági meghagyás kibocsátásának bármilyen kereset alapján helye van, ha a törvény azt kifejezetten nem zárja ki.

A Pp. 136. §-ának (4) bekezdése szerint az első tárgyalásra megidézett és megjelent tanút vagy szakértőt a bíróság kihallgatja. Ha az ügy eldöntésére így kellő adat áll rendelkezésre, a bíróság az általános szabályok szerint határoz, egyébként pedig a bírósági meghagyás kibocsátása avagy újabb tárgyalás kitűzése felől dönt.

A Pp. 136. §-ának (2) és (4) bekezdésében foglalt rendelkezések egybevetéséből a jogszabály nyelvi és logikai értelmezése alapján olyan következtetésre lehetne jutni, mintha a Pp. 136. §-ának (2) bekezdésében meghatározott feltételek fennállása esetén a bíróság köteles lenne a bírósági meghagyást kibocsátani, s ettől csak akkor tekinthetne el, ha az első tárgyalásra megidézett és megjelent tanút vagy szakértőt hallgatná ki. Az ilyen következtetés azonban nem egyeztethető össze a Pp. általános elveivel, különösen a törvény céljával és az igazság érvényesülésének biztosításával.

A Pp. 1. §-a szerint a törvénynek az a célja, hogy a felmerült jogviták eldöntését az igazság alapján biztosítsa. A 3. § (1) bekezdése szerint pedig a bíróságnak az a feladata, hogy a törvény céljának megfelelően az igazság kiderítésére törekedjék; a bíróság evégből gondoskodik arról, hogy a felek a perben jogaikat helyesen gyakorolják és a perbeli kötelességeiknek eleget tegyenek. Mindebből pedig az következik, hogy a bíróságnak a keresetlevél vagy melléklete tartalmára, illetőleg a rendelkezésre álló egyéb adatokra tekintettel alapos kétségei támadnak a követelés jogalapja vagy fennállása tekintetében, vagy úgy látja, hogy a követelés a jogszabály megkerülésére vagy mások jogainak csorbítására irányul, akkor jár el helyesen, ha az újabb tárgyalás kitűzése felől dönt, illetőleg az általános szabályok szerint határoz. Ez egyben azt is jelenti, hogy a bíróság akkor sem köteles a bírósági meghagyást kibocsátani, ha a Pp. 136. §-ának (2) bekezdésében írt feltételek megvannak, s az ugyanott meghatározott permegszüntető ok nem áll fenn.

Ezt az értelmezést támasztja alá a Pp. 136. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezés is. Ha ugyanis az első tárgyalásra megidézett és megjelent tanú vagy szakértő kihallgatása után lehetősége van a bíróságnak a meghagyás kibocsátásának mellőzésére, aligha lehet ezt a jogosultságát kétségbe vonni olyan esetben, amikor nem a tanú vagy a szakértő vallomása alapján, hanem egyéb okból győződik meg a meghagyás kibocsátásának aggályos voltáról.

Ezzel az állásfoglalással van egyébként összhangban a Polgári Perrendtartásról szóló 1972. évi 26. számú törvényerejű rendeletnek a Pp. 136. §-át módosító 23. §-ához fűzött miniszteri indokolás is, amely szerint „ha a bíróság a kereseti kérelmet vagy annak meghatározott részét aggályosnak tartja, a meghagyást az egyéb feltételek megléte esetében sem bocsátja ki, ilyen esetben tárgyalást tart, mert a bizonyítási eljárás lefolytatása nem mellőzhető”.

b) A Pp. 319. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés értelmében a fizetési meghagyásnak bármilyen címen előterjesztett megtámadása ellentmondásnak számít. A Pp. 136. §-ának (1) bekezdése szerint pedig a bírósági meghagyás az alperes mulasztása esetén nem bocsátható ki akkor, ha az alperes írásbeli védekezést terjesztett elő.

Tekintettel arra, hogy az ellentmondás az alperesnek a keresettel szembeni védekezését fejezi ki, ilyenkor bírósági meghagyást nem lehet kibocsátani.

c) A Pp. 125. §-ának (4) bekezdése értelmében az alperes a kereseti kérelemre a kitűzött határnap előtt írásban is nyilatkozhat. A Pp. 136. §-ának (2) bekezdése szerint írásbeli védekezésnek csak az ilyen, tehát már a bírósági eljárásban, a kézbesített keresetlevélre tett nyilatkozatot lehet tekinteni.

Ezért a birtokháborítási ügyekben az előzetes eljárásokban az alperes által tett nyilatkozat nem tekinthető a Pp. 136. §-ának (2) bekezdése szerinti írásbeli védekezésnek: Ha tehát az alperes a kereseti kérelemre a bíróság előtt írásban nem nyilatkozott, a bírósági meghagyást - az egyéb feltételek fennállása mellett - ki lehet bocsátani. Nem bocsátható ki azonban a bírósági meghagyás ilyenkor sem, ha azt a jogszabály kizárja.

d) A Pp. 136. §-ának (2) bekezdése szerint, ha az első tárgyalást az alperes mulasztja el és írásbeli védekezést nem terjesztett elő, a bíróság a felperes kérelmére az alperest az idézéssel közölt kereseti kérelemnek megfelelően bírósági meghagyással kötelezi, egyben marasztalja a felperes költségeiben.

Ebből a rendelkezésből következik, hogy a bírósági meghagyás kibocsátása feltételezi a kereseti kérelemnek az alperessel való előzetes közlését. Ha ez nem történt meg, bírósági meghagyás kibocsátásának nincs helye. Hasonló a helyzet a keresetnek a tárgyaláson történt megváltoztatása esetén: ez is szükségessé teszi a megváltoztatott keresetnek az alperessel való közlését.

Nem sérti azonban az alperes érdekét, ha a keresetváltoztatás csupán a kereset leszállításában áll és ezt vele nem közölték. Ezért, ha a felperes a követelését - esetleg éppen az alperes részteljesítésére tekintettel - az első tárgyaláson leszállítja, nincs akadálya annak, hogy a bíróság a leszállított keresetnek megfelelően bocsássa ki a meghagyást. Ha azonban a felperes a keresetlevélben az alperesek közölt keresetét felemeli, vagy újabb kereseti kérelmet terjeszt elő, ezt feltétlenül közölnie kell az alperessel, enélkül a bírósági meghagyás nem bocsátható ki.

e) A bírósági meghagyás tartalmát illetően a Pp. 136. §-ának (3) bekezdése tartalmaz rendelkezéseket. Ezekből kitűnik, hogy a meghagyásnak a jogvitával összefüggő kérdések eldöntését kell magában foglalnia, vagyis lényegében az ítéletet pótolja. Ebből következik, hogy a bírósági meghagyásban meg lehet, sőt meg is kell tenni minden olyan rendelkezést, amelyet az ítélet tartalmazna, ha a bíróság ítéletet hozott volna (pl. előzetes végrehajthatóság, lakásügyekben az elhelyezés kérdésében való rendelkezés, az ingatlannyilvántartást vezető hatóság megkeresése).

f) A Pp. 136/A. §-ának (1)-(2) bekezdéseiben foglalt rendelkezések szerint a bírósági meghagyás ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül bármelyik fél szóban vagy írásban a meghagyást kibocsátó bíróságnál ellentmondással élhet. A kellő időben benyújtott ellentmondás esetében a bírósági meghagyást kibocsátó bíróság a per tárgyalására új határnapot tűz. A bírósági meghagyásnak ellentmondással meg nem támadott része jogerőre emelkedik, és az új tárgyalást csak a megtámadott részre vonatkozóan kell kitűzni.

Sem az idézett, sem a bírósági meghagyásra vonatkozó egyéb rendelkezések nem tesznek említést a bírósági meghagyás hatályon kívül helyezéséről. Ebből következik, hogy a bírósági meghagyás - éppen úgy, mint a fizetési meghagyás - hatályát veszti, ha valamelyik fél szabályszerű ellentmondást nem nyújt be. Ezt a következtetést támasztja alá a Pp. 136/A. §-ának (3) bekezdésében foglalt az a rendelkezése is amely szerint az ellentmondás folytán kitűzött újabb határnapnak az alperes részéről történt elmulasztása esetén a bíróság a korábbi meghagyást hatályában fenntartja. Ez ugyanis arra utal, hogy a bírósági meghagyás az ellentmondás folytán hatályát vesztette, azért kell azt külön intézkedéssel a hatályában fenntartani.

A fentiekből az is következik, hogy az alperes az ellentmondását utóbb nem vonhatja vissza.

g) A Pp.136., 136/B. §-ai a tárgyalás elmulasztásának következményeit szabályozzák.

A Pp. 136. §-a meghatározza a bírósági meghagyás kibocsátásának feltételeit, a Pp. 136/A. § (1) bekezdése rendelkezik a bírósági meghagyás elleni perorvoslati jogról és a perorvoslat módjáról, a (2) bekezdés pedig - egyebek között - arról, hogy ellentmondás esetén új tárgyalást kell kitűzni. A 136/A. § (3) bekezdése pedig arról rendelkezik, hogy mi a teendő akkor, ha az alperes ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot is elmulasztotta.

A törvény nem rendelkezik azonban arról, hogy mi az eljárás abban az esetben. ha az ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot mindkét peres fél elmulasztotta ezért az általános szabályokat kell irányadónak tekinteni.

A Pp. 137. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint az eljárás szünetel, ha bármelyik tárgyaláson egyik fél sem jelenik meg, vagy a megjelent fél az ügy tárgyalását nem kívánja, illetőleg nyilatkozatot egyáltalán nem tesz, és a távollevő felperes megelőzőleg egyik esetben sem kérte, hogy a bíróság a tárgyalást távollétében is tartsa meg.

A törvény ettől eltérő rendelkezést arra az esetre sem tartalmaz, amikor a bírósági meghagyás elleni ellentmondás alapján kitűzött újabb határnapot mindkét fél elmulasztja, ezért az eljárást szünetelőnek kell nyilvánítani.

PK 176.

Ha a gyermektartási perben az alperes csak a fellebbezési tárgyaláson terjeszti elő azt a kérelmét, hogy a bíróság a gyermeket nála helyezze el, ezt a kérelmet viszontkeresetnek kell tekinteni, mert a bíróság ítéletében enélkül az elhelyezés felől nem rendelkezhetne. Minthogy pedig a fellebbezési eljárásban viszontkereset előterjesztésének - a Pp. 147. §-ának (1) bekezdéséből következőleg - nincs helye, az elhelyezés iránti kérelmet ebből az okból érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani.

PK 177.

A Pp. 268. §-a szerint a bíróság a per újbóli tárgyalásának eredményéhez képest a perújítási kérelemmel megtámadott ítéletet hatályában fenntartja, illetőleg annak egészben vagy részben hatályon kívül helyezése mellett a jogszabálynak megfelelő új határozatot hoz. E rendelkezésből következik, hogy az alperes a perújítási eljárás folyamán viszontkeresetet (Pp. 147. §) nem emelhet.

PK 179.

A Csjt. 38. §-a szerint az apaságot bírói úton csak akkor lehet megállapítani, ha a gyermek apja a házassági kötelék, utólagos házasság vagy teljes hatályú apai elismerés alapján nem állapítható meg.

A házasságból származás alapján az apaság vélelme mindaddig fennáll, amíg az arra jogosult keresete folytán bírósági ítélet ezt a vélelmet meg nem döntötte. Csak az ilyen ítélet jogerőre emelkedése után állhat elő az a helyzet, hogy más személy apaságának megállapítása iránt peres eljárás indulhasson. Ezt megelőzően az említett két pernek egy keresettel való összekapcsolása azt jelentené, hogy olyan személy is részt vesz az apaság vélelmének megdöntésére irányuló perben, akinek ebbe a kérdésbe nincs beleszólása, de akinek érdekei e vélelem megdöntésére irányuló igény elutasítása mellett szólnak.

PK 182.

A Pp. 2/A. §-ának (3) bekezdése szerint az ügyészt fellépése során és az általa indított perben megilletik mindazok a jogok, amelyek a felet megilletik, egyezséget azonban nem köthet, jogról nem mondhat le, illetőleg jogokat nem ismerhet el. A felsorolt kivételektől eltekintve tehát azokban az esetekben, amidőn valamely perbeli intézkedéshez a felek kölcsönös megegyezésére, illetőleg kölcsönös kérelmére szükség van, nem mellőzhető az ügyész nyilatkozatának beszerzése, mert az idézett jogszabály az ügyészi hozzájárulástól tette függővé azokat a perbeli intézkedéseket, amelyekhez a törvény a felek megegyező nyilatkozatát kívánja meg [Pl. a Pp.137. § (1) bek. a) pontja szerinti szünetelés, a Pp. 157. § f) pontja szerinti permegszüntetés.].

A Pp. 160. §-ának (1) bekezdése szerint a felperes a per érdemi tárgyalása előtt keresetétől az alperes hozzájárulása nélkül is elállhat, az érdemi tárgyalás megkezdésé után azonban csak akkor, ha az elálláshoz az alperes hozzájárul. Az érdemi tárgyalás megkezdése előtt a felperes kölcsönös megegyezés, illetőleg kérelem nélkül is elállhat keresetétől, nincs szükség tehát ügyészi nyilatkozat beszerzésére sem, mégpedig akkor sem, ha az ügyész a perbeli fellépését már korábban bejelentette. Ez ugyanis nem változtat azon, hogy az elállás a felperes egyoldalú nyilatkozatával megtörténhet.

Az érdemi tárgyalás megkezdése után a felperes az alperes hozzájárulása nélkül nem állhat el keresetétől, így nem mellőzhető a fél jogait a fenti korlátozással gyakorló ügyész nyilatkozatának a beszerzése sem.

A perben fellépő, valamint a pert indító ügyész a fentiek szerint egyezséget nem köthet, s így nem tekinthető olyannak akinek hozzájárulására az egyébként a felek közös egyetértésén alapuló bírói egyezségkötéshez szükség volna. Mint hogy azonban az ügyész törvényességi felügyelete kiterjed arra a kérdésre, hogy a tervezett egyezség a Pp. 148. §-ának (2) bekezdése alapján jóváhagyható-e, ebben a kérdésben szükség van az ügyész nyilatkozatának beszerzésére.

Az ügyész és a felek nyilatkozatainak eltérése esetén a bíróság a Pp. 49. §-ának (4) bekezdése szerint köteles eljárni.

PK 192.

A Ptk. 679. §-a (1) bekezdésének első mondata szerint az örökös a hagyatéki tartozásokért a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felel a hitelezőnek (cum viribus felelősség).

Ez annyit jelent, hogy a hagyatéki hitelező elsődleges igénye arra terjed ki, hogy követelését - végrehajtás útján - a hagyatéki vagyontárgyakból és azok hasznaiból elégítse ki. Ennélfogva a hitelezőnek már a követelés érvényesítésekor meg kell jelölnie azokat a vagyontárgyakat, amelyekből, illetőleg amelyeknek hasznaiból kielégítést kíván keresni. Ebből folyik, hogy a kérdéses vagyontárgyakat az ítéletben is meg kell jelölni, egyrészt mert ez a hagyatéki hitelező jogszerű igényének a meghatározásához hozzátartozik, másrészt mert nem lehet a végrehajtási eljárásra utalni annak a - sokszor terjedelmes bizonyítást igénylő - kérdésnek a felderítését, hogy mely vagyontárgyak tartoznak a hagyatékhoz.

Az ítélet rendelkező részében meg kell határozni azt, hogy a hitelező a megjelölt vagyontárgyakból milyen összeg erejéig kereshet kielégítést (Pp. 216. §). Ez az összeg egyenlő azzal, amelyet a bíróság - az ítélet indokolása szerint - a hitelező jogszerű követeléseként megállapított.

Abban az esetben, ha a hagyatékátadó végzés rendelkezésre áll, s ez a hagyatéki vagyontárgyakat tételesen felsorolja, helye lehet annak, hogy az ítélet utaljon a hagyatékátadó végzésre, illetőleg annak azokra a tételeire, amelyek a kielégítés szempontjából figyelembe jönnek. Ebben az esetben azonban a hagyatékátadó végzés - és a szükséghez képest a hagyatéki leltár - egy kiadmányát a periratoknál vissza kell tartani.

Minthogy azonban a hagyatékátadó végzésnek csak alaki jogereje lehet, de anyagi jogereje nincs, az örökös a perben vitathatja a hagyatékátadó végzésben megjelölt vagyontárgyak hagyatéki jellegét, s ugyanígy a hitelező is bizonyíthatja, hogy a hagyatékhoz más vagyontárgyak is tartoznak, mint amelyeket a hagyatékátadó végzés megjelöl.

Mivel az ilyen perben a követelés fennállásán kívül az kerül eldöntésre, hogy a per tárgyává tett vagyontárgy a hitelező kielégítésének alapjául szolgál-e, az ítélet jogereje nem zárja ki, hogy a hitelező újabb pert indítson akkor, ha olyan vagyontárgyat tesz a per tárgyává, amelynek a hagyatékhoz tartozása még elbírálásra nem került.

Az, hogy az örökös a hagyatéki tartozásokért elsődlegesen a hagyaték tárgyaival és azoknak hasznaival felel, olyan jogosultság, amelynek igénybevétele természetszerűleg nem kötelező. Ennélfogva az örökös kifejezett nyilatkozattal hozzájárulhat ahhoz, hogy a marasztalás ne korlátozódjék csupán a hagyatéki vagyontárgyakra. Ha ilyen hozzájárulás feltehető, célszerű az örököst - kioktatás mellett - e vonatkozásban nyilatkozatra felhívni, s hozzájárulása esetén a követelésért - öröksége erejéig - egyéb vagyontárgyával is felelőssé válik.

Előfordulhat ugyanis, hogy az örökös el akarja kerülni azt, hogy a hagyatéki vagyontárgyakra, illetőleg csupán azokra vezessenek végrehajtást, s ezért hajlandó arra, hogy egyéb vagyonát is a kielégítés alapjává tegye. Ez viszont a hitelező sérelmével nem jár, sőt esetleg reá nézve előnyös, s az ítéleti rendelkezést is egyszerűbbé teszi.

Természetesen a marasztalás ilyen esetben sem terjedhet túl az örökség értékén. Éppen ezért, ha az örökség értéke tekintetében a felek között vita van, az ilyen marasztaláshoz a hitelező hozzájárulása is szükséges.

A Ptk. 679. §-a (1) bekezdésének második mondata szerint amennyiben a követelés érvényesítésekor a hagyaték tárgyai vagy hasznai nincsenek az örökös birtokában annyiban az örökös az öröksége erejéig egyéb vagyonával is felel (pro viribus felelősség).

A „pro viribus” felelősség esetén a marasztaló ítélet rendelkező részében sem a hagyatéki vagyontárgyakat, sem azok értékét megjelölni nem kell, és arra sem kell utalni, hogy a felelősség milyen „érték” erejéig áll fenn. Ilyen esetben ugyanis a tényállás megállapításának tárgya az, hogy az örökös birtokában milyen vagyontárgyak és hasznok nincsenek már még, s ezek értékén belül a rendelkező részben minden korlátozás nélkül meghatározott összeg fizetésére kell őt kötelezni, amelyért ő - akárcsak más esetekben - mindennemű vagyonával felel. Ha a hitelező jogszerű követelése a hiányzó vagyontárgyak és tiszta hasznok értékét eléri, vagy azt meghaladja, a marasztalás összege ezek értékével egyenlő. Ha viszont a hitelező követelése a hiányzó vagyontárgyak és tiszta hasznok értékét nem éri el, a marasztalás összege természetesen a jogszerű követeléssel lesz egyenlő. Ha nyilvánvaló, hogy a hiányzó vagyontárgyak és tiszta hasznok értéke a hitelező követelését eléri vagy azt meghaladja, az örökös marasztalásához a kérdéses érték pontos megállapítása szükségtelen.

Abban a kérdésben, hogy az örökség erejéig való felelősség egyáltalán fennáll-e, figyelemmel kell lenni a Ptk. 679. §-a (2) bekezdésének a rendelkezésére.

PK 199.

A Vht. 79. §-ának (1) bekezdése szerint a munkabérre vezetett végrehajtásra vonatkozó kötelezettség elmulasztása esetén a munkáltató - a le nem vont összeg erejéig - készfizető kezesként felel a végrehajtást kérőnek. A munkáltatóval szemben ilyen címen érvényesített követelés is a gyermek létfenntartásának biztosítását szolgálja, s a gyermek nem kerülhet hátrányosabb helyzetbe amiatt, hogy a munkáltató a törvényben előírt kötelezettséget elmulasztotta. Ezért a munkáltatót marasztaló határozat a Pp. 231. §-ának a) pontja alapján előzetesen végrehajthatónak nyilvánítható.

PK 2.

Annak eldöntésénél, hogy a bűncselekmény útján szerzett dolog vevője követelheti-e a dolog kiadása ellenében a vételár megtérítését a tulajdonostól, a tulajdonjog megszerzésére vonatkozó szabályokból kell kiindulni.

A Ptk. 117. §-ának (1) bekezdése szerint átruházással - ha a törvény kivételt nem tesz - csak a dolog tulajdonosától lehet a tulajdonjogot megszerezni. Ez alól a szabály alól a törvény a forgalom biztonsága érdekében meghatározott szűk körben kivételt tesz. A Ptk. 118. §-a a nemtulajdonostól való tulajdonszerzést illetően különböztet a kereskedelmi forgalomban eladott és a kereskedelmi forgalmon kívül értékesített dolog, illetőleg az ilyen dolgokon való tulajdonszerzés között. Az előbbi esetben nagyobb teret enged a nemtulajdonostól való tulajdonszerzésnek, az utóbbi esetben pedig egészen szűk körben teszi ezt lehetővé. A Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a kereskedelmi forgalomban eladott dolgon a jóhiszemű vevő akkor is tulajdonjogot szerez, ha a kereskedő nem volt tulajdonos. Ilyen esetben tehát két feltétele van a tulajdonjog megszerzésének: a kereskedelmi forgalomban történő vétel és a vevő jóhiszeműsége.

A (2) bekezdés értelmében kereskedelmi forgalmon kívül is tulajdonjogot szerez az, aki jóhiszeműen és ellenszolgáltatás fejében olyan személytől szerzi meg a dolgot, akire azt a tulajdonos bízta. A kereskedelmi forgalmon kívüli tulajdonszerzésnek tehát három együttes feltétele van: a vevő jóhiszeműsége, a dologért ellenszolgáltatás adása és a dolognak olyan személytől megszerzése, akire azt a tulajdonos bízta. Olyan esetekben, amikor a kereskedelmi tevékenységet kifejtő szervezet vásárolt dolgot eladás céljára, nem kereskedelmi forgalomban történt vételről van szó, tehát a Ptk. 118. §-ának (1) bekezdésében foglalt - a kereskedelmi forgalomban történt eladásra vonatkozó - rendelkezés nem alkalmazható, mert ez a szabály csak a kereskedelmi forgalomban történt eladásokra vonatkozik, nem pedig arra az esetre, amikor a kereskedő vásárol vagyontárgyakat magánszemélytől az üzlete körében. Az ilyen vásárlásokra a Ptk. 118. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni. Ezek szerint pedig az is feltétele a nem tulajdonostól való tulajdonszerzésnek, hogy a vevő olyan személytől szerezze meg a dolgot, akire azt a tulajdonos bízta. Minthogy a bűncselekménnyel szerzett dolog eladása esetén a vevő nem ilyen személytől vásárolja a dolgot, ezért a tulajdonjogot nem szerzi meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy a tulajdonos a tulajdonjogát nem vesztette el, s éppen a tulajdonjoga alapján követelheti a dolog kiadását.

A Ptk. 194. §-a a dologra fordított költségekről rendelkezik, mégpedig mind az (1), mind pedig a (2) bekezdésben, s ezen a körön belül különböztet a szükséges és a hasznos költségek között. Ha tehát a bűncselekmény útján szerzett dolgot értékesítő személynek a dologért kifizetett vételár nem tekinthető a dologra fordított költségnek, ez esetben ezeknek a költségeknek a megtérítése nem követelhető a Ptk. 194. §-ának sem az (1), sem pedig a (2) bekezdésében foglalt rendelkezése alapján, minthogy mind a két dologra fordított költségek megtérítéséről szól. Márpedig a dolog vételára nem tekinthető a dologra fordított olyan szükséges vagy hasznos költségnek, amelyről a Ptk. 194. §-a rendelkezik. A „hasznos költségek”-en a dolog értékének a növelésére a dolog gyümölcsözővé tételére, használhatóságának a fokozására fordított s hasonló jellegű költségeket kell érteni. Maga a jogszabály nem ad alapot a Ptk. 194. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezés olyan kiterjesztő értelmezésére, hogy a dologra fordított hasznos költségen a dolog megszerzésére fordított ellenértéket is érteni kell.

A szóban levő esetben valójában arról van szó, hogy ki viselje a bűncselekményt elkövető személytől való vásárlás kockázatát. A Ptk. 118. §-ában foglalt - a kereskedelmi forgalomban és a kereskedelmi forgalmon kívül történő vétel között különböztető - szabályozás jogpolitikai célja éppen az volt, hogy a kereskedelmi forgalmon kívül vásárlókat fokozott körültekintésre, gondosságra nevelje, s lehetőleg megakadályozza a nemtulajdonostól való vásárlásokat. A hátrányos következményeket tehát az ilyen szerződések körében kell megállapítani, mert ez az a terület, ahol a hátrányos jogkövetkezmények megállapításával az állampolgárok magatartását megfelelően befolyásolni lehet. Ennek egyik eszköze az is, hogy a kereskedelmi forgalmon kívüli vétel esetén a jogkövetkezmények a vevőre nézve súlyosabbak. A bűncselekmény útján szerzett dolog megvételével járó kockázatot tehát a kereskedelmi forgalmon kívül vásárlónak kell viselnie. Lehetősége van viszont arra, hogy a dologért kifizetett vételárat visszakövetelje attól, akivel az adásvételi szerződést megkötötte, vagyis aki olyan dolgot adott el neki, amelyet bűncselekmény útján szerzett meg, s amelynek nem volt tulajdonosa.

PK 200.

A Pp. 230. §-ára alapított leszállítás iránti perben az előzetes végrehajthatóság kimondása a tartásra jogosultra, mellőzése pedig a kötelezettre járhat sérelemmel.

A Pp. 231. §-ának a) pontjában foglalt rendelkezés a tartásdíjban, járadékban és más hasonló célú időszakos szolgáltatásban marasztaló ítéletre vonatkozik, azt a Pp. 230. §-ára alapított leszállítási perben nem lehet alkalmazni. A felek érdekének kölcsönös megvédését a végrehajtásnak a különbözetre vonatkozó felfüggesztése szolgálja. A megítélt tartásdíj stb. leszállítására irányuló kereseti kérelemben benne van az a kevesebb is, hogy a bíróság a tartásdíj stb. összegét leszállító nem jogerős ítélete alapján a végrehajtást a különbözetre függessze fel. Ezért a bíróság a végrehajtás felfüggesztése iránt hivatalból is rendelkezhet.

PK 202.

A felek úgy is köthetnek egyezséget, hogy a perköltség megállapítását a bíróságra bízzák. A költségmegállapítás tárgyában hozott végzés azonban a Pp. 233. §-a értelmében fellebbezéssel megtámadható. A felek nyilatkozata ugyanis nem értelmezhető úgy, hogy esetleges jogsérelmük orvoslásának jogáról már eleve lemondtak.

PK 217.

Ha az apaság megállapítása iránt indított perben vita merül fel a tekintetben, hogy a gyermek melyik szülő nevét viselje (pl. az anya kéri, hogy a gyermek az ő nevét viselje, az apa pedig ehhez nem járul hozzá), a bíróságnak - az ügy befejezése után - a névviselés kérdésének eldöntése érdekében az illetékes gyámhatóságot kell megkeresnie.

PK 261.

A hagyatéki eljárás során tett nyilatkozat visszavonásával kapcsolatos jogértelmezési tétel lényegében a szerződés létrejöttére vonatkozó és a Ptk. 211-215. §-aiban foglalt rendelkezésnek felel meg. A hagyatéki eljárás során tett nyilatkozatok ugyanis rendszerint a hagyatéki vagyon átruházására, bizonyos feltételek kikötésére és más anyagi joghatás elérésére irányulnak, tehát szerződési ajánlat jellegűek.

Más a helyzet az örökséget visszautasító nyilatkozatnál, mivel ennek a jogi következménye az, hogy az illető örökös az öröklésből kiesik, s az őt illető örökségre nyomban (ipso iure) a többi örökös válik jogosulttá (Ptk. 600., 674. §). Az így beállott öröklésnek, illetőleg az ezt előidéző visszautasításnak a hatályát utóbb már csak megszüntetni lehet, ami az érdekeltek közös megegyezésével akadálytalanul megtörténhet per nélkül, azaz már a hagyatéki eljárás során is.

A hagyatéki eljárás során tett jognyilatkozatoknál azonban a közjegyzőnek figyelemmel kell lennie a 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet (He.) 52. §-ának (3), valamint 53. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezésekre, és - a He. 89. §-ának (1) bekezdése értelmében - megfelelően alkalmazni kell a Pp. 3-4. §-aiban foglaltakat is.

Magától értetődik, hogy az érdekelt a nyilatkozatát, mégpedig mind az örökséget visszautasító egyoldalú, mind az egyéb kétoldalú nyilatkozatát megtámadhatja az általános ügyleti megtámadási alapokon (pl. jogellenes fenyegetés, tévedés címén) is.

Az előbbi a hagyatéki eljárás során a közjegyző előtt tett anyagi jogi nyilatkozatra vonatkoznak. Az eljárásjogi nyilatkozatok visszavonására a He. értelmében alkalmazandó Pp. rendelkezései szerint az a szabály érvényesül, hogy az eljárásjogi nyilatkozatok csak kivételesen, akkor nem vonhatók vissza, ha a visszavonást a jogszabály kifejezetten kizárja.

PK 262.

A 6/1958. (VII. 4.) IM számú rendelet (He.) 73. §-a (4) bekezdésének rendelkezése szerint a hagyatékátadó végzés elleni fellebbezés határideje tizenöt nap, de - bizonyos kivételektől eltelkintve - a fellebbezés jogáról ennek letelte előtt le is lehet mondani (He. 74. §). Ebből folyik, hogy ha a fellebbezés jogáról az eljárásban részt vett minden érdekelt lemondott, vagy a fellebbezési határidő mindegyikük vonatkozásában lejárt a hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedik. Lemondás hiányában a fellebbezési határidőt attól az időponttól kell számítani, amikor a hagyatékátadó végzést a He. 65. §-a szerint az eljárásban részt vett minden érdekelt részére kézbesítették.

A hagyatéki eljárásban résztvettnek kell tekinteni minden olyan személyt, akinek érdekeltségére nézve az eljárás során határozott adat merült fel, még ha őt a közjegyző a tárgyalásra nem is idézte meg, mert függetlenül attól, hogy a tárgyalásra kiket kell megidézni (He. 40. §), a hagyatékátadó végzést minden érdekeltnek kézbesíteni kell [65. § (1) bek.]. Ha tehát az ilyen értelemben vett érdekeltnek a hagyatékátadó végzést nem kézbesítették, vele szemben mindaddig, amíg a végzést nem kézbesítik, és a kézbesítéstől számított tizenöt nap le nem telik, a fellebbezési határidő nem jár le. A közjegyzőnek figyelemmel kell lennie arra, hogy a He. 89. §-a (1) bekezdésének rendelkezése szerint a hagyatéki eljárásban a polgári perrendtartás szabályait megfelelően alkalmazni kell. A Pp. 74. §-ának megfelelően tehát, ha az ismeretlen helyen tartózkodó érdekeltnek meghatalmazottja nincs, részére a közjegyző ügygondnokot rendel, és a hagyatékátadó végzést neki kézbesítteti.

Ha a hagyatéki eljárásban részt nem vett érdekelt a hagyaték átadása után, de még az átadó végzés jogerőre emelkedése előtt jelentkezik, és a hagyatéki eljárás megismétlését vagy új határozat meghozatalát kéri, a közjegyző akkor jár el helyesen, ha az ilyen kérelmet a hagyatékátadó végzés elleni fellebbezésnek tekinti, és azt a másodfokú bírósághoz felterjesztheti. Az eljárásban részt nem vett érdekeltekre nézve ugyanis a fellebbezési határidő a hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedésével jár 1e, vagyis attól számított tizenöt nap elteltével, amikor az eljárásban részt vett összes érdekelt részére a végzést kézbesítették, illetőleg azzal egyidejűleg, amikor az eljárásban részt vett minden érdekelt a fellebbezési jogáról lemondott.

Minthogy a másodfokú bíróság végzése ellen további fellebbezésnek nincs helye, a hagyaték átadása tárgyában hozott másodfokú végzés a meghozatalával egyidejűleg válik jogerőssé.

A hagyatéki eljárásban mellőzött érdekelt esetleges igényét hagyatéki eljáráson kívül, a törvény rendes útján érvényesítheti.

A hagyatéki eljárás, illetőleg a peres eljárás - mindegyik a maga jogorvoslati lehetőségével - külön szabályok alá tartozik. Ezért a hagyatéki eljárás során hozott valamely határozatot (végzést) csakis abban az eljárásban előterjesztett törvényszerű jogorvoslat eredményeként lehet akár megváltoztatni, akár hatályon kívül helyezni. Nincs tehát helye annak, hogy a bíróság peres eljárás során hozott határozattal a hagyatékátadó végzést hatályon kívül helyezze.

A teljes hatályú jogerős hagyatékátadó végzés az abban megjelölt örökösnek e minőségét és örökségének a tárgyát igazolja mindaddig, amíg a bíróság a peres eljárásban hozott határozattal - anélkül, hogy új hagyatéki eljárás lefolytatására kerülne sor - másként nem dönt. A hagyatékátadó végzésnek ugyanis anyagi jogereje nincs, ezért bármely érdekelt az esetleges öröklési igényét perben utóbb is érvényesítheti.

PK 263.

A hagyatéki eljárásról szóló 6/1958. (VII. 4.) IM számú rendelet (He.) 89. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy „amennyiben a jelen rendelet eltérő rendelkezést nem tartalmaz vagy az eljárás nemperes jellegéből más nem következik, a hagyatéki eljárásban a polgári perrendtartás szabályait kell megfelelően alkalmazni”.

Költségben marasztalásnak tehát csak akkor volna helye, ha a hagyatéki eljárás nemperes jellege ezt nem zárná ki. A hagyatéki eljárás azonban olyan sajátos nemperes eljárás, amelynek ebből a jellegéből az következik, hogy annak során költségben marasztalásnak általában nincs helye. Erre csak akkor kerülhet sor, ha jogszabály a költségben való marasztalást kifejezetten lehetővé teszi [He. 57. § (3) bek.].

PK 264.

A holtnak nyilvánítási, valamint a halál tényének megállapításával kapcsolatos eljárásról szóló 1/1960. (IV. 13.) IM számú rendelet 19.§-a értelmében a bíróság holtnak nyilvánító végzés hatálytalanságát állapítja meg [Ptk. 25. § (4) bek.], ha a holtnak nyilvánított még él. A rendelet 22. §-a értelmében a bíróság az erről szóló jogerős határozatát a hagyatéki eljárásra illetékes közjegyzőnek is megküldi.

A holtnak nyilvánító végzés hatálytalanságának jogerős megállapításával a hagyatéki eljárás és az annak során hozott hagyatékátadó végzés alapja is megdől.

A hagyatéki eljárásról szóló 6/1958. (VII. 4.) IM számú rendelet erre az esetre a közjegyző további eljárásáról nem rendelkezik. A holtnak nyilvánítás hatálytalanságát megállapító végzésnek részére kötelező megküldéséből azonban az következik, hogy a közjegyző ilyen esetben a holtnak nyilvánítás hatálytalanságának megállapításához fűződő jogkövetkezmények levonása tárgyában hivatalból jár el, és ennek során egyebek között - ha erre szükség van - hivatalból keresi meg a földhivatal telekkönyvi részlegét az eredeti állapot helyreállítása iránt. A hivatalból történő eljárást indokolja hogy a hagyaték átadása folytán bekövetkezett jogváltozások mindegyikét éppen a közjegyző állapíthatja meg a hagyatéki eljárás irataiból, ezek mindegyikéről az érdekelt esetleg nem is tud, és ha tudomást is szerez, a hatálytalanná válás következményeinek levonására sok esetben költséges és hosszadalmas eljárást volna kénytelen igénybe venni.

A közjegyző eljárására azonban csak a nemperes eljárás keretében kerülhet sor. Ha például a hagyatéki eljárásban szerepelt ingatlanra harmadik személy már jogot szerzett, a közjegyző nem járhat el hivatalból az eredeti állapot helyreállítása iránt. Ilyenkor az érdekelt az általános szabályok szerint, csak per útján érvényesítheti az igényét.

PK 265.

I. Az ingatlannyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. (a továbbiakban: Iny. tvr.) 35. §-a elrendelte az egységes ingatlannyilvántartás szerkesztését. Egyebek mellett kimondta, hogy a szerkesztés során az ingatlanokra vonatkozó jogoknál, tényeknél a telekkönyvi, a földrészlet adatainál és térképi ábrázolásnál pedig a földnyilvántartási, valamint a földmérési adatokból kell kiindulni. Az észlelt eltéréseket a helyszíni állapot felmérésével, illetőleg az érdekeltek meghallgatásával kell rendezni.

A szerkesztés megkezdésének előfeltétele volt, hogy rendelkezésre álljon a földmérési és térképészeti tevékenységről szóló 12/1969. (III. 11.) Korm. rendeletnek (a továbbiakban: Ft.) az 51/1979. (XII. 20.) MT rendelettel módosított 5. §-ában foglaltaknak megfelelően elkészített földmérési alaptérkép. Ennek a nyilvántartási példánya - az ingatlannyilvántartási térkép (a továbbiakban: nyilvántartási térkép) - szolgál az ingatlannyilvántartás céljára [Iny. tvr. 9. § (4) bekezdés]. A földmérési alaptérkép kötelező alapja az ingatlannyilvántartásnak (állami földnyilvántartásnak és telekkönyvnek), továbbá minden olyan tevékenységnek és eljárásnak, amely a térképi ábrázolással, a területnagysággal, a koordinátás azonosítók meghatározásával vagy a helyrajzi számozással kapcsolatos [Ft. 5. § (3) bekezdés]. A földmérési alaptérkép a tartalmat mérethelyesen, valósághűen ábrázolja és hitelesen tanúsítja [Ft. 5. § (2) bek.].

Az ingatlannyilvántartás érvényessé válásával az alapjául szolgáló nyilvántartási térkép is érvénybe lép. Ezért mindazokban a jogvitákban, amelyeknek a tárgya a felek által birtokolt szomszédos földrészletek közötti határvonal természetbeni helye, a bíróságnak ezt a nyilvántartási térképen ábrázolt határvonalnak megfelelően kell meghatároznia.

Ennek érdekében a bíróság akkor jár el helyesen, ha a kirendelt igazságügyi földmérő szakértő feladatává teszi annak kellő részletességgel elkészített vázrajzon történő szemléltetését is, hogy hol tűzhető ki a természetben a nyilvántartási térképen ábrázolt határvonalnak megfelelő határvonal, megjelölve annak azokat a kellően rögzített kitűzési pontjait, amelyek ismeretében a határvonal utóbb - szakértő bevonása nélkül is kitűzhető.

II. Az egységes ingatlannyilvántartás egyik fontos alapelvét fogalmazza meg az Iny. tvr. 2. §-nak (1) bekezdése, amely szerint az ingatlannyilvántartás - ha jogszabály kivételt nem tesz - hitelesen tanúsítja a bejegyzett jogok és tények mellett a feltüntetett adatok, így a földrészletek határvonalára vonatkozó adatok fennállását is. Ez az alapelv szolgálja egyebek mellett - a tulajdoni és használati viszonyok védelmét, továbbá az ingatlanforgalom biztonságát. Fontos érdek fűződik ezért ahhoz, hogy a bíróságok is elősegítsék az ingatlannyilvántartás alapjául is szolgáló nyilvántartási térkép adatainak minél pontosabbá tételét, így adva jogvédelmet azoknak, akiket jogsérelem ért a nyilvántartási térkép téves adata miatt.

Az ingatlannyilvántartás szerkesztése során hozott határozat ellen az érdekeltek az Iny. tvr. VI. fejezetében (23-32. §-ok) szabályozott jogorvoslattal élhettek, illetőleg élhetnek [Iny. tvr. 42. § (4) bekezdés). A járási földhivatal határozata ellen tehát a megyei földhivatalhoz (Budapesten a Fővárosi Földhivatalhoz) lehet fellebbezni, a jogok és tények bejegyzése tárgyában hozott megyei (fővárosi) földhivatali határozat megváltoztatása iránt pedig az ingatlan fekvése szerint illetékes járásbíróságnál (kerületi bíróságnál) lehet kérelmet előterjeszteni, amely bíróság a kérelem felöl tárgyaláson kívül - az Iny. tvr-ben foglalt eltérésekkel - a polgári nem peres eljárás szabályai szerint határoz. Az első fokú bíróság végzése elleni fellebbezésre és a fellebbezési eljárásra - meghatározott eltéréssel - ugyancsak a polgári nem peres eljárás szabályai az irányadók (Iny. tvr. 23-29. §).

Az ingatlannyilvántartás átalakítása során hozott határozat ellen is az érdekeltek az ingatlannyilvántartási jogszabályok szerinti jogorvoslattal élhetnek [27/1980. (XI. 9.) MÉM rendelet 7. § (3) bekezdés].

Az említett rendelkezések tehát csak a jogok és tények bejegyzése tárgyában hozott megyei (fővárosi) földhivatali határozat ellen teszik lehetővé a nem peres eljárás szabályaihoz igazodó bírósági út igénybevételét. Ezzel összhangban rendelkezik a bíróság által felülvizsgálható államigazgatási határozatokról szóló 63/1981. (XII. 5.) MT rendelet akként, hogy a bíróság által felülvizsgálható az ingatlanra vonatkozó jogok és tények bejegyzéséről szóló, illetve ingatlanra vonatkozó jogok és tények bejegyzését elutasító földhivatali határozat [1. § (1) bekezdés 16. pont]. Ezek az eljárások azonban nem szükségképpen vezetnek a szomszédos ingatlanok (földrészletek) határvonalával kapcsolatos viták rendezésére.

Az ingatlannyilvántartás szerkesztésére vonatkozó jogszabályi rendelkezésekből is következik, hogy a szerkesztés nem járhat a tulajdonos vagy más jogosult korábban szerzett jogainak a sérelmével. Az ingatlannyilvántartás átalakításáról szóló 27/1980. (XI. 9.) MÉM rendelet 3. §-a is kimondja, hogy az ingatlanok helyrajzi számának, területének és egyéb adatainak megváltoztatása az ingatlannyilvántartásba bejegyzett jogokat és tényeket nem érintheti. A 4/1980. (I. 25.) MÉM rendelet 3. §-nak (6) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy felmérési, térképezési vagy területszámítási hiba esetén a járási földhivatal a földmérési alaptérképet, illetve a hozzá tartozó területi adatokat bármikor hivatalból is kijavíthatja. Nincs tehát jogszabályi akadálya annak, hogy ugyanezt a járási földhivatal a sérelmet szenvedett fél kérelmére vagy a bíróság jelzésére tegye meg.

Abban az esetben, ha a jogsérelem az említett földhivatali eljárásban nem orvosolható, illetőleg azt nem orvosolják, az érdekelt fél nem zárható el attól, hogy igényét a szomszédos ingatlan tulajdonosával szemben keresettel a bíróság előtt érvényesítse. Nyilvánvaló, hogy a nyilvántartási térkép esetleges hibája a bejegyzett jog sérelmével jár. A tulajdonjogból eredő birtoklási jog terjedelme ugyanis minden esetben annak a földrészletnek a határvonalához igazodik, amelyet a nyilvántartási térképen a valóságos tulajdoni viszonyoknak megfelelően feltüntetett határvonalak határoznak meg. Ha az ingatlan tulajdonosa sérelmesnek tartja az érvényben levő nyilvántartási térképen ábrázolt határvonalat, a bíróság előtt érvényesítheti a szomszédos ingatlan tulajdonosa által el nem ismert igényét.

Az igény tárgyában azonban a bíróság csak akkor dönthet, ha a földhivatali eljárásban a sérelem nem orvosolható, illetőleg az orvoslást eredménytelenül kísérelték meg. Ezért - amennyiben a földhivatali eljárásban való orvoslás egyáltalán szóba jöhet - le kell folytatni az említett földhivatali eljárást, és meg kell várni annak jogerős befejezését.

Az említett kereset alapján indult perben a sérelmet állító felet terheli annak bizonyítása, hogy az ingatlannyilvántartási térkép hibás, továbbá hogy annak hibája miatt öt jogsérelem érte, amely a földhivatali eljárásban nem volt orvosolható [Pp. 164. § (1) bekezdés].

III. A nyilvántartási térképen a valóságos tulajdoni viszonyoknak megfelelően ábrázolt határvonal a természetben nem mindig tűzhető ki teljes pontossággal, hanem csak az ún. földmérési hibahatáron (megengedett eltérésen) belül. Ilyen esetben - igazságügyi földmérési szakértő szakvéleményének beszerzése után - a bíróságnak kell megállapítania, hogy a természetben hol húzódik a nyilvántartási térképen ábrázolt határvonalnak leginkább megfelelő határvonal.

A szakértő feladatává kell tenni azoknak a kitűzési nehézségeknek a feltárását is, amelyek indokolttá teszik a megengedett eltérés figyelembevételét. Ennek ismeretében kell a bíróságnak megállapítania a határvonal természetbeni helyét olyan módon, hogy az - szakértő bevonása nélkül is - bármikor kitűzhető legyen. Ennek érdekében a bíróságnak a határozatában szabatosan meg kell állapítania a határvonal - s egyben a birtokba adni rendelt területrész - kitűzési pontjait.

Ha a perben bizonyítják, hogy a jogvitát megelőzően kialakult békés birtokállapotnak megfelelő határvonal a természetben a szóban levő „földmérési hibahatáron” belül van, ezt a határvonalat kell olyannak tekinteni mint amely megegyezik a nyilvántartási térképen ábrázolt határvonallal. Ehhez képest kell eldönteni, hogy a szomszédos ingatlanok birtokosai követtek-e el egymás sérelmére birtokháborítást. A békés birtoklásban megzavart fél jogszerű birtoklását ugyanis védelmezni kell, erre alapítottan a megengedett eltérésen belüli birtoklási határvonal önkényes megváltoztatása is birtokháborításnak minősül. A sérelmet szenvedett félnek ezért birtokvédelmet kell adni, elrendelve a megzavart birtokállapot helyreállítását [Ptk. 192. § (3) bekezdés, Ptk. 188. § (1) bekezdés].

IV. Ahhoz, hogy a bíróság megállapítsa a helyes térképi határvonalat, nincs szükség az építésügyi hatóság engedélyére. A bíróság ugyanis a határozatában a helyes térképi határvonalat határozza meg, s ennek megfelelően rendezi az érdekelt felek birtokviszonyait úgy, hogy az többé nem tehető vitassa [Pp. 229. § (1) bekezdés].

Építésügyi hatósági engedély beszerzésére csak akkor van szükség, ha a nyilvántartási térképen ábrázolt határvonal megváltoztatásának bírósági határozattal történő elrendelése azon alapul, hogy a szomszédos ingatlanok közös határvonala mentén - érvényes tulajdonszerzési jogcímen - meghatározott területrészt kell az egyik szomszédos földrészletből a másikhoz átcsatolni. Ilyenkor ezért először a helyes térképi határvonalat kell megállapítani, és ehhez képest kell dönteni a vitás területrész tulajdonjogát, illetőleg birtoka iránt előterjesztett kereseti vagy viszontkereseti kérelemről.

A bíróságnak minden olyan határozatát, amellyel a helyes térképi határvonalat állapítja meg, az igazságügyi földmérési szakértő által készített kitűzési vázlattal, mérési és területszámítási munkarészekkel együtt meg kell küldenie a területileg illetékes megyei (fővárosi) földhivatalnak. Csak így biztosítható ugyanis az, hogy a bírósági határozattal megállapított határvonaltól - annak későbbi kitűzésekor - a földmérő szerv se térjen el [4/1980. (I. 25.) MÉM rendelet 4. § (4) bekezdés].

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 430. (Bírósági Határozatok 1983. évi 5. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 267.

I. A Ptk. 201. §-nak (2) bekezdése értelmében, ha a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között anélkül, hogy az egyik felet az ajándékozás szándéka vezetné, a szerződés megkötésének időpontjában feltűnően nagy az értékkülönbség, a sérelmet szenvedő fél a szerződést megtámadhatja.

E rendelkezés a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenértékűségének kirívó (feltűnő) megsértése esetén lehetőséget biztosít a szerződési nyilatkozat megtámadására akkor is, ha a szerződéskötési akarat hibája esetére biztosított megtámadási okokra alapított jogérvényesítéssel a sérelem nem orvosolható.

A jogszabály alkalmazása során azonban - elsősorban az állampolgárok ügyleteiben - különösen az ingatlanokra, a műszaki cikkekre vonatkozó adásvételi ügyleteknél, az egyes lakossági szolgáltatások körébe tartozó vállalkozási szerződéseknél tapasztalható olyan törekvés, hogy az értékviszonyokat jól ismerő szerződő fél (esetenként azért, hogy a hátralékos ellenszolgáltatástól szabaduljon), a feltűnően nagy értékkülönbségre alapított megtámadással a másik fél rovására indokolatlanul kedvezőbb ellenszolgáltatás elérésére törekszik. Van példa arra is: különösen nagy értékű ügyleteknél könnyelműen vállalnak a felek kötelezettségeket, mert arra számítanak, hogy a feltűnő értékaránytalanság kiküszöbölése során a bíróság számukra előnyös módon fogja meghatározni a szerződés alapján teljesítendő szolgáltatásokat. Mindezek a forgalom biztonsága, a szerződésekbe vetett bizalom ellen ható tényezőkké válhatnak.

Nehézséget okoz a bíróságnak e törvényi rendelkezés helyes alkalmazása során az is, hogy a forgalomban egyre nagyobb számban jelentkeznek olyan ügyletek, amelyekben az áruk ára, a szolgáltatások ellenértéke szélsőségek között ingadozik. Ez a körülmény pedig megnehezíti a megbízható forgalmi érték megállapítását.

A Ptk. 200. §-nak (1) bekezdése értelmében a felek a szerződés tartalmát szabadon állapítják meg, ezért szabadon alakíthatják ki a szolgáltatás ellenértékét is. Nincsenek elzárva attól sem, hogy a forgalmi értéktől eltérjenek ott, ahol árszabályozás ezt nem tiltja.

A Ptk. 201. §-nak (2) bekezdése csak arra az esetre biztosít megtámadási jogot, ha a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti értékkülönbség feltűnően nagy. A feltárt forgalmi adatok alapján megállapítható értéktől (ár, díj stb.) való jelentősebb eltérés tehát önmagában - ha a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egybevetésével nem jelent feltűnő értékaránytalanságot is - nem alap a szerződés megtámadására.

A szolgáltatás értékének a megállapításánál elsősorban a forgalmi érték jön figyelembe. Annak vizsgálatánál azonban, hogy az értékkülönbség feltűnően nagy-e, az eset összes körülményét mérlegelni kell. Figyelemmel kell lenni a szerződés egész tartalmára, a forgalmi (érték-) viszonyokra, a kereslet és kínálat alakulására, az értékek ettől függő változásaira, a szerződő felek bármelyikének esetleges külön igényére, fokozott érdekeltségére a szerződés létrejöttében. Figyelembe kell venni a szolgáltatás minőségét, korszerűségét, újszerűségét, divatosságát, az értékesítési feltételeket. Jelentőséget kell tulajdonítani a szerződéskötés körülményeinek, az érték meghatározása módjának (részletfizetési kedvezmény kikötése, az értéktől eltérő ellenszolgáltatásnak sajátos okból történő felajánlása, versenytárgyalás stb.)

Az eset összes körülményeinek gondos mérlegelésével lehet tehát csak olyan megállapítást tenni, hogy a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között nemcsak értékkülönbség van, hanem ez az értékkülönbség valóban feltűnően nagy. Ezért lényeges, hogy a bíróság tájékozódjék az előbbiekben említett piaci viszonyokról.

A forgalom biztonsága azt követeli meg, hogy a szerződő felek körültekintően járjanak el a szerződések megkötésénél, megfontoltan tegyék meg szerződési nyilatkozataikat, hogy kölcsönösen bízhassanak a szerződések fennmaradásában. A forgalom biztonsága érdekében meg kell akadályozni, hogy a megtámadási jogot bárki is az utólag valamilyen okból megbánt szerződéstől való szabadulás vagy pedig kedvezőbb szerződési feltételek kikényszerítésének eszközéül használja fel. Az együttműködés és a rendeltetésszerű joggyakorlás elveit a bíróság a megtámadás elbírálásánál is alkalmazza.

II. Ha valamennyi tényező értékelése alapján a feltűnően nagy értékkülönbség megállapítható, a szerződés a megtámadás következtében megkötésének időpontjától kezdődő hatállyal érvénytelenné válik [Ptk. 235. §-nak (1) bekezdése]. Érvénytelen szerződés esetében a bíróság a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet állítja vissza [Ptk. 237. §-nak (1) bekezdése], de lehetősége van arra is, hogy az aránytalan előny kiküszöbölésével megszüntesse az érvénytelenség okát, és a szerződést érvényessé nyilvánítsa [Ptk. 237. §-a (2) bekezdésének második fordulata].

Annak eldöntésénél, hogy a bíróság melyik jogkövetkezményt alkalmazza, jelentősége van annak, hogy a felek a szerződést milyen mértékben teljesítették, a teljesítést követően mi lett a szolgáltatások sorsa, a szerződés folytán milyen változások következtek be a felek helyzetében, nem utolsósorban pedig a felek perbeli nyilatkozatainak.

Ha a bíróság a megtámadás eredményessége folytán a feltűnően nagy értékkülönbség miatt érvénytelen szerződést érvényessé nyilvánítja, döntenie kell abban, a kérdésben, hogy miként történjék az aránytalan előny kiküszöbölése.

E rendelkezésnél a bíróságnak figyelemmel kell lennie arra, hogy - a Ptk. 237. §-a (2) bekezdésének helyes értelmezéséből következően - a törvény a feltűnően aránytalan előny kiküszöbölését rendeli, és ez nem jelenti a szolgáltatás értékének a forgalmi értékre való leszállítását (vagy felemelését).

A feltűnően aránytalan előny kiküszöbölése tehát nem jelenti azt, hogy az ellenszolgáltatás - ha azt a felek szabadon állapítják meg - a szolgáltatás forgalmi értékével legyen azonos. A bíróságnak ilyen esetben a szolgáltatás értékét olyan összegben kell megállapítania, amely nem azonos ugyan a forgalmi értékkel, de olyan helyzetet teremt, amely mellett a feltűnő értékkülönbség többé már nem áll fenn. Olyan ellenérték megállapítására kell tehát törekedni, amely a felek ügyleti érdekeihez legközelebb áll. Az értékkülönbségnek tehát csak az előnyt feltűnően aránytalanná tevő részét kell kiküszöbölni.

(1985. XII. 16.; Bírósági Határozatok 1986. évi 2. szám)

PK 274.

A műszaki fejlesztés gazdaságilag hasznosítható eredményei a felszámolás alá vont gazdálkodó szervezet vagyonaként a felszámolás körébe tartoznak [a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról - az 1993. évi LXXXI. törvénnyel módosított - 1991. évi IL. törvény (Fe. tv.) 3. §-ának e) pontja, a számvitelről szóló 1991. évi XVIII. tv. 22. §-ának (3) bekezdése, az Fe. tv. 4. §-ának (1)-(2) bekezdése]. Ezek között nagy jelentősége van a szabadalomnak, ami a találmány kizárólagos hasznosítását teszi lehetővé [a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (Szt.) 11. §].

A gazdálkodó szervezet többféle módon szerezhet szabadalmat; jogutódlásból eredő átszállás, szerződéssel történő átruházás alapján (Szt. 15. §) vagy szolgálati találmányra a jogszabály rendelkezése folytán (Szt. 9. § (2) bekezdés]. Hasonló megítélés alá esik a gazdálkodó szervezetet mint munkáltatót a szolgálati találmányra megillető szabadalmi igény.

A felszámoló köteles gondoskodni a gazdálkodó szervezet vagyonának a megőrzéséről [Fe. tv. 48. § (3) bekezdés], ezért köteles megtenni szabadalmi igény esetében - a szabadalom megszerzésének, - érvényes szabadalomnál pedig - a szabadalom fenntartásának az érdekében szükséges intézkedéseket (szabadalmi bejelentés, a szabadalmi eljárás során szükséges nyilatkozatok, hiánypótlás, a szabadalom megszerzéséhez, illetve fenntartásához szükséges illeték kifizetése). Az ezzel kapcsolatos költségek elszámolására a felszámolási eljárás során felmerült költségekre vonatkozó rendelkezések az irányadók [Fe. tv. 57. § (1) bek. a) pont, 57. § (2) bek.].

A felszámolás során a szabadalmat mint vagyoni értékű jogot értékesíteni kell. Az értékesítésnek a forgalomban elérhető legmagasabb áron kell történnie [Fe. tv. 48. § (1) és (2) bekezdés]. A szabadalom forgalmi értéke nehezen állapítható meg. Ezért az ellenérték meghatározásánál a legnagyobb körültekintéssel kell eljárni. Ha a találmánynak több szabadalmasa van, a felszámoló csak a felszámolás alatt álló gazdasági szervezet hányadával rendelkezik. Ilyenkor a másik szabadalmas társat erre a hányada elővásárlási jog illeti meg [Szt. 16. § (1) bekezdés]. Ezért a felszámoló az általa elfogadott vételi ajánlatot köteles a szabadalmastárssal a szerződés megkötése előtt közölni [Ptk. 373. § (1) és (5) bekezdés, 145. § (2) bekezdés), és az elővásárlási jog gyakorlására megfelelő határidőt adni. Hasonlóképpen kell eljárni a szerződésen alapuló elővásárlási jog esetén is.

A műszaki fejlesztés gazdaságilag hasznosítható eredményei, a szellemi alkotások (szabadalmak, védjegyek, ipari minták, újítások, a gazdálkodó szervezetek vagyoni értékű gazdasági-, műszaki- szervezési ismeretei és tapasztalatai) szerves - esetenként elválaszthatatlan - részét képezik a felszámolás alá vont gazdálkodó szervezetek vagyonának. Önálló értékesítésük ez okból gazdaságosan nem mindig valósítható meg. Ezért bár a felszámoló a gazdálkodó szervezet vagyontárgyait külön-külön is értékesítheti, törekedni kell a leggazdaságosabb megoldás kiválasztására, így több vagyontárgy gazdasági egységként vagy egyes részlegek önálló vagyoni egységként történő értékesítésére. Törekedni kell a gyártásnál megvalósult szabadalom átruházására; ha pedig a szabadalom átruházása más személyek vagyoni érdekeit is érinti (pl. szolgálati találmány feltalálói), az átruházás ellenértékét elkülönítetten is meg kell határozni. A szolgálati találmányra vonatkozó szabadalom átruházására a felszámolási eljárás során úgy is sor kerülhet, hogy az átvevő átvállalja a feltaláló díjazását, ezt a körülményt az átruházás ellenértékének a meghatározásakor figyelembe veszik. Nincsen akadálya annak sem, hogy a szabadalom átruházása és a találmányi díjfizetési kötelezettség átvállalása kérdésében a felszámoló és a jogszerző között létrejött szerződést egybefoglalják a feltaláló és az új szabadalmas között kötött díjazási szerződéssel.

A felszámolás során nem értékesíthető szabadalmakról az Fe. tv. 61. §-a szerint kell határozni. Ha pedig utóbb a szolgálati találmánnyal kapcsolatos szabadalmat átvevő gazdálkodó szervezet a jogszabályban biztosított rendelkezési jogából fakadóan a szabadalmat hasznosítja, a feltalálót a 11/1983. (V. 12.) MT rendelet (R) szabályai szerint tartozik díjazni. Ebben az esetben a fennmaradó vagyonnal rendelkező szervek járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a találmánnyal a feltaláló, illetve jogutódja rendelkezzék [4/1983. (V. 12.) IM rendelettel módosított 4/1969. (XII. 28.) OMFB-IM együttes rendelet 5. §-nak (2) bekezdése], őket illeti meg az ideiglenes, illetőleg a végleges szabadalmi oltalomról való lemondás joga is [Szt. 29. §-a (1) bekezdésének d) pontja és 31. §-nak (1) bekezdése].

A műszaki alkotómunka anyagi elismerése és ösztönzése érdekében szolgálati találmány esetében a gazdálkodó szervezet köteles a feltaláló részére a szabadalom hasznosításából eredő hasznos eredménnyel arányos díjat fizetni [Szt. 9. § (5) bekezdése, R 1. §-a]. A találmányi díj a törvény rendelkezése folytán illeti meg a feltalálót, feltétele a találmány hasznosítása, illetve értékesítése. Ha ez megtörtént, a találmányi díj esedékessé válik [Fe. tv. 35. §]. A találmányi díj a gazdálkodó szervezet olyan tartozása, amelyet a felszámolási eljárás szabályai szerint kell a zárómérlegbe beállítani, illetőleg kielégíteni.

A szolgálati találmány feltalálójának találmányi díj iránti igénye az Fe. tv. 57. §-a (1) bekezdésének d) pontjába sorolandó tartozás. E szabályban foglalt felsorolás ugyanis csupán példálózó jellegű, a szolgálati találmány feltalálóját pedig olyan magánszemélynek kell tekinteni, aki a találmánnyal kapcsolatban a munkáltatót megillető szabadalmi jog folytán gazdasági tevékenységet nem folytat, és akit a találmánynak mint szellemi alkotásnak a megalkotásával kifejtett tevékenységéért illeti meg a díjazás.

Ha pedig a felszámoló nem tesz eleget a gazdálkodó szervezet vagyonának a megóvására [Fe. tv. 48. § (3) bekezdés], a szerződések megkötésére, a követelések behajtására, a vagyontárgyak értékesítésére [Fe. tv. 47. §, 48. § (1)-(2) bekezdései, 54. §] vonatkozó kötelezettségeinek, és ezzel kárt okoz, ezért a hitelezőkkel - a feltalálókkal - szemben közvetlenül felelős a polgári jogi felelősség általános szabályai szerint.

(1988. V. 30.; Bírósági Határozatok 1988. évi 8. szám)

PK 275.

A találmánnyal kapcsolatos jogosultságok részben személyiségi, részben vagyoni jellegűek. A feltalálói minőség elismeréséhez való jog személyiségi jellegű, a feltaláló személyétől elválaszthatatlan, nem szállhat át másra (nem örökölhető), nem lehet átruházni vagy megterhelni. A találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (Szt.) 7. §-a (1) bekezdésének 1. mondata szerint feltaláló az, aki a találmányt megalkotta. Több feltaláló esetében a feltalálói jogosultságuk az alkotómunkában való részvétel arányában oszlik meg. A feltalálói minőséget, több feltaláló esetén szerzőségük arányát ettől eltérően nem határozhatja meg sem a felek szerződése, sem a bíróság döntése. Jogszabályba ütközik, tehát a Ptk. 200. §-nak (2) bekezdése szerint érvénytelen a szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat, ha feltalálónak ismerik el azt, aki nem végzett alkotó munkát, nem volt feltaláló. Ezzel azonos megítélés alá esik, ha a feltalálótársak szerzőségének az arányára vonatkozó megállapodás nem felel meg az alkotómunka mértékének.

A szabadalom, illetve a szabadalmi igény és az ezzel kapcsolatban járó hasznosítási díj, továbbá a szolgálati találmány feltalálóját az Szt. 9. §-nak az (5) bekezdése értelmében megillető díjazás nem személyiségi, hanem vagyoni jogosultság. Ezért másra átszállhat (örökölhető), át ruházható és megterhelhető (Szt. 15. §). Ezeket a vagyoni értékeket a jogosult a polgári jog szabályai szerint másra átruházhatja. Ezért arra is lehetőség van, hogy a találmánnyal kapcsolatos vagyoni jogosultságot, illetve annak a részarányát a találmány megalkotásában való részvétel nélkül, illetve annak a mértékétől eltérően állapítsák meg. Ilyenkor a személyiségi jogosultságtól eltérő vagyoni jogosultság - részarány - tekintetében lényegében átruházás történik.

Lehetséges, hogy a felek megállapodása részben a feltalálói minőség valóságtól eltérő elismerésére, illetőleg részarányának a meghatározására, részben a találmánnyal kapcsolatos vagyoni jogosultságok rendezésére irányul. Ilyenkor a szerződés a személyi jogokra vonatkozó részében érvénytelen, de a szerződésnek a vagyoni jogokkal kapcsolatos része érvényes lehet a Ptk-nak a szerződés részleges érvénytelenségére vonatkozó szabályai szerint (Ptk. 239. §). Előfordulhat pl. hogy a szerződésben olyan személyt ismernek el feltalálónak, és állapítanak meg a részére a találmány (szabadalom) hasznosításával kapcsolatban díjat, aki nem vett részt a találmány megalkotásában, de szerepe volt annak a megvalósításában. Ebben az esetben a megállapodásnak a feltalálók személyére, a feltalálótársak szerzőségének az arányára vonatkozó rendelkezése érvénytelen, de érvényes lehet a szabadalom (találmány) hasznosításával kapcsolatos díj megosztására vonatkozó rendelkezés, ha megfelel ebben a vonatkozásban a szerződés létrejöttére és érvényességére vonatkozó szabályoknak, és megállapítható, hogy a felek a szerződést a vagyoni jogokra vonatkozó részében a találmány megalkotásában való részvétel elismerésétől függetlenül is megkötötték volna [Ptk. 239. § (1) bekezdés c) pont].

Ha a feltalálók valakit alkotó tevékenység nélkül a találmány megvalósításában végzett ténykedés fejében ismernek el meghatározott hányadok szerint feltalálóként és az eset körülményeiből megállapítható, hogy valódi akaratuk nem a találmány megalkotásából eredő személyiségi jogok elismerésére, hanem egyéb tevékenység vagyoni ellenértékének a meghatározására irányult, a szerződés színlelt, és mint leplezett szerződés a vagyoni igények tekintetében akkor érvényes, ha megfelel a fent ismertetett rendelkezéseknek [Ptk. 207. § (4) bekezdés].

A feltalálói minőséggel vagy részarányának a meghatározásával kapcsolatban a szerződés érvénytelenségének a megállapítására vagy a szabadalmi bejelentésen alapuló vélelem megdöntésére irányuló perben az igényt érvényesítő fél tartozik bizonyítani, hogy azt ismerték el feltalálónak, aki nem vett részt a találmány megalkotásában, illetve hogy a meghatározott részarány nem felel meg az alkotómunkában való részvétel arányának.

Az a fél, aki olyan igényt kíván érvényesíteni, amelyet az alkotómunkában való részvétellel kapcsolatos jogai nem alapoznak meg, tartozik bizonyítani, hogy a találmányból eredő vagyoni igények (pl. a díjhányad átruházása) vonatkozásában érvényes szerződés jött létre, illetve hogy a vagyoni jogosultság átszállásának egyéb érvényes jogcíme van.

A szabadalmi bejelentés után - amíg a szabadalmat meg nem adják - a szabadalmi bejelentésben feltüntetett szabadalmi igényjogosultságot illetőleg annak a részarányát érvényes megállapodás esetében is csak a bíróság vagy más hatóság (pl. osztályos egyezséget jóváhagyó közjegyző, a szabadalmi igény átruházása esetében az Országos Találmányi Hivatal) határozata alapján lehet megváltoztatni [Szt. 8. § (2) bek.]. A végleges szabadalom, az ezen alapuló hasznosítási díj és díjrészesedés valamint a találmányi díj átruházásához - ha egyébként nincs vita a felek között - nincs szükség bírósági (hatósági) határozatra.

(1988. V. 30.; Bírósági Határozatok 1988. évi 8. szám)

PK 276.

A szolgálati találmányért járó díjazásról és a találmányokkal kapcsolatos egyes intézkedésekről szóló 11/1983. (V. 12.) MT rendelet (R) 2. §-nak (2) bekezdése szerint a szolgálati találmányért járó díjat a feltaláló részére a munkáltató (közös szabadalom esetén a hasznosító szabadalmas-társ) köteles fizetni. A hasznosítás engedélyezése és az átruházás esetén a találmányra jogot szerző a díjfizetési kötelezettséget átvállalhatja.

A szolgálati találmány szabadalmasa a feltaláló hozzájárulása nélkül átruházhatja a szabadalmat, vagy adhat engedélyt másnak a szabadalom hasznosítására. Ahhoz viszont, hogy a találmányra jogot szerző, a díjfizetési kötelezettséget átvállaló harmadik személy a kötelezett helyébe lépjen, a feltalálónak a tartozásátvállalásához való hozzájárulása szükséges [Ptk. 332. § (2) bekezdés].

Ha az átruházási vagy hasznosítási (szabadalmi licencia) szerződés megkötése a feltaláló közreműködésével történik, egyúttal a díjfizetési kötelezettség további alakulásának rendezésére is sor kerülhet. Ha azonban a szerződést a feltaláló részvétele nélkül kötik meg, a feltaláló utólagos hozzájáruló nyilatkozatának tartalmától függ az, hogy reá nézve a tartozásátvállalás mennyiben hatályosul.

Ha a feltaláló az átvállaláshoz nem járul hozzá, díjigényét az eredeti kötelezettel szemben érvényesítheti, mégpedig a kötelezettnél az átruházásból, illetőleg a hasznosítás engedélyezéséből keletkező hasznos eredmény arányában. A találmányra jogot szerző ebben az esetben a feltalálóval nem kerül díjazási jogviszonyba, viszont a kötelezettet olyan helyzetbe kell hoznia, hogy a díjtartozását teljesíthesse [Ptk. 332. § (1) bekezdés].

Ha a feltaláló a tartozásátvállaláshoz hozzájárul, e szerződéses akaratát ráutaló magatartásban is kifejezheti [Ptk. 216. § (1) bekezdés], pl. azáltal, hogy a díjazás iránt nem a munkáltatóval, hanem a jogot szerzővel szemben lép fel. Amennyiben a jogot szerző - a feltaláló hozzájárulásával - a díjazás tekintetében a kötelezett helyébe lép, annyiban a kötelezettnek a díjazásért való helytállási kötelezettsége a feltalálóval szemben megszűnik, és a díjazás kérdésében a jogot szerző és a feltaláló szabadon rendelkezhet. Erről az átadóra és az átvevőre hatályos átruházási (hasznosítási) szerződésben foglaltaktól eltérő tartalommal is dönthetnek.

Megállapodhatnak úgy is, hogy a fizetendő díj az átruházás, illetőleg a hasznosítás engedélyezése után jár, vagy úgy is, hogy a díjkövetelés alapja az új kötelezett érdekkörében történő találmány értékesítés (hasznosítás, illetve a hasznosítás újabb engedélyezése). Annak sincs jogi akadálya, hogy a díjat részben az átruházás (licencia adás), részben a további hasznosítás után fizessék.

A jogviták elbírálásánál nehézséget okozhat, az, hogy ha a kifejezett szerződési nyilatkozatokból nem tűnik ki: az átvevő mennyiben vállalta át a díjazási kötelezettséget illetőleg a feltaláló a hozzájárulását milyen tartalommal adta meg. A szerződéses akarat ilyenkor a nyilatkozatoknak a körülményekkel összhangban való értelmezése után deríthető fel (Ptk. 207. §).

A körülmények mérlegelése alapján a szerződéses nyilatkozatokból - esetenként - az érdekelt feleknek arra az akaratára is lehet következtetni, hogy a jogot szerző a feltalálót a (jövőben) nála keletkező hasznos eredmény arányában - a hasznosítás, illetőleg a hasznosítás további engedélyezése után - vállalta díjazni. Ez különösen akkor fordulhat elő, ha a jogot szerző a feltalálónak (pl. a fejlesztő munkában való) további együttműködésre számot tart.

Más körülményeknek a hiányos szerződéses nyilatkozatokkal való együttes értelmezése éppen arra engedhet következtetést, hogy a díjazási kötelezettség átvállalásának a tárgya az átruházásból (hasznosítás engedélyezéséből) keletkező hasznos eredménnyel arányos díj, amelynek teljesítése - ellenkező kikötés hiányában - a feltalálóknak a találmány további értékesítése utáni díjigényét értelemszerűen kizárja. Ilyen körülmények lehetnek: pl. a bizonytalan jövőbeli haszon, kedvezőbb egyösszegű díjfolyósítási lehetőség stb.

Sem a díjfizetési kötelezettség átvállalásához, sem a hozzájáruló nyilatkozat érvényességéhez nem szükséges az, hogy magát a díjat (mértékét, folyósításának idejét és módját) meghatározzák. E kérdésben megállapodás hiányában - a R 2. §-nak (4) bekezdése alapján a bíróság dönthet.

A tartozásátvállaláshoz való hozzájáruló jognyilatkozat a polgári jog általános szabályai szerint megtámadható (Ptk. 199. §). A megtámadás sikere esetén az eredeti kötelezettnek a díjazásért való helytállási kötelezettsége éled fel. A pert tehát ellene is meg kell indítani.

(1988. V. 30.; Bírósági Határozatok 1988. évi 8. szám)

PK 277.

A találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. tv (Szt.) 7. §-nak (1) bekezdése szerint feltaláló az, aki a találmányt megalkotta. Amíg jogerős bírósági ítélet mást nem állapít meg, azt a személyt kell feltalálónak tekinteni, aki az Országos Találmányi Hivatalhoz benyújtott korábbi elsőbbségű bejelentésben feltalálóként szerepel. A feltalálót megilleti az a jog, hogy a szabadalmi iratok öt e minőségében feltüntessék [Szt. 7. § (2) bekezdés].

A feltaláló a személyiségvédelem szabályai szerint léphet fel azzal szemben, aki e minőségét kétségbe vonja, vagy a találmánnyal kapcsolatos személyhez fűződő egyéb jogát megsérti (Ptk. 75-87. §-ai).

Az Szt. 8. §-nak (1) bekezdése értelmében a szabadalom a feltalálót vagy jogutódját illeti meg. Amíg a jogerős bírósági ítélet vagy egyéb hatósági határozat mást nem állapít meg, azt a személyt kell igényjogosultnak tekinteni, aki a találmányt az Országos Találmányi Hivatalhoz korábbi elsőbbséggel jelentette be [Szt. 8. § (2) bekezdés]. Ha többen közösen alkották a találmányt, a szabadalom a feltalálókat, illetve jogutódjaikat közösen illeti meg [Szt. 8. § (3) bekezdés].

A 4/1983. (V. 12.) IM rendelettel módosított 4/1969. (XII. 28.) OMFB-IM együttes rendelet (Szt. V) 4. §-a szerint több feltaláló, illetve igényjogosult esetén - ellenkező megjelölés hiányában - a szerzőség, illetve a szabadalmi igény részarányát egyenlőnek kell tekinteni [(1) bek.]. Amíg jogerős ítélet mást nem állapít meg, az Országos Találmányi Hivatalhoz benyújtott korábbi elsőbbségű bejelentésben megjelölt, illetve az (1) bekezdés szerinti szerzőségi arányt kell irányadónak tekinteni [(2) bek.]. Az Szt. 9. §-nak (2) bekezdése értelmében a szolgálati találmányra a szabadalom a munkáltatót vagy más jogviszony alapján jogosultat illeti meg.

A feltalálói minőség, illetve a szabadalmi igény vagy ezek részarányának megállapításával kapcsolatos jogviták elbírálásánál is irányadóak - a jogszabályban írt kivételektől eltekintve - a polgári eljárásjog általános szabályai. Eltérő rendelkezés hiányában azt, hogy az említett jogvitákból származó perek megindítására ki jogosult, s azt ki ellen kell megindítani, illetőleg kiknek kell perben állniuk, a vonatkozó anyagi jogi szabályok megfelelő értelmezésével kell megállapítani.

A szabadalmi bejelentésnek, illetve a szabadalmi iratoknak (lajstromnak) a találmány szerzőségére és a szerzőség részarányára, illetve a szabadalmi igényjogosultságra és a szabadalmi igény részarányára vonatkozó adatait az ellenkező bizonyításáig valónak kell tekinteni. Ez a vélelem csak a bíróság jogerős ítéletével dönthető meg. Ezért az ilyen tárgyú pereket mindazok ellen meg kell indítani, akiket a vélelem alapján, a vélelem szerinti részarányban feltalálóknak, illetőleg szabadalmi igényjogosultaknak kell tekinteni [Szt. 7. §-nak (1) bekezdése, 8. §-nak (2) bekezdése, Szt. V 4. §-nak (2) bekezdése].

Több feltaláló együttes alkotói tevékenységének eredményeként létrejött mű: a közös - s emellett egységes és oszthatatlan - találmány tekintetében a feltalálók olyan jogközössége jön létre, amellyel kapcsolatos jogviták okkal tekinthetők olyan közös jogra, illetőleg olyan közös kötelezettségre vonatkozó jogvitáknak, amelyek csak egységesen dönthetők el.

Mindezek a körülmények - az adott esetben is - a Pp. 51. §-a a) pontjának első fordulata szerint minősülő olyan egységes pertársaságot eredményeznek, amely szükségessé teszi mindazoknak a perbeli részvételét, akik a találmány szerzőségére, illetőleg a szabadalomra igény tartanak, illetőleg igényt tarthatnak.

A fentiekben kifejtett szempontok általában irányadók akkor is, ha a jogvita szolgálati találmánnyal kapcsolatos. Az Szt. 9. §-nak (2) bekezdéséből következően ugyanis a munkáltatót (munkáltatókat) vagy más jogviszony alapján jogosultakat - a feltaláló és a közöttük fennálló munkaviszonyból vagy más jogviszonyból eredően - a szolgálati találmányt érintő jogvitában olyan érdekelteknek kell tekinteni, akiknek a perbeli részvétele csak abban az esetben mellőzhető, ha nincs a perbeli vitának rájuk is kiterjedő vagyoni jogi hatása.

A jelen állásfoglalással érintet perek - az előzőekben kifejtettek szerint - csak valamennyi érdekelt kötelező perbenállása mellett dönthetők el. Ez teszi lehetővé, de egyben szükségessé is azt, hogy ezekben a ügyekben a bíróság mindenkor felderítse teljes részletességgel szükség szerint hivatalból is [Pp. 164. § (2) bekezdés] - mindazokat a tényeket, amelyekre alapítottan a feltalálói minőség, illetve a szabadalmi igényjogosultság fennállása vagy fenn nem állása egyértelműen megállapítható, minthogy valamennyi érdekelt fél részt vesz a perben, és így gyakorolhatja a per tárgyával kapcsolatos rendelkezési jogát is, a bíróság abban a helyzetben van, hogy érdemi határozatában valamennyi érdekelt félre kiterjedően rendezze a felek jogvitáját. A bíróság tehát valamennyi peres félre kiterjedő hatállyal megállapíthatja a feltalálói minőséget, a szabadalmi igényjogosultságot, illetőleg ezek részarányát. Az érdekeltek rendelkezési jogából következően azonban a döntése meghozatalánál nem hagyhatja figyelmen kívül azt, ha az azonos perbeli helyzetben levő felek - a találmány egészére vonatkozó szerzőségi arány, illetőleg szabadalmi igényjogosultság arányának megváltoztatása ellenére is - ragaszkodnak a közöttük korábban fennálló arány fenntartásához.

Valamennyi érdekelt perbenállása mellett meghozott, és az ügy jellegéből következően, a felek mindegyikére kiterjedő hatályú érdemi határozat anyagi jogereje - a Pp. 229. §-nak (1) bekezdéséből következően - kizárja, hogy a perben elbírált tényalapból származó ugyanazon jog iránt, ugyanazon felek - ide értve azok jogutódait is - egymás ellen új keresetet indítsanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitassa tehessék. Ebből okszerűen következik, hogy a szerzőség, a szabadalmi igény vagy ezek részarányát megállapító ítélet végrehajtásaként a felek mindegyike kérheti a szabadalmi iratokban feltüntetett adatok megváltoztatását; a feltalálói minőségnek, illetve a szabadalmi igényjogosultságnak a jogerős ítélet szerinti feltüntetését.

(1988. V. 30.; Bírósági Határozatok 1988. évi 8. szám)

PK 279.

I. A házasság felbontása egymagában nem szünteti meg egyik házastársnak sem a közös lakás használatára vonatkozó jogát. A Csjt. 31/A. §-nak (1) bekezdése, illetőleg 31/B. §-nak (1) bekezdése értelmében a házastársak megállapodása, illetve - ennek hiányában - a bíróság döntése irányadó a közös lakás további használata kérdésében.

Jogszabály nem rendelkezik arról, hogy miként alakul a felek jogviszonya, ha a házasság felbontását követően megállapodásuk vagy a bíróság a nem tulajdonos házastársat jogosítja fel a másik házastárs különvagyonát képező lakás kizárólagos vagy megosztott használatára.

A jogviszony minősítésénél abból kell kiindulni, hogy a nem tulajdonos házastárs a lakás használatára a fennállott házasságra tekintettel, a bíróság döntése esetén ezen felül a Csjt. 31/B. §-nak (3) bekezdésében rögzített családvédelmi szempont alapján szerzett jogot. A használat jogcíme, terjedelme, tartalma ezért ennek megfelelően kerülhet meghatározásra. Ez pedig azt jelenti, hogy a használat személyhez kapcsolódó speciális jogosultságon alapszik. Ennek megfelelően a felek között lakásbérleti jogviszony - külön ilyen irányú megállapodás hiányában - nem jön létre. A lakásbérlet szabályait csak annyiban lehet alkalmazni, amennyiben azt a jogviszony sajátos természete nem zárja ki. Így a használat személyhez kötött jellegéből következően nem kerülhet szóba a lakáscsere, a bérleti jogviszony folytatása, lemondás a lakásbérleti jogról a hozzátartozók javára stb. Ugyanakkor az önálló jogcímes használat kizárja, hogy a tulajdonos kellő indok nélkül megszüntesse a lakáshasználati jogot. Ezzel szemben nincs akadálya annak, hogy cserelakás felajánlása mellett a lakás kiürítését kérhesse, és megfelelően alkalmazásra kerülhetnek a lakásbérletnek a lakás rendeltetésszerű használatának biztosítására, a karbantartási, felújítási, pótlási és cserekötelezettségre vonatkozó szabályai is.

A nem tulajdonos házastárs, illetve a nem tulajdonos kiskorú gyermek a lakást csak a saját, valamint az együttélő családtagjai szükségleteit meg nem haladó mértékben használhatja. A lakáshasználat jogának gyakorlását nem engedheti át másnak, a tulajdonos hozzájárulása nélkül nem adhatja bérbe, albérletbe, egyéb módon sem hasznosíthatja.

II. A birtoklás, a tényleges használat jogának átadása, a másik fél részére biztosítása - ilyen tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányában nem jelenti a tulajdonjogból eredő egyéb jogosítványok megszűnését. A Ptk. 99. §-a - a dologgal járó terhek és a másra nem hárítható kár viselésének a kötelezettsége mellett - a tulajdonost a dologból folyó hasznok szedésére is feljogosítja. Ez a jogosultság közös tulajdon esetén - a tulajdoni hányada arányában - a társtulajdonost is megilleti, mint ahogy ebben az arányban öt is terhelik a dolog fenntartásával járó és a dologgal kapcsolatos egyéb kiadások, a közös tulajdoni viszonyból eredő kötelezettségek és viseli a kárveszélyt (Ptk. 141. §-a).

A lakásból távozó házastárs használati jogának a megszűnése tehát a hasznokban való részesedésen, illetve a részesedés arányán nem változtat, és ezért elköltözését követően a lakásban maradó házastársától a kizárólagos - illetőleg a tulajdoni hányadot meghaladó - használatért pénzbeni ellenértékét (használati díjat, többlethasználati díjat, a továbbiakban együtt: használati díj) követelhet.

A távozó házastársnak ezt az igényét nem zárja ki az, hogy a lakáshasználati jog ellenértékének a ráeső részét - a felek megállapodása vagy a bíróság határozata alapján - felvette. A lakáshasználati jog ellenértéke ugyanis - társadalmi rendeltetését tekintve - a lakás elhagyásáért járó (a másik fél oldaláról: a lakás kizárólagos használatáért fizetendő) térítés, amely mind az összegszerűségének megállapításánál irányadó szempontokat (forgalmi érték, kiskorú gyermekek száma, vagyoni helyzet stb.), mind esedékességét illetően a távozó házastárs elköltözésének az időpontjához kötődik. Ezzel szemben a használati díj a birtoklási és használati jogától megfosztott volt házastárs hasznosítási jogán alapuló időszakos pénzbeli kiegyenlítés, amely öt tulajdonjogának fennállása alatt folyamatosan illeti meg.

A használati díjra való jogosultság mellett szól a vagyoni egyenértékűség szempontja is: a lakáshasználati jog ellenértéke ugyanis a házastársi közös vagyon megosztásánál (a megváltási árban vagy egyéb módon) megfelelően elszámolható. Ilyen esetekben a használat rendezése és a közös tulajdon megszüntetése közötti időben használati díj fizetésének hiányában a bennlakó házastársnak a kizárólagos - illetve a tulajdoni hányadát meghaladó - használata ellenszolgáltatás nélkül maradna. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az a házastárs, akit a különvagyoni lakásából való kiköltözésre köteleztek, is csak a lakáshasználati jog ellenértékének arányos részét kapja meg, emiatt tehát nem eshet el az egész lakás után járó használati díjtól.

III. A Csjt. 31/A. §-a és azt követő szakaszain alapuló lakáshasználati rendezést követően a rendezés alapjául szolgáló körülményekben utóbb olyan lényeges változások következhetnek be, amelyek mellett az eredetileg helyesnek és célszerűnek látszó megoldás már sérti az okszerű lakáshasználat követelményeit, illetőleg már nem felel meg valamelyik fél lényeges jogos érdekeinek. Igy például előfordulhat, hogy a kizárólagos használatra feljogosított házastárs más önálló lakhatási lehetőséghez jut, vagy a használat korábbi rendezésekor számításba vett kiskorú gyermekek felnőttek, az ingatlanból elköltöztek.

A korábbi jogerős ítélet nem lehet akadálya annak, hogy a bíróság a megváltozott körülményekre figyelemmel - a Legfelsőbb Bíróság PK 8. számú állásfoglalásában foglalt szempontok szem előtt tartásával utóbb eltérő módon szabályozza a közös, illetőleg valamelyik házastárs kizárólagos tulajdonában levő lakás használatát. Arra azonban nincs lehetőség, hogy a lakás kiürítésére kötelezett nem tulajdonos házastárs a lakáshasználat újrarendezését igényelje.

A használat rendezésének alapjául szolgáló körülményekben bekövetkezett változás (pl. a kiskorú gyermeknek a másik félnél történő elhelyezése, az egyik volt házastárs önálló elhelyezést igénylő megbetegedése stb.) eredményezheti azt, hogy a bíróság - a felek méltányos érdekeinek mérlegelésével - a használat megosztásának a korábbitól eltérő módját rendeli el, de - kivételesen, a következőkben kifejtendők szerint - oda is vezethet, hogy a bíróság valamelyik házastársat az addig megosztva használt lakás elhagyására kötelezi.

Az újraszabályozás során nem hagyható ugyanis figyelmen kívül az, hogy a használat rendezése a családjogi törvény rendelkezése alapján, a családvédelmi szempontok szem előtt tartásával történt. Ehhez képest az újraszabályozás alapjául szolgálhat az is, hogy a rendezést követően az egyik fél a szocialista együttélés szabályait súlyosan sértő, olyan magatartást tanúsít, amelyre figyelemmel az eredeti rendezés idején az osztott használat mellőzésére került volna sor. Mindazok a felróható magatartások tehát, amelyek eredetileg is akadályozták volna az osztott használat elrendelését, az újraszabályozás során is lehetőséget adnak arra, hogy a bíróság - kérelemre - az ilyen magatartást tanúsító felet a lakás kiürítésére kötelezze.

(1989. V. 15.; Bírósági Határozatok 1989. évi 7. szám)

PK 281.

A házassági vagyonjogi perekben sok esetben vitás az, hogy a házastársaknak a házasságkötésre tekintettel vagy később, az életközösség fennállása alatt, kedvezőbb életkörülményeik biztosítása érdekében adott ajándékok a közös vagyonhoz vagy valamelyik házastárs különvagyonához tartoznak-e. Ezt a kérdést az esetek többségében házassági vagyonjogi szerződés nem rendezi.

Ilyen szerződés eltérő rendelkezése hiányában a házasságkötés alkalmával adott ajándék: az ún. nászajándék esetén abból kell kiindulni, hogy annak célja a jövendő házasélet terheinek megkönnyítése, a házastársak közös boldogulásának az elősegítése. Ezért a nászajándék a Csjt. 27. §-nak (1) bekezdése alapján rendszerint a közös vagyonhoz tartozik.

Bizonyítható azonban, hogy az ajándékozó az ajándékot csak az egyik házastársnak kívánta juttatni. A bizonyítás sikere esetében a nászajándékot a Csjt. 28. §-a (1) bekezdésének b) pontja értelmében a megajándékozott házastárs különvagyonának kell tekinteni. Az ajándékozónak erre a szándékára mindenekelőtt az ajándékozás alkalmával tett nyilatkozatából lehet következtetni.

Ilyen nyilatkozat hiányában meghatározó lehet az ajándéktárgy jellege, így pl. a személyes használatra szolgáló tárgy (ruhanemű, ékszer stb.) vagy foglalkozás folytatását elősegítő dolog (pl. orvosi műszer) általában annak a házastársnak a különvagyona, aki azt használja.

A házasságkötés alkalmával adott ajándék egyik gyakori formája a menyasszonytánc alkalmával adott juttatás. Az említettekhez hasonlóan, ennek a juttatásnak is az a célja, hogy a házasulók részére közös otthon megteremtését elősegítse, így a menyasszonytáncpénz is általában közös vagyonnak minősül. Ez a juttatás ugyanis az esetek többségében az ajándékozó személyének és az összegnek a külön kiemelése nélkül kerül átadásra, és utólag már az sem állapítható meg, hogy ki, milyen összeget ajándékozott a házasfelek részére. Ezért a menyasszonytáncpénz közös vagyoni jellegétől csak kivételesen lehet eltekinteni, pl. akkor, ha valamelyik közeli rokon vagy jó barát más nászajándék helyett jelentős összeget nyújtott ezen a címen, kifejezetten az egyik házastárs részére.

A vagyontárgy közös vagy különvagyoni jellegének megítélésénél a fentieken kívül - jelentősége lehet az ajándék értékének és az ajándékozónak a megajándékozotthoz fűződő kapcsolatának is.

Abban az esetben ugyanis, ha a szülő vagy más rokon ad jelentősebb értékű ajándékot, ezt - az ítélkezési gyakorlat tapasztalatai szerint - általában saját gyermekének illetve rokonának szánja. Ilyenkor is jelentősége van természetesen az ajándékozáskor elhangzott nyilatkozatnak, de a vagyonjogi igények eldöntésénél a bíróságnak fokozott gonddal kell a nyilatkozat valódi tartamát vizsgálnia. Sok esetben ugyanis a szülő, illetve rokon eredetileg nem csupán gyermekét (rokonát), hanem annak családalapítását kívánja támogatni - közvetve tehát a másik házastársat is - szándéka azonban nem irányul arra, hogy az együttélés végleges meghiúsulása esetén az ajándék értéke ne gyermekét (rokonát) illesse meg, hanem az a másik házastársat is gazdagítsa, és közös vagyonként megosztásra kerüljön. Ilyen esetekben az ajándékot illetve a helyébe lépett értéket annak a házastársnak a különvagyonához tartozónak kell tekinteni, akiknek a szülője, rokona azt adta. Ez a megoldás elejét veheti annak, hogy utóbb az ajándékozó a másik házastárssal szemben az ajándék visszakövetelése iránt külön per megindítására kényszerüljön.

Másként alakul a helyzet akkor ha a mindkét házastárs részére történő ajándékozást okirat bizonyítja (pl. ingatlan ajándékozása esetén). Ekkor csak maga az ajándékozó érvényesíthet igényt bármelyik házastárssal szemben az ajándék visszakövetelése érdekében. Nincs azonban akadálya annak, hogy az ajándékozó szülő vagy más rokon ezt a követelést a Ptk. 328. §-nak (1) bekezdése alapján gyermekére (rokonára) engedményezze, és - ebben az esetben ez az igény a házastársak vagyonjogi elszámolásának keretében, a szülő (rokon) perbenállása nélkül is elbírálható.

Mindezekből következik, hogy az eset összes körülményének a vizsgálatára van szükség olyan esetben, amikor az egyik házastárs a házasságkötésre tekintettel adott ajándék közös vagyonba vagy különvagyonba tartozását állítja. A bizonyítékok mérlegelése során - a kifejtetteken túlmenően - jelentősége lehet a felek által követett helyi szokásoknak is.

Az említettek vonatkoznak arra az esetre is, amikor a házastársak a házas együttélésük alatt részesülnek ajándékban.

(1991. VI. 3.; Bírósági Határozatok 1991. évi 7. szám)

PK 284.

A Gyermek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló hágai szerződést (a továbbiakban: Egyezmény) az 1986. évi 14. törvényerejű rendelet hirdette ki. Az Egyezmény értelmében a Magyarországról jogellenesen elvitt vagy külföldön elrejtett gyermek visszajuttatása kérdésében annak a külföldi államnak a hatósága hoz döntést, amelynek területére a gyermeket vitték. Döntésénél a magyar anyagi jogot kell alkalmazni annak eldöntésében, hogy a külföldre vitel illetőleg a külföldön tartás jogellenes-e.

A magyar jogszabályok egységes és helyes értelmezése érdekében ezért a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Polgári Kollégiuma szükségesnek tartotta állásfoglalás kiadását.

I. A jogellenesség meghatározásánál a szülői felügyeleti jog tartalmából kell kiindulni.

A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) VIII. fejezete szabályozza a szülői felügyeleti jogot.

A Csjt. 72. §-a (1) bekezdésének fő szabálya, hogy a szülői felügyeletet a szülők együttesen gyakorolják. A szülői felügyelet körébe tartozó olyan kérdésekben, amelyekben a szülői felügyeletet együttesen gyakorló szülők nem tudnak egyetértésre jutni - a lelkiismereti és vallásszabadság körébe tartozó kérdések kivételével -, a gyámhatóság dönt [Csjt. 73. § (1) bekezdése]. Ha viszont a gyermek szülei nem élnek együtt, és a gyermek valamelyiküknél van elhelyezve, a felügyeletet az a szülő gyakorolja, akinél a gyermek el van helyezve [Csjt. 72. § (2) bekezdése]. Ilyen esetben is megilletik azonban a különélő szülőt a szülői felügyeleti jog bizonyos jogosítványai: a gyermek sorsát érintő lényeges kérdésekben ugyanis a jogszabály a különélő szülőknek együttes döntési jogot biztosít [Csjt. 72. § (3) bekezdése]. A gyermek sorsát érintő lényeges kérdés - egyebek mellett - a kiskorú gyermek tartózkodási helyének kijelölése [Csjt. 72. § (4) bekezdése]. Ha a különélő szülők a közösen gyakorolt szülői felügyeleti jog tekintetében nem tudnak megegyezni, a döntés - a tizenhatodik életévét betöltött kiskorú tartózkodási helyének kijelölése [Csjt. 77. § (2) bekezdése] kivételével - a bíróság hatáskörébe tartozik [Csjt. 73. § (2) bekezdése]. A 4/1987. (VI. 14.) IM-rendelet 34. §-a értelmében a gyermek tartózkodási helyének kijelölése kérdésében - a különélő szülők közötti vita esetén - a bíróság akkor dönt, ha a szülői felügyeletet gyakorló szülő a kiskorút - egyéb esetek mellett - tartósan (egy évet meghaladóan) külföldön kívánja elhelyezni.

A szülői felügyeletet gyakorló szülő, illetőleg a gyámhatóság a gyermek kiadását követelheti attól, aki a gyermeket jogtalanul tartja magánál [Csjt. 76. § (4) bekezdése]. A szülőnek a gyermek végleges külföldre távozására vonatkozó nyilatkozatához a gyámhatóság jóváhagyása szükséges [Csjt. 77. § (3) bekezdése].

Az a kiskorú, aki nem áll szülői felügyelet alatt, gyámság alá tartozik (Csjt. 93. §). A gyámság alá tartozó kiskorú részére - intézeti gyámság esetét kivéve - a gyámhatóság gyámot rendel [Csjt. 94. § (1) bekezdése]. Intézeti gyámság alá tartozik az a kiskorú, akit intézeti nevelésbe vagy állami nevelésbe vettek, továbbá akit ideiglenes hatállyal intézetbe utaltak, és a szülője ellen a szülői felügyelet megszüntetése iránt per van folyamatban [Csjt. 98. § (1) bekezdése]. A gyám személyét e jogszabályhely további rendelkezései határozzák meg. Ha a törvény mást nem rendel, a szülői felügyeletet gyakorló szülő jogaira és kötelességeire vonatkozó rendelkezések megfelelően irányadóak a gyám jogaira és kötelességeire is (Csjt. 102. §).

A fenti rendelkezésekből következik, hogy együtt élő szülők esetében, amikor a szülői felügyeletet a szülők együttesen gyakorolják, jogellenes a gyermek külföldre vitele, ha az egyik szülő a másik szülő hozzájárulása nélkül viszi külföldre a gyermeket. A szülők egyetértésének hiányában lehetőség van azonban arra, hogy a gyermek külföldre vitelének, illetőleg külföldön tartásának kérdésében a gyámhatóság döntését kérjék. Ha a gyámhatóság ezt megengedi, a gyermek külföldre vitele vagy külföldön tartása a másik szülő hozzájárulásának hiányában sem lesz jogellenes.

Különélő szülők esetében már különböztetni kell aszerint, hogy a gyermeket melyik szülő és milyen időtartamra viszi magával külföldre.

Minden esetben jogellenes a külföldre vitel, ha a szülő a nem nála elhelyezett gyermeket a másik szülő hozzájárulása nélkül viszi külföldre, vagy a másik szülő a külföldre utazáshoz hozzájárult ugyan, de a kinn maradáshoz nem, és ennek ellenére a gyermekkel tartósan vagy végleges letelepedés szándékával külföldön marad.

A gyermeknek valamelyik szülőnél történt elhelyezése azonban nem jelenti azt, hogy ennek a szülőnek a felügyeleti joga kizárólagos és teljes körű - kivéve természetesen, ha a másik szülő felügyeleti jogát a bíróság korlátozta, szüneteltette vagy megszüntette.

Ha a szülő felügyeleti joga fennáll, és a gyermek nem nála, hanem a másik szülőnél van elhelyezve, a gyermek külföldre vitele miatti eljárás kezdeményezésére való jog a kinn tartózkodás időtartamától függ.

Abban az esetben, ha a szülő a nála elhelyezett gyermekkel egy évnél rövidebb időre távozik külföldre, a gyermek elvitele nem jogellenes, és a belföldön maradt szülő a gyermek visszaadását csak abban az esetben kérheti, ha előbb a gyermek elhelyezésének megváltoztatása iránt pert indít, és a bíróság a gyermeket a belföldön élő szülőnél helyezi el.

Ha viszont az a szülő, akinél a gyermeket elhelyezték, egy évnél hosszabb ideig kívánja a gyermeket külföldön tartani, ehhez már vagy a belföldön maradt szülő hozzájárulása vagy a tartózkodási hely kijelölése kérdésében ezt megengedő bírósági döntés szükséges. A szülő hozzájárulása vagy a bíróság döntése nélkül a gyermek külföldön tartása tehát ez utóbbi esetben jogellenes lesz.

A jogellenességhez nem szükséges, hogy a gyermek egy évet meghaladó időtartamú külföldi tartózkodása meg is valósuljon: elegendő, ha a szülő ilyen szándékkal viszi külföldre a gyermeket. A szülő szándékát mindig az adott eset összes körülményeinek értékelése alapján kell megállapítani.

Mindenképpen jogellenes a gyermek külföldre vitele és külföldön tartása, ha a gyermeket az a szülő viszi külföldre, akinek a szülői felügyeleti jogát megszüntették, vagy akinek a szülői felügyeleti joga szünetel. Ilyen esetben a szülői felügyeletet gyakorló másik szülő hozzájárulása sem szünteti meg a külföldre vitel jogellenességét.

Harmadik személy részéről jogellenes a gyermek külföldre vitele és külföldön tartása, ha ehhez a szülői felügyeletet gyakorló szülők bármelyike nem járult hozzá, vagy bírósági döntés ezt nem teszi lehetővé. A gyermek tartós vagy végleges letelepedés szándékával történő külföldre vitelénél a jogellenesség megállapításához ebben az esetben sem szükséges, hogy a gyermek egy évet meghaladó időtartamú külföldi tartózkodása meg is valósuljon; elegendő, ha a harmadik személy ilyen szándékkal viszi külföldre a gyermeket.

Végül jogellenes a gyermek végleges letelepedés szándékával történő külföldre vitele, ha a másik szülő ehhez hozzájárult ugyan, de a hozzájáruló nyilatkozatot a gyámhatóság nem hagyta jóvá.

Valamennyi esetben a jogellenesség megállapításának további feltétele, hogy a szülő (a gyám) a felügyeleti jogát ténylegesen gyakorolta, vagy annak gyakorlásában az elvitel vagy elrejtés akadályozta meg. Ennek megállapítása viszont az egyes ügyekben már a tényállásra tartozó kérdés lesz.

A gyámhatóság tekintetében a felügyeleti jog tényleges gyakorlását a jogszabályban hatáskörébe utalt feladatok teljesítése során tett intézkedések jelentik.

II. A gyermeknek az előbbiek szerint jogellenesnek minősülő külföldre vitele és külföldön tartása esetében a belföldön maradt szülő a szülői felügyeleti joga (a felügyeleti jog egyes jogosítványai) folytán jogosult a gyermek visszahozatala iránt az eljárás megindítására.

Ha a kiskorú nem áll szülői felügyelet alatt (szülei nem élnek, illetőleg a szülő felügyeleti jogát megszüntették vagy szülői felügyeleti joga szünetel), gyámja (intézeti gyámság esetében az intézeti gyám) gyakorolja azokat a felügyeleti jogokat, amelyek egyébként a szülőt illetik meg. Mindazokban az esetekben tehát, amikor a gyermek külföldre vitele az előbb kifejtettek szerint jogellenesnek minősül, a gyám (intézeti gyám) jogosult a gyermek visszahozatala iránt az eljárás megindítására.

A Csjt. a gyámhatóságot közvetlenül is feljogosítja arra, hogy a gyermek kiadását követelje attól, aki a gyermeket jogtalanul tartja magánál. A gyermek végleges külföldre távozásához pedig a gyámhatóság jóváhagyása szükséges. Ezek a rendelkezések a gyámhatóságot olyan jogokkal ruházták fel, amelyek - tartalmukat tekintve - az Egyezmény 3. cikke a) pontjában a meghatározott intézmény részére biztosított felügyeleti jellegű jognak minősülnek, amelyeknek gyakorlásában a gyermek elvitele vagy elrejtése akadályozta meg a gyámhatóságot. E jogosultság folytán tehát a gyámhatóság akkor indíthatja meg a gyermek visszahozatala iránti eljárást, ha a felügyeleti joggal rendelkező szülő a felügyeleti jogot ténylegesen nem gyakorolta, vagy jogellenesen hozzájárult a gyermek külföldre viteléhez, illetőleg a szülőnek a gyermek végleges letelepedés szándékával történő külföldre távozásához hozzájáruló nyilatkozatát a gyámhatóság nem hagyta jóvá.

(1991. XII. 9.; Bírósági Határozatok 1992. évi 2. szám)

PK 286.

A Pp. 23. §-a (1) bekezdésének c) pontja értelmében a megyei bíróság hatáskörébe tartoznak a szerzői jogi perek. Arra vonatkozóan azonban, hogy milyen pereket kell szerzői jogi pernek tekinteni, sem a Pp. sem pedig más jogszabály nem tartalmaz rendelkezést. A PK 131. számú állásfoglalás ezért kimondta: a hatásköri szabályok alkalmazása szempontjából szerzői jogi pernek kell tekinteni mindazokat a pereket, amelyek a szerzői alkotás (a mű) létrehozásával, felhasználásával (hasznosításával) és a szerzői jogok védelmével kapcsolatos jogviszonyból erednek - ide értve a szerzői jogdíj iránti pereket is.

A szerzői műveknek (ezek között is különösen a zeneműveknek) az elektronikus eszközök elterjedésével összefüggő tömeges felhasználása megnövelte azoknak a pereknek a számát, amelyeket törvényi felhatalmazás alapján a felhasználókkal szemben szerzői jogok érvényesítésére és védelmére alapított szervezet indított, és amely perekben a szerzők személye, valamint a felhasznált művek rendszerint ismeretlenek maradtak (a szerzők részéről a művek felhasználásához való hozzájárulásra a szerzői jogi törvény értelmében nincs is szükség, illetve a hozzájárulást megadottnak kell tekinteni, ha a felhasználó a megállapított átalánydíjat megfizeti), és az érvényesített díj mértékét jogszabály, illetőleg a felhasználó és az igényt érvényesítő szervezet szerződése határozza meg [Szjt. 34. § (5) bek., 36. §, 40. §, 50/G. §, Szjt. V. 26. és 29. §].

A szerzői művek felhasználásával kapcsolatosan a szerzőt megillető vagyoni jogok sajátos módon érvényesülnek azokban a perekben is, amelyeket ugyancsak a szerzői jogok érvényesítésére alapított szervezet - a magáncélú másolásokra tekintettel - a kép-, vagy hanghordozó anyag első belföldi forgalmazójával szemben az Szjt. 50/J. §-a alapján indít, továbbá amelyekben a szerzői vagyoni jogok védelmi ideje alatt, illetőleg a vagyoni jogok védelmi idejének eltelte után értékesített képző-, és iparművészeti alkotás vételára alapján fizetendő szerzői díj vagy járulék iránt érvényesít (Szjt. 46/A. §, 54/A. §, Szjt. V. 35/A. §, 37/A. §).

A szerzői jogok érvényesítésére és védelmére alapított szervezetek által indított ezen jogdíjbehajtási perek jogi természete sokkal inkább az általános vagyonjogi perekhez mutat hasonlóságot, semmint az egyedi felhasználói szerződéseken alapuló vagy a jogosulatlan felhasználás miatt indított szerzői jogok érvényesítéséhez. Ezért ezeket a jogvitákat a hatásköri szabályok alkalmazása szempontjából nem indokolt szerzői jogi pernek tekinteni, mert az általános hatáskörű bíróságtól való elvonásukat a szerzői jogok megkülönböztetett védelme nem indokolja.

(1993. II. 22.; Bírósági Határozatok 1993. évi 4. szám)

PK 29.

A Ptk. 191. §-ának (3) bekezdése szerint a jegyző a hasznok, károk és költségek kérdésében határozatot hozhat ugyan, de ez nem feltétlenül kötelessége. Amint arra a törvény javaslatának miniszteri indokolása is utal, a jegyző a hasznok, károk és költségek tekintetében nyilván akkor fog határozatot hozni, ha ezek az eljárás során nagyobb nehézség nélkül megállapíthatók.

Ennek figyelembevételével a Ptké. 27. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezést sem lehet úgy értelmezni, hogy a bíróság a hasznok, károk és költségek kérdésében mindenképpen köteles határozni; még akkor is, ha ebben a kérdésben a jegyző az előtte folyó eljárás során nem határozott, s az érdekelt fél ebben a kérdésben a bíróság előtt sem indított keresetet.

A Ptké. 26. §-ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a jegyzőnek a birtoklás kérdésében hozott határozatát a meghozataltól számított három napon belül végre kell hajtani akkor is, ha az érdekelt fél keresetet indított; a határozat végrehajtásáról a jegyző gondoskodik. Ezzel szemben a Ptké. 27. §-ának (1) bekezdése a hasznok, károk és költségek kérdésében hozott határozat végrehajtását a jegyző székhelye szerint illetékes helyi bíróság hatáskörébe utalja és a (2) bekezdés szerint a hasznok, károk és költségek kérdésében hozott határozat alapján nincs helye végrehajtásnak akkor, ha az érdekelt fél akár ebben a kérdésben, akár a birtoklás kérdésében keresetet indított.

Ha a bíróság a birtoklás kérdésében indított kereset folytán megváltoztatja a jegyzőnek ebben a kérdésben hozott határozatát, ez kihat a birtokháborítással kapcsolatos hasznok, károk és költségek tekintetében támasztott igényekre is. Ezért rendelkezik a Ptké. 27. §-ának (3) bekezdése úgy, hogy a bíróság a hasznok, károk és költségek kérdésében akkor is határoz, ha az érdekelt fél csak a birtoklás kérdésében indított keresetet. Ennek azonban előfeltétele, hogy a jegyző a Ptk.191. §-ának (3) bekezdésében számára biztosított lehetőséggel élve a hasznok, károk és költségek kérdésében ugyancsak határozatot hozzon, mert az utóbb említett rendelkezés nyilván csak azt kívánja biztosítani, hogy ha a bíróság a birtoklás kérdésében hozott határozatot megváltoztatja, ne kelljen a feleknek a már alapját vesztett - a hasznok, károk és költségek kérdésében rendelkező - államigazgatási határozat hatálytalanítása iránt újabb eljárást indítaniuk.

Minthogy a Ptké. 29. §-a értelmében a bíróság előtti eljárásra a Pp. rendelkezéseit kell alkalmazni - hacsak a Ptk. vagy a Ptké. eltérően nem rendelkezik -, a Pp. 215. §-ában foglalt rendelkezésnek ebben az eljárásban is érvényesülnie kell, vagyis a bíróság erre irányuló kereseti kérelem hiányában a hasznok, károk és költségek kérdésében a Ptké. 27. §-a (3) bekezdésének helyes értelmezésével csak akkor határozhat, ha a jegyző ebben a kérdésben is határozatot hozott, és az érdekelt fél a jegyző határozatát - jóllehet csupán a birtoklás kérdésében - keresettel támadta meg.

A felek érdeke és a célszerűség is azt kívánja, hogy a felmerült vitával kapcsolatos minden kérdést ugyanazon eljárás keretében döntsenek el. A bíróság tehát a Pp. 3. §-ában foglaltakra tekintettel akkor jár el helyesen, ha a peres felek figyelmét felhívja a birtoklás kérdésével kapcsolatos egyéb - így a hasznok, károk és költségek tekintetében támasztható - igényeknek ugyanebben a perben való érvényesítésére, ha azonban ez a figyelmeztetés eredménytelen marad, ennek jogvesztő hatálya nincs.

PK 291.

A lakás kiürítése akkor valósul meg, ha a kiürítésre kötelezett és a háztartásához tartozók: családtagok és a kötelezett által befogadott személyek elhagyják a kiürítendő lakást és ingóságaikat is eltávolítják. Az ingóságok elvitele ezért a végrehajtás foganatosításánál jelen lévő kötelezett, illetve képviselője feladata. Ilyen esetben a végrehajtást kérőt az ingók eltávolításával kapcsolatban semmiféle kötelezettség nem terheli, a végrehajtó pedig - a Vht. 174. §-ának d) pontja alapján tett intézkedése során - csak azt köteles szem előtt tartani, hogy az általa (a végrehajtás foganatosításában részt vevő más személyek által) eltávolított ingóságok lehetőleg ne zavarják a forgalmat, ne akadályozzák a közterületek használatát, ne veszélyeztessék a közrendet, ne sértsék kívülálló harmadik személyek jogos magánérdekét.

Abban az esetben azonban, ha a kötelezett vagy képviselője a végrehajtás foganatosításánál nincs jelen, a végrehajtást kérőnek a Vht. 182. §-ában foglaltaknak megfelelően gondoskodni kell a kötelezett ingóságainak elhelyezéséről, tekintet nélkül arra, hogy maga a kiürítésre kötelezett tarthat-e igényt elhelyezésre vagy sem.

Ha a kiürítésre kötelezett elhelyezésre tarthat igényt, ingóságait ebben a lakásban kell a Vht. 182. §-ában írt eljárásnak megfelelően elhelyezni (leltárkészítés, annak a lakásban való kifüggesztése, a lakás lezárása és lepecsételése). Ha a távol lévő kötelezett ingóságait vagy azok egy részét bármilyen okból - akár azért, mert a kiürítésre kötelezett elhelyezésre nem tarthat igényt, akár pl. hely hiányában - másik lakásban nem lehet elhelyezni, a végrehajtást kérő a Vht. 182. §-a szerint a kötelezett költségére és veszélyére köteles gondoskodni az ingóságoknak vagy azok egy részének raktárban vagy más alkalmas helyiségben való elhelyezéséről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy végrehajtást kérő lakást lenne köteles biztosítani a végrehajtás foganatosításától távol maradt, elhelyezésre egyébként nem jogosult kötelezettnek.

Ezen az sem változtat, hogy a Vht. 182. §-a a távol maradó kötelezett ingóságainak másik lakásban való elhelyezését említi. A jogszabály szerkezetéből kitűnik ugyanis, hogy a szabályozás azt az esetet tartotta szem előtt, amikor a kiürítésre kötelezett elhelyezésre tarthat igényt, vagy elhelyezése egyéb módon nyer megoldást.

A Vht. 182. §-ának ilyen értelmezését támasztja alá az a tény is, hogy a lakások és helyiségek bérletére vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. tv. (Lt.) 31. §-a csak igen szűk körben ismeri el a kiürítésre kötelezett elhelyezési jogosultságát. E szabályozással merőben ellentétben állna az olyan jogértelmezés, amely - a törvény hangsúlyozott szándékával ellentétben - lehetővé tenné az Lt. elhelyezésre vonatkozó szabályainak kijátszását azzal, hogy az elhelyezésre egyébként nem jogosult kötelezett a végrehajtás foganatosításától való egyszerű és indokolatlan távolmaradással érné el azt, hogy - ingóságainak a végrehajtást kérőt terhelő elhelyezési kötelezettsége ürügyén - lakáshoz jusson.

PK 50.

A Ptk. 360. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. A kárért felelős személy helyzetére a szerződés teljesítésében késedelmes kötelezettre irányadó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.

A kárért való felelősség elsődleges módja a Ptk. 353. §-ának (1) bekezdése szerint az eredeti állapot helyreállítása. Kártérítésre csak akkor kerülhet sor, ha az eredeti állapot helyreállítása nem lehetséges vagy a károsult azt alapos okból nem kívánja.

A kártérítés történhet pénzben vagy természetben. Rendszerinti módja a pénzbeli megtérítés.

A Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése korábban akként rendelkezett, hogy pénztartozás esetében a kötelezett a késedelembeesés időpontjától kezdve akkor is köteles évi öt százalék kamatot fizetni, ha a tartozás egyébként kamatmentes, vagy a kamat mértéke ennél alacsonyabb; a kamatfizetési kötelezettség akkor is beáll, ha a kötelezett késedelmét kimenti.

Az 1985. január hó 1. napján hatályba lépett 1984. évi 33. számú törvényerejű rendelet 5. §-a a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdését akként módosította, hogy a késedelmi kamat mértékét évi nyolc százalékra emelte fel, amely kamatot a kötelezett akkor is köteles fizetni, ha a tartozás egyébként kamatmentes:

Az említett rendelkezéseknek a Ptk. 360. §-a (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel való egybevetéséből következik, hogy a kártérítési összeg után a károsodás bekövetkeztétől kezdve az 1984. december hó 31. napjáig bezárólag terjedő időre évi öt százalék, az ezt követő időre pedig évi nyolc százalék késedelmi kamat jár, s ennek megítélése az elévülési időn belül nem mellőzhető amiatt, hogy a jogosult a kártérítési követelését késlekedve érvényesítette.

A jogérvényesítéssel való késlekedés tehát nem járhat azzal a következménnyel, hogy a jogosult a károsodás bekövetkeztének időpontja helyett csak a kereset beadásától kap késedelmi kamatot.

A jogszerűen felszámítható kamat megítélésének azonban a kereseti kérelem korlátokat szab.

A Pp. 215. §-a szerint ugyanis a döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetőleg az ellenkérelmen; ez a szabály a főkövetelés járulékaira (kamat, költség stb.) is kiterjed.

Eszerint a bíróság a késedelmi kamatot nem ítélheti meg a károsodás bekövetkeztének időpontjától akkor, ha a károsult azt csak a keresetlevél beadásától kéri annak ellenére, hogy az őt a Ptk. 360. és 301. §-ainak (1) bekezdése értelmében egyébként megilletné.

A Pp. 3. §-a azonban kötelességévé teszi a bíróságnak, hogy a jogi képviselet nélkül eljáró feleket a szükséges tájékoztatással ellássa és őket jogaikra, illetőleg kötelességeikre figyelmeztesse.

Ha tehát a károsult későbbi időponttól érvényesít késedelmi kamatot, mint ahogy az őt a törvény értelmében megilleti, megfelelő kioktatás útján kell gondoskodni arról, hogy a károsodás előtti helyzet visszaállítására (reparációra) vonatkozó igénye a kamat vonatkozásában se csorbuljon.

A gazdálkodó szervek egymás közötti viszonyában a késedelmi kamat mértéke tekintetében a 63/1983. (XII. 30.) PM számú rendeletben foglaltak az irányadók.

PK 51.

A Ptk. 326. §-ának (1) bekezdése szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé vált.

A Ptk. 360. §-ának (1) bekezdése pedig kimondja, hogy a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes.

E két rendelkezés egybevetése mellett kétségtelen, hogy a kártérítési követelés elévülése a károsodás bekövetkezésével kezdődik.

Ha a károsodás nem követi nyomon a károsító magatartás (cselekmény vagy mulasztás) elkövetését, hanem később áll be, az elévülést természetszerűleg nem az elkövetéstől, hanem a károsodás bekövetkeztétől kell számítani, mert a kártérítés ebben az időpontban válik esedékessé.

A Ptk. 326. §-ában és 360. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezésekkel nem fér össze olyan jogértelmezés, hogy ha a károsodás ténye csak később derül ki, az elévülést attól az időponttól kell számítani, amikor a károsult a károsodásról tudomást szerzett, illetőleg tudomást szerezhetett.

A kártérítés ugyanis a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékessé válik akkor is, ha a károsult arról - történetesen - később szerez tudomást. Az elévülési idő viszont minden esetben az esedékességkor kezdődik.

Minthogy azonban az elévülés lényegében a jogérvényesítés elhanyagolásának, a jogok érvényesítése tekintetében fennálló közömbösségnek a hátrányos következménye, a károsodásról való későbbi tudomásszerzésnek az elévülés szempontjából jelentősége van.

A Ptk. 326. §-ának (2) bekezdése szerint ugyanis, ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, az akadály megszűnésétől számított egy éven belül - egy éves vagy ennél rövidebb elévülés esetében pedig három hónapon belül - a követelés akkor is érvényesíthető, ha az elévülési idő már letelt vagy abból egy évnél, illetőleg három hónapnál kevesebb van hátra.

Ha a károsult kárának bekövetkeztéről nem tud, és a körülmények olyanok (pl. a károsult vagyontárgy máshol, vidéken van), hogy arról nem is kell tudnia, ez - legalábbis a tudomásszerzésig - kétségkívül menthető okból akadályozza a károsultat kártérítési követelésének érvényesítésében. Ez alapon tehát az érvényesítési késedelem menthető, és a Ptk. 326. §-a (2) bekezdésében foglalt rendelkezések alkalmazásának lehet helye.

PK 52.

A követelések - a hosszabb ideig fennálló bizonytalan jogi helyzetek és az idő múlásával egyre súlyosbodó bizonyítási nehézségek kiküszöböléséhez fűződő érdekekre figyelemmel - általában meghatározott határidő elteltével elévülnek. A követelés esedékessé válásával megnyílik az állami kényszer útján történő érvényesítés lehetősége. Erre való tekintettel a Ptk. 326. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé válik.

A kártérítési követelés esedékessé válásának időpontját maga a törvény határozza meg. A Ptk. 360. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. A (2) bekezdés pedig azt is kimondja, hogy a kárért felelős személy helyzetére a szerződés teljesítésében késedelmes kötelezettre irányadó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Mindebből következően tehát a kártérítés iránti követelés állami kényszer útján történő érvényesítésének lehetősége a károsodás bekövetkezésével nyílik meg, s ezért az elévülési határidőt is ettől az időponttól kell számítani.

A Ptk. 355. §-ának (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy kártérítés címén a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni előnyt, továbbá azt a kárpótlást vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges. A munkaképesség-csökkenés, illetőleg munkaképtelenség folytán bekövetkező keresetkiesés (jövedelemkiesés) lényegében az elmaradt vagyoni előny sajátos fajtája.

A Ptk. 355. §-ának (3) bekezdése szerint kártérítésként járadékot is meg lehet állapítani: rendszerint járadékot kell megállapítani akkor, ha a kártérítés a károsultnak vagy vele szemben tartásra jogosult hozzátartozójának tartását, illetőleg tartásának kiegészítését hivatott szolgálni. A kártérítésnek ezen a jellegén tehát nem változtat az, hogy a károsodás folyamatossága esetén a kárt rendszerint időszakonként kell megtéríteni [Ptk. 280. § (3) bek. első mondata]. A baleseti járadék valójában nem más, mint a kár sajátos jellegére tekintettel sajátos módon fizetett kártérítés.

Kártérítési igény keletkezéséhez nem elegendő a jogsértő magatartás, hanem ehhez az is szükséges, hogy a jogsértő magatartással okozati összefüggésben kár következzék be. Amíg tehát károsodás nem történt, addig nem keletkezik a kártérítési igény sem; az ezt megalapozó tényállás a kár bekövetkeztével válik teljessé.

A károsodás és ezzel együtt a kártérítés iránti követelés esedékessé válása, valamint érvényesíthetősége viszont már akkor bekövetkezik, amikor a baleseti eredetű munkaképesség-csökkenés, illetőleg munkaképtelenség első ízben vezet keresetkiesésben (jövedelemkiesésben) megmutatkozó vagyoni hátrányra. Ettől az időponttól az elévülési határidő is elkezd folyni, éspedig a járadékkövetelés egészére. Nem változtat ezen az, hogy a kártérítési összeget a károsodás folyamatosságára és a kártérítés létfenntartási céljára tekintettel időszakonként, járadék alakjában kell megfizetni.

A baleseti járadék létfenntartást szolgáló jellegéből következik, hogy nem használható fel tőkegyűjtés céljára. Ezért a Ptk. 280. §-ának (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a jogosult a hat hónapnál régebben lejárt és alapos ok nélkül nem érvényesített részleteket bírósági úton többé nem érvényesítheti.

A baleseti járadék iránti igény tehát - az elévülési időn belül - visszamenőlegesen csak a Ptk. 280. §-ának (3) bekezdésében meghatározott korlátok között érvényesíthető bírósági úton. A jövőben esedékes járadék tekintetében viszont a Pp. 122. §-ának (2) bekezdésében foglalt az a rendelkezés jön figyelembe, amely szerint tartásdíj, járadék és más időszakos szolgáltatás iránt indított perben a marasztalásra irányuló kereseti kérelem a le nem járt szolgáltatásokra is előterjeszthető.

Az az álláspont, amely szerint az elévülési határidő minden egyes járadékrészletre vonatkozóan ezek esedékessé válásával kezdődik, annak a jogpolitikai célnak a megvalósulását hiúsítaná meg, amelyet a törvényhozó az elévülés jogintézményével el kíván érni. Arra a nem kívánatos eredményre vezetne ugyanis, hogy a járadékkövetelés elévülése sohasem következnék be, az ilyen igény tehát - a felelősség jogalapja tekintetében is - valójában korlátlan ideig érvényesíthető volna, azonban természetesen csak a Ptk. 280. §-ának (3) bekezdésében megszabott korlátok között. A baleset a tapasztalatok szerint általában fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásával kapcsolatban következik be. Az ilyen tevékenységből származó kárért való - az általánosnál szigorúbb - felelősségre a Ptk. 345. §-ának (4) bekezdése hároméves (az általánosnál rövidebb) elévülési időt állapított meg. A törvényhozói szándék nyilvánvalóan nem irányult arra, hogy az elévülési idő éppen a legtipikusabb esetekben sohase kerüljön alkalmazásra.

A károsultat nem éri hátrány annak folytán, hogy a baleseti járadék iránti követelésének elévülési ideje - az egész igényre vonatkozóan - már akkor elkezd folyni, amikor a baleseti eredetű munkaképesség-csökkenése, illetőleg munkaképtelensége keresetkiesésre (jövedelemkiesésre) vezet. Az ezzel ellentétes megoldás viszont a kárért felelős személyt hozná a jogalap tekintetében való védekezését (a felelősség alól egészben vagy részben mentesítő körülmények biztosítását) illetően méltánytalanul nehéz helyzetbe.

PK 6.

Ptk. 121. §-ának (1) bekezdése szerint elbirtoklás útján megszerzi a dolog tulajdonjogát, aki a dolgot sajátjaként tíz éven át szakadatlanul birtokolja.

Az elbirtoklás - az említett rendelkezésből is következően - eredeti tulajdonszerzésmód. Kettős hatása van: egyrészt tulajdonjogot megszüntető, másrészt pedig tulajdonjogot keletkeztető hatása. A törvényben foglalt meghatározott elbirtoklási idő elteltével a volt tulajdonos tulajdonjoga megszűnik, s ugyanakkor a tulajdonjogot az elbirtokló megszerzi.

Az elbirtoklás tehát nemcsak jogcímet ad a tulajdonjog megszerzésére, hanem a törvényszerűen befejezett elbirtoklás ténye tulajdonjogot létesít az elbirtokló javára. Ingatlannak elbirtoklás útján történő megszerzéséhez sincs szükség a tulajdonjognak az ingatlannyilvántartásba (telekkönyvbe) történő bejegyzésére, mert a tulajdonjog megszűnése, illetőleg megszerzése az ingatlannyilvántartáson (telekkönyvön) kívül bekövetkezik. Az új tulajdonos igényt tarthat arra, hogy az ingatlannyilvántartásban (telekkönyvben) feltüntetett volt tulajdonos adjon a részére az elbirtoklás útján szerzett tulajdonjogának az ingatlannyilvántartásba (telekkönyvbe) bejegyzésre alkalmas okiratot, illetőleg hogy tulajdonjogát a bíróságnak az elbirtoklást megállapító ítélete alapján jegyezzék be az ingatlannyilvántartásba [telekkönyvbe - Ptk. 116. § (1) bek.]. A tulajdonjog bejegyzésének elmulasztása csupán azzal a hátrányos következménnyel jár, hogy az elbirtokló nem hivatkozhat tulajdonszerzésre azzal szemben, aki az ingatlanon az ingatlannyilvántartásban (telekkönyvben) bízva ellenérték fejében jogot szerzett [Ptk. 121. § (5) bek.].

A Ptk. 122. §-a úgy rendelkezik, hogy az új birtokos saját elbirtoklásának idejéhez hozzászámíthatja azt az időt, amely elődjének birtoklása idején már elbirtoklási időnek minősült.

E rendelkezés alapján az előd birtoklási idejének az új birtokos birtoklási idejéhez való hozzászámítására - az előbb kifejtettekből következően - csak akkor kerülhet sor, ha az előd elbirtoklás útján még nem szerezte meg a tulajdonjogot. Ha az elbirtoklási idő már az elődnél eltelt, ez esetben az előd javára a tulajdonszerzés is bekövetkezett, s ezért ilyen esetben a Ptk. 122. §-ában foglalt rendelkezés nem alkalmazható. Az új birtokos ilyenkor a tulajdonjogot öröklés címén vagy más jogcímen szerezheti meg, elbirtoklás címén csak akkor, ha az elbirtoklási időn át szakadatlanul maga birtokolta a dolgot sajátjaként, tehát ha önálló elbirtoklónak minősül.

PK 7.

I. A tulajdonosnak rendelkezési joga [Ptk. 112. § (1) bek.] van a tulajdon tárgya felett. Ezért a Ptk-nak a ráépítéssel kapcsolatos szabályait csak akkor lehet alkalmazni ha a felek a ráépítés jogkövetkezményeinek a kérdésében nem állapodtak meg. Az erre vonatkozó megállapodás nincs meghatározott alakhoz kötve.

Erre tekintettel a ráépítés jogkövetkezményeinek az alkalmazása előtt minden esetben körültekintően vizsgálni kell a felek esetleges - akár ráutaló magatartásukban megnyilvánuló - megállapodását.

Természetesen figyelemmel kell lenni a Ptk. 137. §-ának (4) bekezdésében foglalt rendelkezésre is, amely szerint a ráépítő tulajdonszerzésére vonatkozó szabályokat [(2)-(3) bek.] nem lehet alkalmazni, ha a ráépítő rosszhiszemű volt, vagy ha a földtulajdonos a ráépítés ellen olyan időben tiltakozott, amikor a ráépítőnek az eredeti állapot helyreállítása még nem okozott volna aránytalan károsodást.

II. A Ptk. 137. §-a (2) bekezdésének második mondata értelmében jóhiszemű ráépítés esetén - megfelelő feltételek mellett - azt is meg lehet állapítani, hogy a ráépítő csak az épület tulajdonát szerezte meg, a földön pedig földhasználati jog illeti. A törvény határozott rendelkezése szerint ezt a bíróság kifejezetten csak a földtulajdonos kérelmére állapíthatja meg. A ráépítő ezt nem kérheti.

Ez a szabály azonban anyagi jogi és nem eljárásjogi jellegű. Ezért a bíróság döntéséhez nincs szükség arra, hogy a földtulajdonos keresetben vagy viszonkeresetben kérje a tulajdonszerzésnek az épületre történő korlátozását. Ilyen rendelkezésre a perben a földtulajdonos ellenkérelme alapján is sor kerülhet. Lehetőség van arra is hogy a felek a Ptk. 97. §-a (2) bekezdése értelmében ebben a kérdésben írásban megállapodjanak. De elegendő az is, ha a ráépítő ilyen irányú keresetének (viszontkeresetének) a teljesítéséhez a földtulajdonos a perben hozzájárul. A földtulajdonos perbeli hozzájárulása pótolja a Ptk. 97. §-a (2) bekezdésében meghatározott írásbeli megállapodást.

III. A Ptk. 137. §-ának (3) bekezdése szerint: „Ha valaki a más tulajdonában levő épületet bővíti, ahhoz hozzáépít vagy azt átépíti, vagy ha az idegen földön már épület áll, a ráépítéssel - a felek eltérő megállapodása hiányában közös tulajdon keletkezik.”

A Ptk-nak ez a szabálya nem korlátozódik a lakóépületekre, alkalmazása független az épület rendeltetésétől. Ezért a közös tulajdon keletkezését - a felek eltérő rendelkezése hiányában - akkor is meg kell állapítani, ha a bővítés, átépítés, hozzáépítés melléképületekre vonatkozik, illetve melléképületet építenek rá olyan ingatlanra, amelyen már volt épület.

A Ptk. 137. §-a (3) bekezdésének második mondata szerint a ráépítő (hozzáépítő) tulajdoni hányadát az egész ingatlanból a hozzáépített részre eső érték aránya alapján kell megállapítani. Nem indokolt azonban tulajdonjogot keletkeztető hatást fűzni az egész ingatlan használhatósága és értéke szempontjából lényegtelen építkezéshez.

Nem lehet bármiféle építési munkát közös tulajdon keletkezését eredményező bővítésnek, hozzáépítésnek, átépítésnek tekinteni. Nem eredményezhet közös tulajdont az épület szerkezetét nem érintő karbantartási, korszerűsítési, felújítási vagy más építési munka elvégzése, mégpedig akkor sem, ha esetleg ezáltal az épület beosztása módosul (pl. ajtóáthelyezés).

IV. A gyakorlatban sokszor előfordul, hogy közös tulajdonban levő ingatlanra az egyik tulajdonostárs ráépít, illetve a közös épületet bővíti, átépíti, ahhoz hozzáépít.

Ha az építkezést közös háztartásban élő hozzátartozók (élettársak) egyikének a telkén végzik, akkor a felek jogviszonya a Ptk. 578/G. §-a alapján rendezhető. A házastársak közötti jogviszony rendelkezésére pedig elsősorban a Csjt. szabályait kell alkalmazni. Lehetséges azonban, hogy a tulajdonostársak nem házastársak, nem élettársak s nem is közös háztartásban élő egyéb hozzátartozók.

Közös tulajdon esetében az ingatlan minden egyes részének egyidőben tulajdonosa minden egyes tulajdonostárs. Ezért a közös tulajdonban levő ingatlanra történő ráépítés annyiban sajátos, hogy az építkező egyidőben mind a saját, mind pedig a tulajdonostársai ingatlanára is épít. A ráépítés tehát az ingatlan minden része tekintetében valamennyi tulajdonostárs tulajdoni hányadát egyidőben gyarapítja.

A Ptk. 137. §-ának a szabályai az idegen földre történő építésről, a más tulajdonában levő épület bővítéséről, átépítéséről, az ahhoz való hozzáépítésről rendelkeznek. Közös tulajdonnál a tulajdonjog több személyt illeti, mindegyik tulajdonostársat tulajdoni hányada arányában. Az építkező tulajdonostárs tulajdoni részét meghaladó tulajdoni hányadok a számára idegen tulajdonnak tekintendők, más tulajdonában vannak. Ezért az építkező tulajdonostárs a Ptk. 137. §-ának a (3) bekezdése alapján a tulajdonostársai tulajdoni hányadára eső rész tekintetében tulajdont szerezhet az egész ingatlanból a ráépített részre eső érték arányában. Az építkezés ténye tehát a tulajdonostársakat megillető tulajdoni arányokat ennek megfelelően módosítja, s az építkező tulajdonostárs az ezen alapuló igényét - megállapodás hiányában - per útján érvényesítheti.

E téren sem hagyható azonban figyelmen kívül a Ptk. 137. §-ának (4) bekezdésében foglalt - előbb már említett - rendelkezés. Közös tulajdon esetében a tulajdonostárs által történő ráépítésnél fokozottan lép előtérbe a jóhiszeműség vizsgálata. Ez következik a Ptk. 144. §-ának a) pontjában foglalt abból a rendelkezésből is, amely szerint a rendes gazdálkodás körét meghaladó kiadásokhoz a tulajdonostársak egyhangú határozata szükséges. E rendelkezés figyelmen kívül hagyása esetén az építkező tulajdonostárs jóhiszeműségét nem lehet megállapítani.

Amennyiben a közös tulajdonban levő ingatlanon végzett építkezés folytán a tulajdoni arányok módosulása a fentiek szerint nem állapítható meg az építkező tulajdonostárs a közös tulajdon megszűnésekor a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint érvényesítheti az esetleges igényét a tulajdonostársaival szemben.

V. A Ptk. 137. §-ának (3) bekezdése alapján a tulajdonszerzés a ráépítéssel következik be. Az említett rendelkezés szerint ugyanis ráépítés esetén a ráépítéssel keletkezik közös tulajdon, a ráépítő tulajdoni hányadát pedig az egész ingatlan értékéből a ráépített részre eső érték aránya alapján kell megállapítani.

Ebből következően tehát a tulajdoni hányadok meghatározásánál is a ráépítéskori értékeket kell figyelembe venni.

A Ptk. 138. §-ának (1) bekezdése szerint: ha a ráépítő szerzi meg a földnek, illetőleg a föld megfelelő részének tulajdonjogát, köteles annak forgalmi értékét a földtulajdonosnak megtéríteni. A törvény tehát a földön ráépítés útján történő tulajdonszerzés esetére kifejezetten a forgalmi érték megtérítését írja elő. Ez valójában azt is jelenti, hogy az említett esetekben a bírósági határozat meghozatala idején kialakult forgalmi értéket kell figyelembe venni. Az elszámolásnak (megtérítésnek) tehát a határozathozatal idején irányadó forgalmi érték alapján kell történnie.

A Ptk. 138. §-ának (1) bekezdése szerint: ha a ráépítő szerzi meg a földnek, illetőleg a föld megfelelő részének tulajdonjogát, köteles annak forgalmi értékét a földtulajdonosnak megtéríteni. A törvény tehát a földön ráépítés útján történő tulajdonszerzés esetére kifejezetten a forgalmi érték megtérítését írja elő. Ez valójában azt is jelenti, hogy az említett esetekben a bírósági határozat meghozatala idején kialakult forgalmi értéket kell figyelembe venni. Az elszámolásnak (megtérítésnek) tehát a határozathozatal idején irányadó forgalmi érték alapján kell történnie.

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 424. (Bírósági Határozatok 1981. évi 8. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 10.

I. A közös tulajdon megszüntetésének módjait a Ptk. 148. §-a határozza meg. A (3) bekezdés akként rendelkezik, hogy ha a közös tulajdon más módon nem szüntethető meg, illetőleg a természetbeni megosztás jelentékeny értékcsökkenéssel járna, vagy gátolná a rendeltetésszerű használatot, a közös tulajdon tárgyát értékesíteni kell, és a vételárat kell a tulajdonostársak között megfelelően felosztani. Ha a bíróság a közös tulajdon megszüntetését értékesítés vagy megváltás útján rendeli el, ítéletében meg kell határoznia, hogy a vételárat a tulajdonostársak között miként osztja fel, illetve hogy az a tulajdonostárs, aki a másik (többi) tulajdonostárs hányadát magához váltja, ezért menynyit köteles fizetni. Árverés esetén az ítéletben azt kell meghatározni, hogy mi az a legkisebb vételár, amelyért az ingatlan eladható, és hogyan oszlik meg a vételár a tulajdonostársak között. A legkisebb vételár meghatározása egyben azt is jelenti, hogy a közös tulajdonnak árverés útján való megszüntetése esetén a végrehajtási eljárás során nincsen helye az 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 147. §-a (2) bekezdésében írt azon szabály alkalmazásának, amely szerint „Ha a felajánlott vételár nem éri el a kikiáltási árat, azt fokozatosan lejjebb kell szállítani a becsérték feléig.” A végrehajtást elrendelő bíróság pedig a Vht. 162. §-a (3) bekezdésének a) pontjában meghatározott eljárása során az ítéletben megállapított legkisebb vételárat csak úgy módosíthatja, hogy az ítéletben foglaltnál magasabb összegben állapítja meg. A közös tulajdonnak árverés útján való megszüntetése ugyanis nem végrehajtási árverés, az ilyen ügyben nincs hitelező, akinek igényét a végrehajtási eljárásban kell kielégíteni, nincs a pénztartozás teljesítését megtagadó adós sem. Ezzel szemben ha a közös tulajdonú ingatlannak a bírósági ítéletben meghatározott legalacsonyabb árverési vételáron történő értékesítése nem vezet eredményre, nincs akadálya annak, hogy a közös tulajdon más módon történő megszüntetése iránt újabb pert indítsanak. Ugyanakkor a jogerős bírói ítéletnek a legkisebb vételárat meghatározó rendelkezése anyagi jogerejét [Pp. 229. § (1) bek.] és a tulajdonjog védelmének az alapelvét (Ptk. 3. §) egyaránt sértené, ha a közös tulajdon árverés útján történő megszüntetésének végrehajtási szabályait a bíróság kiterjesztően értelmezve az ítéletben megállapított legkisebb vételárat a végrehajtási eljárásban úgy módosíthatná, hogy azt alacsonyabb összegben is megállapíthatná. A fentieken túlmenően a házastársi közös vagyon megosztása során a tulajdonközösségnek árveréssel való megszüntetése esetén az ítéletben megállapított legalacsonyabb vételártól való eltérés nemcsak az ezen a címen a feleknek jutó érték csökkenését vonná maga után, hanem érintené az egyéb vagyon megosztásánál vagy a lakás használatával kapcsolatos döntés meghozatala során figyelembe vett és a marasztalási összegre is kiható méltányossági, illetve egyéb családjogi megfontolásokat, megsértve ezzel az ítélet e rendelkezéseinek anyagi jogerejét is. Ha pedig a közös tulajdonban álló ingatlant jelzálogjog is terheli, a kikiáltási ár leszállítása azt eredményezheti, hogy a tulajdonostársak tulajdoni hányaduk ellenében semmit nem kapnak, sőt a jelzáloghitelező sem juthat maradéktalanul a követeléséhez.

A legkisebb vételár összegének meghatározása érdekében meg kell állapítani az alapul szolgáló forgalmi értéket. Az értékesítés útján befolyt összeg (árverési vételár) felosztása a tulajdoni hányadok figyelembevételével történik.

Az értéket lényegesen befolyásolja az, ha a közös tulajdonban álló ingatlanban az egyik tulajdonostárs is lakik. Az értékesíthetőséget ugyanis nagymértékben befolyásolja, hogy a vevő a házba beköltözhet-e. Mivel az ilyen értékcsökkenést a tulajdonostárs bennlakása okozza (ha más is lakik az ingatlanban, akkor részben), ennek hátrányos következményét is kizárólag ő tartozik viselni. Más a helyzet akkor, ha a bennlakó a perben kijelenti, hogy értékesítés esetén az ingatlanból kiköltözik. Ebben az esetben ugyanis a bíróság ítéletében a kiköltözési kötelezettséget kimondva az árverési feltételeket és a legkisebb vételárat a bennlakás figyelmen kívül hagyásával állapítja meg. Ezért a bennlakó tulajdonostársat ebben a kérdésben nyilatkozattételre kell felhívni. Ha a bennlakó tulajdonostárs nem vállal kötelezettséget a kiköltözésre, a bíróságnak - az értékesítés lehetőségének előmozdítása és minél kedvezőbb vételár elérése érdekében - meg kell vizsgálnia, hogy a bennlakó tulajdonostárs által használt lakás terjedelme nem haladja-e meg azt az indokolt mértéket, amelyhez neki és családjának méltányos igénye van. Amennyiben meghaladja, a bíróság a bennlakó tulajdonostárs lakáshasználatát korlátozhatja, esetleg a lakás más részébe való elhelyezését is elrendelheti.

Ha a magához váltásra a bennlakó tulajdonostárs lesz köteles, illetőleg jogosult, a bennlakás értékcsökkentő hatását elvileg egészen neki kellene viselnie. Ugyanez a helyzet árverési értékesítés esetén is, bár a lakáshasználat terjedelmének szűkítése esetén kisebb mértékben. Ezért ilyen esetekben a bíróságnak az ún. beköltözhető és a lakott forgalmi értéket egyaránt meg kell állapítania. A beköltözhető állapotnak megfelelő érték alapján kell megállapítani a benn nem lakó tulajdonostársnak a tulajdoni hányad alapján jutó magához váltási értéket (vételárat), árverési értékesítés esetén pedig azt az összeget, amely tulajdoni hányada alapján neki jut. Ha az ítéletben megállapított legkisebb árverési vételárnál magasabb vételárat érnek el, a többlet a tulajdonostársak között abban az arányban oszlik meg, amilyenben a meghatározott legkisebb vételár megoszlana. Ezt a számítási módot sem lehet azonban mindig mereven alkalmazni, mert az néha indokolatlanul méltánytalan eredménnyel járhatna.

Meg kell tehát ilyen esetekben vizsgálni, hogy a bennlakó tulajdonostárs hogyan került az ingatlanba, nem a többi tulajdonostárs akaratából-e és az ő érdekükben is; pl. nem őreá hárult-e az örökhagyó szülők közvetlen gyámolítása, akik éppen ezért tartották őt maguknál, míg a testvérek - a későbbi tulajdonostársak - a lakáskérdésüket másként oldották meg.

Külön ki kell emelni, hogy a különváltan élő vagy a volt házastársak közös ingatlanának megosztása esetén is előfordul, hogy a közös ingatlanban csak az egyikük lakik. A bennlakás értékcsökkentő hatásának az elbírálásánál ilyenkor megfelelően értékelni kell, ha a bennmaradó házastárs jogszabályi rendelkezés, vagy a másik házastárs egyetértése alapján az ingatlanban másnak (pl. a közös kiskorú gyermeknek) a lakhatását is biztosítja, illetve figyelembe kell venni a házastársaknak az értékcsökkenés viselésére vonatkozó megállapodását.

Ezekben az esetekben a bennlakás által okozott értékcsökkenés következményei csak korlátozott mértékben vagy egyáltalán nem terhelik a bennlakó tulajdonostársat.

A lakottság értékcsökkentő hatásának a bennlakó tulajdonostársra való áthárítása azonban nem eredményezheti azt, hogy az ingatlan értékesítése esetén a vételárból egyáltalán nem vagy kirívóan alacsony mértékben részesüljön.

II. Ha a bennlakó tulajdonostárs árverése útján való értékesítés esetén nem vállal kötelezettséget arra, hogy a lakásából kiköltözik, s azt a vevő rendelkezésére bocsátja, és a lakáshasználat terjedelmének megfelelő korlátozására sincs mód, a bíróság - kérelemre - azt is kimondja az ítéletben, hogy az árverést elsősorban olyan feltétellel kell megkísérelni, hogy amennyiben az árverési vevő a bennlakó tulajdonostársnak a vétel után a méltányos igényének megfelelő terjedelmű és minőségű cserelakást ajánl fel, a bennlakó (volt) tulajdonos az ingatlanból kiköltözni köteles, és elfoglalhatja a felajánlandó cserelakást. Ilyen vételi lehetőség esetén könnyebben jelentkezik vevő, és kedvezőbb vételárat lehet elérni. A bennlakó tulajdonostársnak a vételárból való részesedése ilyenkor is kevesebb lehet a tulajdoni hányad arányában járó összegnél, figyelemmel arra, hogy a közös ingatlanban volt lakása helyett cserelakáshoz jut, ami minden bizonnyal csökkentően hat az értékesítés során elérhető vételárra. Mindezeket már az ítéletben kell megállapítani, de mérlegelni kell a bennlakó tulajdonostárs javára a valószínű kiköltözési költségét is.

Ha azután az árverési vevő és a kiköltözésre kötelezett tulajdonostárs között vita támad a tekintetben, hogy a cserelakás megfelelő-e, ezt a bíróság a köztük lefolytatandó külön perben dönti el. E perben természetesen azt is vizsgálja a bíróság, hogy a felajánlott cserelakásba költözésnek nincsenek-e jogi akadályai. A cserelakás megfelelő voltának elbírálásánál a bíróság nem lehet figyelemmel minden addig élvezett előnyre (kert, gyümölcsfák stb.), a méltányos lakásszükséglet kielégítésére azonban a lakásnak alkalmasnak kell lennie.

III. A Ptk. 147. §-a szerint a közös tulajdon megszüntetését bármelyik tulajdonostárs követelheti. E jog érvényesítésének időbeli korlátozásáról a jogszabály nem rendelkezik, a Ptk. miniszteri indokolása arra utal, hogy a megszüntetés jogának visszaélésszerű, a többi tulajdonostárs méltányos érdekeit sértő gyakorlása ellen a Ptk. 5. §-a védelmet nyújt.

A társadalmi és gazdasági viszonyok változásával azonban olyan érdekhelyzetekkel is számolni kell, amelyek indokolttá teszik a közös tulajdon megszüntetésére irányuló kereset ennél szélesebb körben jelentkező okok miatti elutasítását.

Ezért a közös tulajdon megszüntetésének (a szerződéses korlátozáson kívül) akadálya lehet az is, ha a megszüntetést olyan időben kérik, amikor a közös tulajdon megszüntetése az egyes tulajdonostársak érdekeit súlyosan sérti. Alapot adhat a kereset elutasítására, ha az objektív körülmények (pl. a forgalmi értékviszonyok, az infláció) a közös tulajdon egészének átmeneti és jelentős értékcsökkenését eredményezik. Ilyen akadály lehet például az, ha valaki megszerzi a közös tulajdonban álló ingatlan egy hányadát és rövidesen közösségmegszüntetési perrel lép fel az anyagilag jóval erőtlenebb, a magához váltásra fel nem készült bennlakó tulajdonostárssal szemben. Megtörténhet, hogy a bennlakó tulajdonostársnak hibáján kívül elnehezült helyzetét akarja a másik tulajdonostárs kihasználni. Különélő vagy volt házastársak között is megtörténhet, hogy az egyik fél a másikkal szemben úgy lép fel, hogy annak inkább zaklatási jellege van. A közös ingatlant özvegyi vagy más haszonélvezeti, esetleg használati jog terheli, ami az értékre befolyással van, s az egyik tulajdonostárs erre való tekintet nélkül szorgalmazza az értékesítést, amit a másik ellenez. Kivételesen a kereset elutasítását eredményezheti a tulajdonosok körén kívül eső - az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett - más jogosult olyan védekezése, amellyel kimutatja, hogy a közösség megszüntetése az ő jogait kirívóan sérti. Az érdeksérelmet ugyanis az ilyen jogosult sem köteles tűrni.

IV. A közös tulajdon megszüntetésével kapcsolatban a haszonélvezeti vagy egyéb, az ingatlant terhelő jog értékének megállapítása is szükségessé válhat. Ez a helyzet akkor, ha valamennyi tulajdoni hányad tulajdonosa és haszonélvezője, illetve egyéb, az ingatlant terhelő jog jogosultja közös megegyezéssel hozzájárul a közös tulajdon megszüntetéséhez, vagy pedig az ingatlant szabadkézből értékesítik. Ha ilyenkor a tulajdonostárs és a haszonélvező vagy az ingatlant terhelő egyéb jog jogosultja nem jut megegyezésre a vételár, illetőleg a megváltási ár felosztása kérdésében, vitájukat a bíróságnak kell eldöntenie. Az ingatlant terhelő megszűnt jog értékének meghatározásánál jelentősége van annak, hogy az milyen jellegű ingatlant terhelt (lakóház, más építmény, mezőgazdasági művelésre alkalmas föld stb.), és a jogosult ténylegesen milyen módon gyakorolta a haszonélvezeti vagy egyéb, az ingatlant terhelő jogát (pl. a haszonélvező e jogát csak a személyes szükségletei kielégítésére használta-e, vagy pedig jövedelemforrást is jelentett részére). Az értékelés fontos tényezője, hogy pl. milyen életkorú a haszonélvező vagy a használati jog jogosultja, és általában milyenek a személyi körülményei. Vizsgálni kell az ingatlan hasznosításának lehetőségeit és a hasznosítással egyáltalán elérhető anyagi előnyt, valamint az ingatlant terhelőjognak az ingatlan forgalmi értékére gyakorolt hatását.

V. Gyakori módja valamely ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetésének, hogy a bíróság az egyik tulajdonostárs ingatlanhányadát megfelelő ellenérték ellenében a másik tulajdonostárs, illetőleg több tulajdonostárs tulajdonába adja [Ptk. 148. § (2) bek.], és egyidejű teljesítést rendel el, a teljesítésre azonban határidőt (részletfizetés) engedélyez.

Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. 14. §-a (4) bekezdésében foglaltak értelmében a bejegyzés tárgyát alkotójogra vonatkozó határozat alapján az eljáró hatóság (bíróság stb.) kéri a bejegyzést az ingatlan fekvése szerint illetékes földhivataltól.

Ez a rendelkezés - amelynek célja az, hogy az ingatlan-nyilvántartás mindenkor a valóságos jogi állapotot tüntesse fel - nem különböztet aszerint, hogy a jogszerző maradéktalanul teljesített-e vagy nem. Ebből folyik, hogy a bíróságnak a teljesítésre tekintet nélkül meg kell keresnie a földhivatalt a tulajdonjog bejegyzése iránt.

Az egyidejű teljesítés elvéből következik azonban, hogy a jogszerző a tulajdonjogának bejegyzésére csak akkor tarthat igényt, ha maradéktalanul teljesített, vagyis a szóban levő esetben, ha az ellenérték összegét teljes egészében megfizette.

Mindaddig, amíg a jogszerző a teljesítést nem igazolja, a tulajdonosváltozás bejegyzésének akadálya van. Ez esetben tehát értelemszerűen alkalmazni kell a 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet (Vhr.) 95. §-ának (2) bekezdésében foglalt azt a rendelkezést, hogy ha a beadvány - a tárgyalt esetben a megkeresés - érdemi elintézésének bármilyen akadálya van, a beadvány és az ugyanarra az ingatlanra érkezett további beadvány elintézését az akadály elhárításáig függőben kell tartani.

A tárgyalt esetben ezért a bíróságnak a határozata egyidejű megküldésével aziránt kell megkeresnie a földhivatalt, hogy a magához váltás teljes összege kifizetésének igazolásáig - vagyis az akadály elhárításáig - az érdemi elintézést tartsa függőben. A megkeresést célszerű a bírósági határozat rendelkező részébe foglalni. A megkeresésnek tartalmaznia kell a Vhr. 9. §-ának (3) bekezdésében említett adatokat.

A megkeresés beérkezését ilyen esetben is széljegyezni kell (Vhr. 93. §).

Annak elbírálását, hogy az érdemi elintézés akadálya elhárult-e, a Vhr. 95. §-ának (2) bekezdése nem utalja más szerv hatáskörébe, hanem a földhivatal jogkörében tartja meg. Ebből következik, hogy a magához váltás összegének teljes kifizetését a fölhivatalnál és nem a bíróságnál kell igazolni.

VI. Ingatlan közös tulajdonának a megszüntetése iránt benyújtott keresetlevélhez mindig csatolni kell az ingatlan tulajdoni lapjáról kiállított hiteles kivonatos másolatot, amely a Vhr. 115. §-a (1) bekezdése b) pontjának megfelelően a fennálló bejegyzéseket tartalmazza. Csak ez bizonyíthatja ugyanis a felperes tulajdonosi minőségét, amely a kereseti jog elengedhetetlen feltétele, de csak ebből állapítható meg az is, hogy kik a tulajdonostársak, akiket mind perbe kell vonni. Ebből állapítható meg az is, hogy van-e még más olyan ingatlan-nyilvántartási érdekelt is, akinek a perben állása, esetleg csak a meghallgatása szükséges. A tulajdonostársakat akkor is mind perbe kell vonni, ha a kereset csak az egyik tulajdonostárssal fennálló közösség megszüntetésére irányul, mert az ilyen elrendezés is lényegesen érintheti a többiek jogát.

Ha olyan felperes kéri az ingatlan közös tulajdonának a megszüntetését, akinek az ingatlanra csak kötelmi jogcíme van, a Ptk. 117. §-ában foglaltakhoz képest meg kell kívánni, hogy a felperes a szerződés alapján a tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztesse, mert tulajdonjogot csak ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel szerez.

Akkor is meg kell kívánni az ingatlan-nyilvántartási bejegyzést, ha a felperes olyan szerzésmódot állít, amely bejegyzés nélkül is tulajdonjogot eredményez (elbirtoklás, öröklés, hatósági határozat). Az ilyen szerzés esetén is vitássá válhat ugyanis, hogy az, aki magát tulajdonosnak véli, valóban az-e, s ezt a vitát csak azzal szemben lehet eldönteni, aki az így történt tulajdonszerzést kétségbe vonni jogosult, nem pedig a közösség megszüntetése iránti perben.

Az előbbiek megfelelően irányadók abban az esetben is, ha valamelyik alperesként perbevont tulajdonostárs már nem tulajdonos, vagy ha közös tulajdoni illetőségét kötelmi jogcímen más személyre ruházta át.

A közösség természetben való megszüntetése esetén a per kimenetelében az is érdekelt, aki nem tulajdonostárs ugyan, de javára a peres ingatlanon vagy annak hányadán özvegyi jog, más haszonélvezeti jog, használati jog, tartási vagy életjáradéki jog van bejegyezve, és ha a jelzálog nem az egész ingatlant terheli, a jelzálog jogosultja is. A közösség megszüntetése vagy annak valamelyik módja ugyanis az ő jogos érdekeiket is sértheti, s védekezésük a döntést a már kifejtettek szerint lényegesen befolyásolhatja, sőt a kereset elutasítását is eredményezheti.

Ha az ingatlant telki szolgalom terheli, s a megosztás vagy annak módja a telki szolgalmat érinti, indokolt a telki szolgalom jogosultjának a meghallgatása, sőt esetleg - a fejlemények szerint - a perbe vonása is.

Ha az egyik tulajdonostárs házasságban él, de házastársa az ingatlan-nyilvántartásban tulajdonostársként nincs bejegyezve, a szerzés idejére és a Csjt.-nek a házastársi vagyonközösséget szabályozó rendelkezéseire való tekintettel esetleg számolni lehet azzal is, hogy az ingatlannak az egyik házastárs tulajdonaként szereplő hányada a házastársi vagyonközösséghez tartozik. Mivel a házastárs ilyen igénye nem kötelmi természetű, ezért a házastársi vagyonközösséghez tartozó tulajdoni hányad jogi sorsában az ingatlan-nyilvántartásba tulajdonosként be nem jegyzett házastárs is érdekelt. Ezért olyan esetben indokolt a perben a másik házastársat is meghallgatni, és nyilatkozatához képest kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy perbe vonása szükséges-e.

Természetbeni megosztás esetén a megosztás módjához hatósági engedély is szükséges. E kérdést még az ítélet meghozatala előtt tisztázni kell, mert ilyen engedély hiányában az egyéb szempontok alapján megfelelőnek látszó megosztást sem lehet elrendelni. Nem lehet azonban azzal megelégedni, hogy az igazgatási hatóság a vázrajzra hozzájáruló nyilatkozatot vezet, vagy a bírósággal közli hozzájárulását, hanem olyan alakszerű határozatot kell kívánni, amelyet az érdekelt felek mindegyikének kézbesítettek, amely ellen tehát azok jogorvoslattal élhettek. A bíróság akkor jár el helyesen, ha - akár a felek által előterjesztett egy vagy több megosztási javaslattal, akár a bíróság előtti eljárásban kialakult megosztási móddal kapcsolatban - a feleket kötelezi arra, hogy a hatósági engedély megszerzése érdekében járjanak el, s ennek megtörténtéig a per tárgyalását felfüggeszti. Ugyanannál az ingatlannál több megosztási mód is szóba kerülhet, ezért több megosztási módra is keletkezhet államigazgatási engedély. Hogy anyagi jogszabályaink szerint melyik a legmegfelelőbb, azt a bíróságnak kell eldöntenie.

A természetbeni megosztáshoz vázrajz is szükséges, amelynek ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmasnak kell lennie. Az ilyen irányú követelményeket a Vhr. 68. és 69. §-a határozza meg. Ezekre a bíróságnak is kellő figyelemmel kell lennie, nehogy később az ingatlan-nyilvántartási érvényesítés akadályba ütközzék. Gondoskodni kell arról, hogy az ítéleti rendelkezés alapjául szolgált e megosztási vázrajznak egy másolati példánya az iratoknál maradjon, mert különben az ítéleti döntés után, amikor a vázrajz a földhivatalhoz kerül, az iratok hiányosak maradnak.

A közös tulajdon megszüntetése iránti perben hozott ítélet elleni fellebbezés folytán az ítélet egész terjedelmének a felülbírálása csak akkor nem lehetséges, vagyis csak akkor lehet szó részjogerőről, ha fellebbezéssel kizárólag az eljárási költség kérdésében éltek. Ez abból következik, hogy az érdemi döntés tárgya mindig a közösségnek az érdekek sérelme nélküli megszüntetése. Az pedig, hogy az egyáltalán lehetséges-e, s ha igen, mi annak a legmegfelelőbb módja, annyira egységes kérdés, hogy részbeni eldöntésre alkalmatlan, tehát a részdöntések egymástól elszakítva jogerőre sem emelkedhetnek.

A közös tulajdon megszüntetése iránt indított perek dologi perek, ezért a per tárgya értékének a megállapításánál a vitás dolog (rész), illetőleg dologi jog értéke az irányadó [Pp. 24. § (2) bek. e) pont].

Ha a közös tulajdonnak természetbeni megosztás útján történő megszüntetése iránt indított perben a felperes által igényelt dolog (dologrész) értéke nem haladja meg a felperes tulajdoni hányadának az értékét, a per tárgyának értéke a felperes tulajdoni hányadának értéke. Ha azonban a felperes a tulajdoni hányada értékénél nagyobb értékű dolgot (dologrészt) igényel, a per tárgyának értéke ez a nagyobb érték.

A közös tulajdonban álló dolognak árverésen történő értékesítése és a befolyt vételár megfelelő felosztása iránt indított perben a felperes az igényét a tulajdoni hányadára alapítja, ennek a pénzbeli ellenértékéhez kíván hozzájutni. Ezért a per tárgyának az értéke ilyen esetben is a felperes tulajdoni hányadának az értéke.

A felperes a közös tulajdonnak akként való megszüntetését is kérheti, hogy a bíróság a közös tulajdon tárgyait vagy azok egy részét megfelelő ellenérték fejében adja az ő tulajdonába [Ptk. 148. § (2) bek.]. Ilyen esetben a felperes a másik (többi) tulajdonostárs tulajdoni hányadát kívánja megszerezni. A per tárgyának értéke tehát annak a tulajdoni hányadnak az értéke, amelynek tulajdonába adását a felperes kéri.

A közös tulajdon megszüntetése mindegyik tulajdonostársnak, de mégis inkább a pert megindítónak az érdekét szolgálja. Ezért ha a perre, illetőleg egyes perbeli lépésekre egyik fél sem szolgáltatott okot a magatartásával, közöttük csak a felmerült szükséges kiadásokat kell megosztani, míg a többi saját költségét mindegyik fél maga viseli. Ha valamelyik fél magatartása ettől eltérést indokol, a magatartások értékelésével kell a perköltség viselése felől határozni.

PK 106.

A Csjt. 65. §-a szerint a kötelezett a tartás teljesítéseképpen köteles anyagi viszonyaihoz képest a jogosultat mindazzal ellátni, ami annak a megélhetéséhez szükséges, a leszármazó és a testvér eltartása a nevelés és a szükséges taníttatás költségeinek viselésére is kiterjed.

A Csjt. 69/B. §-a úgy rendelkezik, hogy a gyermektartásdíjról a bíróság a szülők megegyezésének hiányában dönt. A Csjt. 69/C. §-a értelmében pedig a gyermektartásdíjat a gyermek tényleges szükségleteire, mindkét szülő jövedelmi és vagyoni viszonyaira, továbbá a szülők háztartásában eltartott más - saját, illetőleg mostoha - gyermekre és a gyermek saját jövedelmére is tekintettel általában a kötelezett átlagos jövedelmének 15-25%-ában kell megállapítani.

A jogszabályok tehát rendelkeznek a tartási kötelezettség mértékéről, ez azonban nem akadálya annak, hogy az érdekeltek e vonatkozásban a jogviszonyukat megállapodással rendezzék. Ez következik abból az előbb említett szabályból, amely szerint a bíróság a gyermektartásdíj összegét megegyezés hiányában állapítja meg, továbbá a Csjt. 69. §-ának (1) bekezdéséből is, amely szerint a tartás mértékének megváltoztatását lehet kérni, ha a közös egyetértéssel vagy bírósági ítélettel megállapított rokoni tartás megállapításának alapjául szolgáló körülményekben lényeges változás állott be.

A jogszabályok nem tiltják olyan tartalmú megállapodás létesítését sem, amely szerint a tartásra kötelezett a tartási kötelezettségének kiegyenlítéséül megfelelő vagyontárgyat (pénzösszeget) ad át a gyermeket ténylegesen eltartó, gondozó személynek a gyermek részére. Az ilyen megállapodás bírósági egyezségbe foglalható, de létrejöhet peren kívül is.

Ha a felek a megállapodásukat bírósági egyezségbe foglalják, a Ptk. 19. §-ának (2) bekezdése szerint a bíróság bírálja el, hogy a megállapodás megfelel-e a gyermek érdekének.

Ha a megállapodás peren kívül jön létre, érvényességéhez a Ptk. 19. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint a gyámhatóság jóváhagyása szükséges.

Ha a felek a megállapodásuk jóváhagyását a gyámhatóságtól nem kérték, per esetén a bíróság maga bírálja el, hogy a megállapodás a gyermek érdekének megfelel-e.

A bíróság érvényes megállapodás esetén is kötelezheti a tartásra kötelezett személyt a gyermek részére tartásdíj fizetésére, ha ez a gyermek megfelelő tartásának biztosítása érdekében szükséges.

PK 107.

A tartásdíj-fizetési kötelezettség - függetlenül attól, hogy a munkáltató (szövetkezet stb.) a kötelezettnek a tartásdíj alapjául szolgáló juttatást a tartási kötelezettség fennállásának időtartama alatt vagy a kötelezettség megszűnése után fizeti-e ki - a tartásdíjra való jogosultság időtartamához igazodik. A gyermeket ezért a tartási jogosultságának megszűnése után a kötelezett javára kifizetett juttatás időarányos része is megilleti. A volt kötelezettnek tehát a százalékosan megállapított tartásdíj időarányos részét akkor is meg kell fizetnie, illetőleg a munkáltatónak a volt kötelezettől akkor is le kell vonnia és a jogosult részére kifizetnie, ha a korábbi időre járó juttatás kifizetésére a tartásdíj-fizetési kötelezettség megszűnése után került sor.

A bíróság akkor jár el helyesen, ha a tartásdíj-fizetési kötelezettség megszüntetésekor meghatározza, hogy a munkáltató a tartásdíj-fizetési kötelezettség megszűnése után kifizetésre kerülő juttatásnak mely lejárt időszakra eső arányos részét köteles levonni és a jogosultnak átutalni.

PK 11.

I. A Ptk. 148. §-ának (2) bekezdése értelmében a közös tulajdon úgy is megszüntethető, hogy a bíróság a közös tulajdon tárgyait vagy azok egy részét megfelelő ellenérték fejében egy vagy több tulajdonostárs tulajdonába adja. Ehhez a tulajdonjogot megszerző tulajdonostárs beleegyezése szükséges, kivéve, ha a bíróság a közös tulajdonban álló ingatlanrészt az abban lakó tulajdonostárs tulajdonába adja, és ez nem sérti a bennlakó méltányos érdekeit.

Az általános szabály tehát az, hogy a közös tulajdon megszüntetésének ezt a módját a bíróság csak akkor alkalmazhatja, ha ehhez a tulajdonjogot megszerző tulajdonostárs hozzájárul. Ez alól csak az az eset kivétel, ha a közös tulajdonban álló ingatlanrésznek az abban lakó tulajdonostárs tulajdonába adásáról van szó.

A jogszabály az ingatlanban lakó tulajdonostársról szól, és a tulajdonostárs lakáshasználatát tartotta szem előtt a jogszabály tartalmává tett ítélkezési gyakorlat is. A törvény indokolásából is kitűnik, hogy a szóban levő rendelkezés a közös ingatlanban levő lakást használó tulajdonostársra vonatkozik. Ez a rendelkezés a más helyiséget (műhelyt üzlethelyiséget, raktárt, üdülőt stb.) vagy épület nélküli ingatlant használó tulajdonostársra nem terjeszthető ki.

II. A Ptk. 149. §-ának (1) bekezdése értelmében épületen úgy is lehet közös tulajdont létesíteni, hogy az épület meghatározott részei - elsősorban a lakások - a tulajdonostársak külön tulajdonában vannak (társasház-tulajdon). Lényegében ugyanezt tartalmazza az 1977. évi 11. tvr. 1. §-ának (3) bekezdése is. Ebben az esetben a házas ingatlan telke és az épület egyes részei a tulajdonostársak közös tulajdonában, az épületben levő lakások pedig külön tulajdonban vannak. A társasház-tulajdon tehát a közös tulajdon különleges formája. Ez a Ptk. 149. §-ának (4) bekezdéséből is kitűnik, amely szerint a társasház-tulajdonra a közös tulajdon szabályait a külön jogszabályban meghatározott eltérésekkel kell alkalmazni. Ez a külön jogszabály az 1977. évi 11. tvr.

A közös tulajdon megszüntetésének a módjait a Ptk. 148. §-a határozza meg.

A Ptk. 149. §-ának (3) bekezdése megengedi hogy a bíróság a közös tulajdonnak társasház-tulajdonná való átalakítását bármelyik tulajdonostárs kérelmére elrendelje. Ugyanígy rendelkezik az 1977. évi 11. tvr. 2. §-a is. A kérelem megnyitja az utat ahhoz, hogy a bíróság a társasházzá való átalakítást a tulajdonostársak közötti jogviszony rendezésének egyik módjaként vegye számításba.

Nincs tehát akadálya annak, hogy a közös tulajdon megszüntetése iránt indult perben a bíróság a közös tulajdont társasház-tulajdonná alakítsa át. Ehhez bármelyik tulajdonostárs erre irányuló kérelmére van szükség.

Ha tehát a közös tulajdon megszüntetése iránt folyó perben a bíróság úgy látja, hogy a felek érdekének a közös tulajdonnak társasház-tulajdonná való átalakítása felel meg, a feleket tájékoztatnia kell a megfelelő kereseti, illetőleg viszontkereseti kérelem előterjesztésének lehetőségéről. Ilyen kérelem esetén a bíróságnak az összes körülmény körültekintő figyelembevételével kell vizsgálnia, hogy - a kölcsönös érdekek sérelme nélkül vagy azok legkisebb sérelme mellett - az adott esetben melyik rendezési mód alkalmazható.

A közös tulajdonnak társasház-tulajdonná átalakítása esetén a közös tulajdon részlegesen fennmarad ugyan, de a legfontosabb tulajdonosi jogosítványok szempontjából a tulajdon önállósága és kizárólagossága lesz a meghatározó. Az ilyen ítélet gyakorlatilag le is zárja a közös tulajdon megszüntetésének a kérdését, mert a társasház-tulajdon már csak valamennyi tulajdonostárs hozzájárulásával szüntethető meg (1977. évi 11. tvr. 21. §.).

A Ptk. 149. §-a (3) bekezdésének az a rendelkezése, hogy az alapító okiratot a bíróság ítélete pótolja, azt jelenti, hogy az alapító okirat tartalmát a bíróságnak az ítéletében kell megállapítania. Ennek során elengedhetetlen a felek kölcsönös méltányos érdekeinek a figyelembe vétele. Ezért a bíróságnak a feleket az alapító okirat tartalmára vonatkozóan részletesen meg kell hallgatnia. Az ítéletnek tartalmaznia kell az alapító okiratnak a jogszabály szerint kötelező tartalmát, valamint ezen kívül a felek által lényegesnek tartott kérdések rendezését is.

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 425. (Bírósági Határozatok 1981. évi 8. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 117.

A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. sz. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Tvr.) 55. §-ának a) pontja szerint kizárólag magyar bíróság vagy más hatóság járhat el magyar állampolgár személyi állapotára vonatkozó eljárásban, kivéve ha külföldi bíróság vagy más hatóság ilyen kérdésben hozott határozatát a Tvr. értelmében el kell ismerni.

Ilyen rendelkezést tartalmaz a Tvr. 71. §-ának a) pontja, amely szerint el kell ismerni annak a magyar állampolgárnak a házassági bontóperében külföldi bíróság által hozott határozatot, akinek lakóhelye külföldön van. Ez a rendelkezés tehát nem köti a külföldi bíróság házasságot felbontó határozatának az elismerését ahhoz a feltételhez, hogy mindkét házastárs lakóhelye külföldön legyen. Erre utal a Tvr. 73. §-ának c) pontjában foglalt rendelkezés is, amely megtagadja az elismerést a külföldi bíróság határozatától akkor is, ha a Magyarországon lakó érdekelteknek a külföldi bíróság előtt folyó tárgyalásra szóló idézést nem kézbesítették. A Tvr. tehát számolt azzal a lehetőséggel, hogy a külföldi bíróság előtt folyó házassági bontóperben érdekelt másik magyar állampolgár lakóhelye Magyarországon van.

A kifejtettekkel ellentétes értelmezés a belföldön élő magyar állampolgár érdekeit sem szolgálná, mert formális bontóper megindítására kényszerítené, holott a külföldi bíróság a felek házasságát már felbontotta, és a külföldi bíróság ítéletének megfelelő tényleges helyzet már létre is jött (pl.: a külföldön élő magyar állampolgár újabb házasságot kötött).

Más kérdés az, hogy meg kell tagadni az elismerést a külföldi bíróság házasságot felbontó határozatától, ha az a Tvr. 73. §-ában foglalt rendelkezéseket sérti (pl.: ha elismerése a magyar közrendbe ütközne, vagy ha a másik házastársnak nem adtak lehetőséget arra, hogy az eljárásban személyesen vagy képviselője útján részt vegyen).

PK 12.

I. A tömegtájékoztatási eszközök (sajtó, rádió, televízió, filmhíradó, a továbbiakban: sajtó) a társadalom életében fontos szerepet töltenek be. A társadalom tagjai széles körű tájékoztatásra tartanak igényt. Az ember meg akarja ismeri a környezetét, a természet és a társadalom jelenségeit. A sajtótájékoztatás és más hasonló jellegű tömegtájékoztatás (a továbbiakban: sajtótájékoztatás) ezt a célt szolgálja, nem csupán természetes érdeklődési igényt elégít azonban ki, hanem társadalmi-gazdasági céljaink elérése érdekében befolyásolhat, helyes magatartásra nevelhet. A sajtótájékoztatás a közgondolkodás formálásának, a társadalmi tudat alakításának és általában a társadalmi atmoszféra-teremtésnek fontos eszköze. Társadalmi rendeltetését azonban csak akkor tudja betölteni, ha híven tájékoztat a valóságról, és közlésével nem sérti más személyiségi jogait és érdekeit.

Polgári Törvénykönyvünk a személyiséget hatékony védelemben részesíti. A személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. Jogszabályaink a sajtóközlemény (a sajtó, a rádió, a televízió, a filmhíradó közlése) útján a személyiséget ért sérelem orvoslását sajátos anyagi és eljárásjogi szabályok megállapításával teszik lehetővé. A Ptk. 79. §-ában szabályozott sajtó-helyreigazítás intézménye - a Ptk. 84. §-ában meghatározott bármely személyiségi sérelem orvoslására alkalmas általános jellegű személyiségvédelmi intézkedések mellett - a személyiségvédelem sajátos eszköze. A személyiségi jogok és érdekek megsértése egyéb (vagyoni, kereskedelmi, üzleti) érdeket is sérthet. A sajtó-helyreigazítás jogintézménye - bár a törvény a személyhez fűződő jogok körében szabályozza közvetetten - az ilyen jellegű érdeksérelem orvoslására is alkalmas. A jogintézmény az egyéni érdekvédelmen kívül a közérdek védelmét is szolgálhatja: ha a valótlan tartalmú közlemény a közérdeket sérti, az érintett személyen kívül az illetékes miniszter (országos hatáskörű szerv vezetője) is kérhet helyreigazítást [Pp. 342. § (1) bek.].

A sajtótájékoztatás széles körű nyilvánosságot jelent, az ilyen közléssel elért tömeghatás nagymértékben fokozza a sérelem súlyosságát. Ezért fokozott jogi védelmet tesz szükségessé annak a biztosítékául, hogy a közlés megfeleljen a társadalmi rendeltetésének. A valótlan vagy a valóságot hamis színben feltüntető tényállítás helyreigazítása a sajtónak is érdeke, mert ez egyúttal a valósághű tájékoztatás egyik biztosítéka. A személyiségi jogok védelme mellett segít megőrizni a sajtó hitelét. Ezeknek a szempontoknak a maradéktalan érvényesítése végett jogunk objektív védelmet biztosít: a helyreigazítási kötelezettség független a sajtószerv vétkességétől.

A sajtóhelyreigazítás alkalmazásának a lehetősége azonban a törvény rendelkezései szerint - sajátos céljának megfelelően - több szempontból korlátozott. Nem alkalmas bármiféle személyiségi sérelem védelmére. Csak a jogszabályban pontosan meghatározott személyiségi sérelem orvoslásaként alkalmazható. Helyreigazításra csak valótlan vagy a valóságot hamis színben feltüntető tényállítások közlése (híresztelése) esetében kerülhet sor, és csak akkor, ha a jogsértést a jogszabályban meghatározott sajtóközlemény valósítja meg, és a közlés valakinek a személyére vonatkozik.

Valóságos jogsérelem esetén a bíróságnak védelmet kell nyújtania a sérelmet szenvedett számára, és ezzel elő kell segítenie, hogy a sajtó a társadalmi élet eseményeiről a valósághoz híven, tárgyilagosan tájékoztasson, és ne éljen vissza helyzetével. Ugyanakkor ügyelni kell arra is, hogy a helyreigazítást kérő - társadalmi rendeltetésével ellentétes joggyakorlás útján - ne éljen vissza a sajtó-helyreigazítás jogintézményével.

Az említett szempontoknak megfelelően sajtó-helyreigazítás elrendelése iránti igény elbírálásánál is alkalmazni kell a Polgári Törvénykönyvnek azokat az általános szabályait, amelyek szerint a jogok gyakorlását a törvény a társadalmi rendeltetésüknek megfelelően biztosítja, illetve a polgári jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése során a feleknek olyan magatartást kell tanúsítaniuk, hogy érdekeik érvényesítése a jóhiszeműség és a tisztesség követelményeinek megfeleljen [Ptk. 2. § (2) bek., 4. § (1) bek.]. Mindezekből következik, hogy a sajtóhelyreigazítási igények elbírálásánál, annak a kérdésnek a megítélésénél, hogy a jogosult a jogait rendeltetésszerűen gyakorolja-e, érvényre kell juttatni a törvény célját: a jogok és a kötelezettségek egységét, a különféle érdekek lehető legjobb összhangjának a követelményét a magasabb érdek elsődlegessége alapján. (A Ptk. módosításáról szóló 1977. évi IV. törvény indokolása.)

II. Annak a megállapításánál, hogy megvalósult-e a Ptk. 79. §-ában meghatározott jogsértés, a kifogásolt közléseket, kifejezéseket, tényállításokat a társadalmi érintkezésben általánosan elfogadott jelentésük szerint kell figyelembe venni, és valóságos tartalmuknak megfelelően kell értékelni. A kizárólag betű szerinti, formális értelmezés sok esetben ellentétes lenne a sajtó-helyreigazítás céljával és rendeltetésével.

A jogsértés elbírálásánál ezért nem lehet a használt kifejezéseket elszigetelten vizsgálni, tekintettel kell lenni a szövegkörnyezetre is, és az egymáshoz tartalmilag szorosan kapcsolódó, egymással összetartozó részeket összefüggésükben kell vizsgálni. Igy kell megállapítani, hogy a sajtóközlemény kifogásolt részében, illetőleg a közlemény egészében - esetleg a címében - kifejezett tényállításaival meghamisítja-e, hamis színben tünteti-e fel a valóságot, ezért alkalmas-e a személyhez fűződő jogok vagy érdekek megsértésére, tehát megalapozza-e a helyreigazítás elrendelését. Ha a közlemény a maga egészében és összefüggéseiben megfelel a valóságnak, ez esetben egyes - az egészhez képest lényegtelen - részlet nem szolgálhat alapul helyreigazításra. A közvélemény tájékoztatása szempontjából nem jelentős, a helyreigazítást kérő személyiségének megítélése szempontjából pedig közömbös részletek, pontatlanságok, lényegtelen tévedések ugyanis nem értékelhetők a közlemény egyéb részeitől függetlenül. Ez következik a sajtóhelyreigazítás társadalmi rendeltetésének helyes értelmezéséből. Nem vezetne ugyanis helyes eredményre a tényállítások összefüggő láncolatának a feldarabolása és minden egyes láncszemnek az összefüggésekre tekintet nélküli mechanikus vizsgálata. A használt kifejezések és összefüggésük vizsgálatánál, valóságos tartalmuk szerinti értékelésénél jelentősége lehet a vizsgált kérdéssel kapcsolatban társadalmilag kialakult közfelfogásnak, általános vélekedésnek is.

A jogsértő közlés történhet közvetetten: célzásokkal, utalásokkal, egyes tényállásrészek elhagyásával, a tényálláselemek téves következtetésre indító csoportosításával. Ilyen esetben is lehetővé kell tenni a helyreigazítást, ha a közlemény valóságos tartalma alkalmas valótlan tényállítás kifejezésére, illetve a való tények hamis feltüntetésére. Nyilvánvaló, hogy helyreigazításnak van helye akkor is, ha a sajtó valamely nyilatkozat lényeges értelmének a megváltoztatásával, a nyilatkozat egyes elemeinek a kihagyásával vagy átcsoportosításával tünteti fel hamis színben a valóságot.

III. Nem adhat alapot helyreigazításra a személyiségi érdekek esetleges sérelme, ha nem tényállítás útján valósul meg. Ebből következően véleménynyilvánítás, értékelés, bírálat, valamint a társadalmi, politikai, tudományos és művészeti vita önmagában nem lehet sajtó-helyreigazítás alapja.

A sajtóközlemények körében a társadalmi, politikai, tudományos és művészeti tárgyú vita szabad kibontakoztatása a társadalmi fejlődés nélkülözhetetlen feltétele, közéleti aktivitásra ösztönöz, társadalomformáló és személyiségalakító hatású. Az ilyen vitával kapcsolatos véleménynyilvánítás, értékelés, bírálat általában nem lehet sajtó-helyreigazítás tárgya, mert a sajtó-helyreigazítás a tényállításokra korlátozódik. Az ilyen tárgyú közlemények olyan tényállításokat, tényközléseket is tartalmazhatnak, melyekre vonatkozóan esetenként éppen a rendelkezésre álló előzmények, adatok alapján állított, illetve feltételezett tények valósága vagy valótlansága a vita tárgya. Ez esetben sem lehet tehát helye sajtóhelyreigazításnak, és akkor sem, ha a tényállítás nem annak a személyére vonatkozik, aki igényt kíván érvényesíteni. A társadalmi, politikai, tudományos, művészeti vita eldöntése nem a sajtó-helyreigazítási eljárásra tartozik.

Más megítélés alá esik a bírálat, értékelés, ha a sajtóközlemény a megbírált személyt tévesen idézi, és ezzel a megbírált személyiségét érintően tesz vagy fejez ki valótlan tényállítást, illetőleg tüntet fel való tényt hamis színben. A tényállítás az egyéb törvényi feltételek fennállása esetén sajtóhelyreigazítás alapja lehet.

A sajtóközleményben foglalt álláspont, bírálat, értékelés nem felel meg társadalmi rendeltetésének akkor sem, ha a közlemény más személyiségét sértő valótlan tényállítást nem tartalmaz, ezért nem ad alapot helyreigazításra, de kifejezésmódjában indokolatlanul bántó, lekicsinylő, lealacsonyító, durván sértő kifejezés használata okoz sérelmet (pl. politikai, művészeti, tudományos vitában felesleges, sértegetésre irányuló, a társadalomban kialakult kulturált érintkezési mód követelményei szerint sem megengedett közlési mód használata). Az ilyen sérelem orvoslása azonban nem a Ptk. 79. §-ában meghatározott sajátos sajtó-helyreigazítás, hanem a törvényben biztosított egyéb jogok érvényesítése útján történhet meg (Ptk. 76. §, 84. §).

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 432. (Bírósági Határozatok 1984. évi 5. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 128.

A Pp. 11. §-ának (1) bekezdése szerint az első fokon eljárt bíróság - ha a törvény kivételt nem tesz - egy hivatásos bíróból mint elnökből és két népi ülnökből álló háromtagú tanácsban ítélkezik.

Általános szabály szérint tehát az első fokú bíróság népi ülnökök közreműködésével tanácsban hozza meg az ítéletet. E szabály alól a kivételeket a Pp. 11. §-ának (2) bekezdése határozza meg. Ennek f) pontja pedig úgy rendelkezik, hogy népi ülnökök közreműködése nélkül jár el a bíróság (egyesbíró) a házassági vagyonjogi perekben, ha nem a házassági perrel együtt vagy nem annak folyamán indították.

A törvény rendelkezése tehát a népi ülnökök közreműködése nélkül való eljárást házassági vagyonjogi perben csak arra az esetre teszi lehetővé, amikor e per megindítása nem a házassági perrel együtt vagy annak folyamán, hanem önállóan történt.

Ebből következően olyan esetben, amikor a jogosult a vagyonjogi igényét nem önállóan, hanem a házassági per keretében érvényesíti és bíróság a házasság felbontása kérdésében a Pp. 213. §-ának (2) bekezdése értelmében részítélettel határoz, ennek jogerőre emelkedése után a vagyonjogi igény tekintetében az eljárást népi ülnökök közreműködésével kell folytatni. Nem valósult meg ugyanis az a feltétel, amelyhez a törvény egyértelmű rendelkezése a népi ülnökök nélkül való eljárást köti.

A házassági pert tehát - függetlenül attól, hogy abban vagyonjogi igényt is érvényesítettek-e - a bíróság összetétele szempontjából egységesnek kell tekinteni. Nyilvánvalóan szemben állna a törvényhozói szándékkal olyan megoldás, amely arra vezetne, hogy a bíróság a népi ülnökök közreműködésével indult eljárás egy részéből a népi ülnököket egy részigény tekintetében való külön döntés miatt kizárja.

PK 13.

I. A Ptk. 79. §-ának (1) bekezdése szerint: ha valakiről napilap, folyóirat (időszaki lap), rádió, televízió vagy filmhíradó valótlan tényt közöl vagy híresztel, illetőleg való tényeket hamis színben tüntet fel - a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül - követelheti olyan közlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a közlemény mely tényállítása valótlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben, illetőleg melyek a való tények (helyreigazítás).

Sajtóhelyreigazítási igényt az érvényesíthet, akinek a személyhez fűződő jogait megsértették. A jogsértés a szóban levő esetben valótlan tényállítással, illetve való tények hamis színben feltüntetésével valósul meg. Ezért sajtóhelyreigazítást az kérhet, akiről ilyen jogsértő közlés történt. Elsősorban az, akit a sajtóközleményben név szerint megjelöltek. Valakinek a személyére azonban egyéb módom, nevének a megjelölése nélkül is lehet utalni, a közlés a számára ilyen esetben is sérelmes lehet. Ezért sajtóhelyreigazítást az is követelhet, akit név szerint nem jelöltek meg, ha a közlés a személyére vonatkozik, a személyét érinti, feltéve, hogy személye a sajtóközlemény tartalmából valamilyen módon felismerhető.

Lehetséges az is, hogy a sajtóközlemény név szerint vagy név nélkül határozatlan, burkolt utalásaival, bizonytalan megjelölésével többeket is sért. Ilyen esetben az érintett személyek közül bárki kérhet helyreigazítást, de csak a saját nevében, és a helyreigazítás tartalma is csupán annak a személyre korlátozódhat, aki igényt érvényesített. Következik ez abból, hogy a sajtóhelyreigazítás személyiségvédelmi eszköz, ezért csak azoknak a tényállításoknak, tényközlésnek a helyreigazítását lehet kérni, amelyek az igényt érvényesítő fél személyére vonatkoznak.

A személyhez fűződő jogok védelmére vonatkozó szabályokat a jogi személyekre is alkalmazni kell, kivéve ha a védelem - jellegénél fogva - csak magánszemélyeket illethet meg [Ptk. 75. § (2) bek.]. A Ptk. 79. §-ában meghatározott sajtóhelyreigazítás jellegénél fogva nem korlátozódhat a magánszemélyek védelmére. Ezért sajtó-helyreigazítás iránt jogi személy is érvényesíthet igényt, ha a kifogásolt közlés a jogi személyt név szerint megjelöli, vagy a jogi személyre egyéb módon utal, és a közlés tartalmából a jogi személy határozottan felismerhető.

Nem kérhet azonban sajtóhelyreigazítást a jogi személy az alkalmazottja, tagja, tisztségviselője nevében, ha a közlemény - név szerint vagy közvetett utalással - kizárólag valamelyik alkalmazottját, tagját, tisztségviselőjét jelöli meg. A személyhez fűződő jogokat csak személyesen lehet érvényesíteni, az alkalmazottat megillető sajtóhelyreigazítási igényt a munkáltató nem érvényesítheti. A sajtóközleménnyel érintett alkalmazott, tag, tisztségviselő személyesen kérhet helyreigazítást akkor is, ha a sérelem egyébként a munkakörével, feladatkörével kapcsolatos. Ez azonban nem zárja ki, hogy a munkáltató a saját nevében is helyreigazítást kérjen, ha a sajtóközlemény a jogi személyt is sérti.

A sajtóközleménnyel érintett személy (magánszemély vagy jogi személy) igényérvényesítési jogosultságát nem érinti a Pp. 342. §-ra (1) bekezdésének az a rendelkezése, amely a közérdek sérelme esetében az illetékes miniszter (országos hatáskörű szerv) vezetője részére is lehetővé teszi a sajtóhelyreigazítási igény érvényesítését.

II. A Ptk. 79. §-ában meghatározott sajtóhelyreigazítási igény per útján való érvényesítését a törvény a helyreigazításnak meghatározott határidőn belül írásban történő előzetes kéréséhez köti. A Pp. 342. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a sajtóhelyreigazítást a közlemény megjelenésétől, illetőleg a közvetítéstől számított harminc napon belül lehet írásban kéri a napilaptól, a folyóirattól (időszaki laptól), a Magyar Rádiótól, és a Magyar Televíziótól, a Filmhíradó Szerkesztőségétől, illetőleg a Magyar Távirati Irodától.

Ez a határidő a sajtóhelyreigazításhoz való jog megalapozásával függ össze, ezért a természetét tekintve anyagi jogi határidőnek minősül, számítására a Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni (Ptké. I. 3-4. §-ai). Az anyagi jogi rendelkezések a késedelem kimentésére, a mulasztás igazolására nem adnak lehetőséget. Az előzetes igényközlés időpontjaként azt a napot kell figyelembe venni, amelyen a helyreigazítást kérő irat a sajtószervhez megérkezett. A sajtószerv ugyanis csak ekkor juthat olyan helyzetbe, hogy helyreigazítási kötelezettségét teljesíteni tudja. Ettől kell számítani a Ptk. 79. §-ának a (2) bekezdése szerint a közlésre megszabott - a sajtószervet terhelő - határidőt (nyolc nap, illetőleg a legközelebbi lapszám).

A felperes a bíróságtól a sajtóhelyreigazítási perben csak azoknak a tényállításoknak a helyreigazítását kérheti, amelyeket a sajtószervhez a Pp. 342. §-ának (1) bekezdésében meghatározott harminc napon belül megérkezett írásbeli kérelmében megjelölt. Különben a peres eljárás során előterjesztett új igények tekintetében a sajtószerv meg lenne fosztva attól a lehetőségétől, hogy önkéntes helyreigazítást tegyen közzé. A peres eljárás során új igény érvényesítésének megengedése ellentétben állna a sajtóhelyreigazítási eljárás általános szabályaival, és az igényérvényesítésre megszabott határidők megkerülésére adna lehetőséget.

III. A Pp. 343. §-ának (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy a keresetet a közlési kötelezettség utolsó napjától számított tizenöt nap alatt kell megindítani, továbbá, hogy a határidő elmulasztása esetén igazolásnak (106-110. §) van helye. Ha tehát a sajtószerv az előzetes kérelem alapján a helyreigazítást megfelelő módon nem közli, a helyreigazítás elrendelése iránt a keresetlevelet a közlési kötelezettségre a Ptk. 79. §-ának (2) bekezdésében előírt határidő utolsó napját követő tizenöt nap alatt kell a bírósághoz benyújtani. E határidő elmulasztása esetén a mulasztás igazolására - a Pp. erre vonatkozó szabályai szerint - lehetőség van.

A határidő számításánál is a Pp. szabályai érvényesülnek. A Pp. 343. §-ának (2) bekezdése szerint ugyanis a Pp. I-XIV. fejezetének rendelkezéseit a sajtóhelyreigazítási perekben a sajtóhelyreigazítási eljárásról szóló XXI. fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Ebből következően alkalmazni kell a Pp. 105. §-ának (4) bekezdésében foglalt azt a rendelkezést is, amely szerint a határidő elmulasztásának következményeit nem lehet alkalmazni, ha a bírósághoz intézett beadványt legkésőbb a határidő utolsó napján ajánlott küldeményként postára adták. Ha tehát a sajtóhelyreigazítást kérő fél a keresetlevelét a tizenöt napos perindítási határidő utolsó napján ajánlott küldeményként postára adta, nem lehet vele szemben a mulasztás következményeit alkalmazni.

Ha a jogosult a helyreigazítás előzetes kérésére vagy a perindításra megszabott határidőt elmulasztja - és a perindítási határidő elmulasztása esetében mulasztását nem igazolja - a Ptk. 79. §-ában meghatározott sajtó-helyreigazítás iránt többé nem érvényesíthet igényt. A Ptk. 79. §-ában meghatározott igény érvényesíthetőségének a megszűnése azonban nem zárja ki az egyéb - a Ptk. 84. §-ában meghatározott - általános személyiségvédelmi eszközök alkalmazását. Az egyéb igény érvényesítésének lehetőségére a Ptk. 79. §-a (1) bekezdésének a szövege külön is utal, amikor úgy rendelkezik, hogy sajtó-helyreigazítás iránti követelés „a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül” érvényesíthető.

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 433. (Bírósági Határozatok 1984. évi 5. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 132.

A haszonélvezettel terhelt vitás dolog értéke általában nem azonos a haszonélvezeti jog értékével. E jog értékének megállapításához az 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 72. §-ában foglaltak adnak útmutatást. Az Itv. 72. §-ának (4) bekezdése szerint, ha a vagyoni értékű jogok valamely személy életének, házasságának vagy özvegységének idejére terjed, annak értékét az illető személy életkorához képest a következő módon kell megállapítani:

ha a vagyoni értékű jog keletkezésekor az illető személy

25 évesnél fiatalabb, az egyévi érték     10-szerese

25-50 éves, az egyévi érték     8-szorosa,

51-65 éves, az egyévi érték     6-szorosa,

65 évesnél idősebb, az egyévi érték     4-szerese.

Az évi szolgáltatás értékének kiszámításánál az Itv. 72. §-ának (1) bekezdését kell alapul venni. Eszerint „a vagyoni értékű jogok egyévi értékéül az ezzel terhelt dolog - terhekkel nem csökkentett - forgalmi értékének egyhuszad részét kell tekinteni”.

A per tárgya értékének meghatározásához tehát először a haszonélvezeti joggal terhelt dolog értékét kell megállapítani, és ennek egyhuszad részét a haszonélvezeti jog jogosultjának életkora szerint alkalmazandó szorzószámmal kell szorozni. Az így kapott eredmény azonos lesz a per tárgya értékével.

Például ha a haszonélvezeti jog jogosultja 60 éves, a terhelt dolog (ingatlan) értéke 100 000 forint, a per tárgya értékét megkapjuk, ha az érték 1/20 részét (az adott érték mellett 5000 forintot) megszorozzuk a 60 éves életkor mellett alkalmazandó 6-szoros szorzószámmal. A kapott eredmény 30 000 forint lesz - ezt az összeget kell a per tárgya értékének tekinteni.

Ha több haszonélvező joga terheli a dolgot, a per tárgya értékének kiszámításához az Itv. 72. §-a (4) bekezdésének c) pontját kell irányadónak tekinteni.

PK 133.

A Pp. 29. §-ának (1) bekezdése szerint az a bíróság, amelynek területén az alperes lakik, mindazokban a perekben illetékes, amelyekre más bíróság kizárólagos illetékessége megállapítva nincs (általános illetékesség). A Pp. 32. §-ának (1) bekezdése szerint vagyonjogi perekre az a bíróság is illetékes, amelynek területén az alperes huzamosabb tartózkodásra utaló körülmények között (pl. mint munkavállaló, tanuló) tartózkodik.

E két illetékesség között a felperes választhat. A keresetlevélnek a lakóhely, illetőleg tartózkodási hely szerint illetékes valamelyik bírósághoz való beadása egyben a választási jog gyakorlását is jelenti.

Ha a felperes a szabadságvesztés büntetését töltő alperest - választása szerint az alperes lakóhelyének bírósága előtt perli, ez a bíróság az illetékességének hiányát nem állapíthatja meg azon az alapon, hogy az alperes szabadságvesztés büntetésének töltése folytán lakóhelyétől távol van. Az illetékesség hiányának megállapítása csak azon alapulhat, hogy a megállapított adatok szerint a felperes által megjelölt lakóhely az alperesnek nem lakóhelye.

Ha viszont a felperes a keresetlevelet - választása szerint - a szabadságvesztés büntetését töltő alperes ellen a büntetésvégrehajtási intézet székhelye szerint illetékes bíróságnál nyújtja be, ez a bíróság nem állapíthatja meg illetékességének hiányát egyedül azon az alapon, hogy az alperes szabadságvesztés büntetésének töltése folytán, tehát kényszerítő körülmények miatt tartózkodik a büntetésvégrehajtási intézetben. Ilyen esetben a Pp. 32. §-ának (1) bekezdésében szabályozott illetékesség szempontjából azt kell vizsgálni, hogy a szabadságvesztés büntetés töltését huzamosabb tartózkodásnak kell-e tekinteni. Hosszabb ideig tartó szabadságvesztés büntetés töltését huzamosabb tartózkodásnak kell tekinteni, míg a rövidebb ideig tartó szabadságvesztés büntetés töltése csak ideiglenes tartózkodásnak minősül.

PK 134.

Az alperes a Pp. 29. §-ának (3) bekezdése szerint csak akkor kérheti a per áttételét a munkahelye szerint illetékes bírósághoz, ha a felperes az illetékességet az alperes lakóhelyére alapította. Nem vonatkozik tehát ez arra az esetre, ha a felperes házassági perben az illetékességet a Pp. 277. §-ának (2) bekezdése alapján a házastársak utolsó közös lakóhelyére alapította. Ezért a különös illetékességgel szemben az alperest a Pp. 29. §-ának (3) bekezdésében meghatározott kedvezmény nem illeti meg.

PK 135.

A Pp. 30. §-ának (1) bekezdése szerint a jogi személyek elleni perekben az általános illetékességet a jogi személy és az annak képviseletére hivatott szerv székhelye egyaránt megalapítja; székhelynek - kétség esetén - az ügyintézés helyét kell tekinteni. E rendelkezésből következően tehát a törvény a jogi személyek elleni pereket illetően két általános illetékességi okot állapít meg: egyfelől magának a jogi személynek a székhelyét, másfelől pedig a jogi személy képviseletére hivatott szerv székhelyét. Ezek az illetékességi okok vagylagosak, tehát a felperes - választása szerint - akár a jogi személy székhelye, akár a jogi személy képviseletére hivatott szerv székhelye szerinti bíróság előtt megindíthatja a pert a jogi személy ellen.

A Pp. 49. §-ának (2) bekezdése szerint: ha a fél jogi személy, nevében törvényes képviselője jár el. A Ptk. 31. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy az állami vállalat jogi személy. A Ptk. 30. §-ának (1) és (2) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy a jogi személy szervezeti egységének (gyáregység, fiók, telep, üzem, iroda, helyi kirendeltség vagy csoport, alapszerv, szakosztály stb.) vezetője az egység rendeltetésszerű működése által meghatározott körben a jogi személy képviselőjeként jár el; jogszabály, alapító határozat vagy okirat ettől eltérően rendelkezhet.

A Ptk. 30. §-a szerint szervezeti egységek a MÁV igazgatóságok is, amelyeknek vezetői tehát az igazgatóság rendeltetésszerű működése által meghatározott körben a MÁV-ot képviselik.

A Ptk. szabályai alapján tehát az igazgatóságok vezetőinek képviseleti jogköre meghatározott körben fennáll, amiből - az előbb kifejtettekre figyelemmel - az következik, hogy a MÁV ellen az említett körbe tartózó ügyekkel kapcsolatos perek a Pp. 30. §-ának (1) bekezdése alapján az ügyben eljárt vasútigazgatóság székhelye szerint illetékes bíróság előtt megindíthatók.

PK 14.

I. A sajtóhelyreigazítási eljárásban a bizonyítás sajátos szabályai érvényesülnek. Nemleges körülmény bizonyítása ugyanis általában nem lehetséges, illetve komoly nehézségbe ütközik. Ha valakinek a személyére vonatkozóan tényállításokat közölnek, tőle nem lehet megkövetelni a tényállítások valótlanságának a bizonyítását. Ezért a személyiségi jogok védelme és az olvasók valósághű tájékoztatása érdekében elvárható, hogy a sajtó csak olyan tényállításokat közöljön, amelyek valósága bizonyítható.

A sajtószerv már a peres eljárást megelőzően is csak akkor jogosult megtagadni a határidőben kért helyreigazítás közlését, ha a helyreigazítási kérelemben előadottak valósága nyomban megcáfolható [Pp. 342. § (2) bek.]. A peres eljárásban pedig a törvény azzal a rendelkezéssel hárítja az alperes sajtószervre a bizonyítás terhét, hogy bizonyítás felvételének csak olyan bizonyítékokra vonatkozóan van helye, amelyek a tárgyaláson rendelkezésre állnak, és amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy a közlemény kifogásolt tényállításainak valóságát nyomban igazolják, vagy a keresetben előadottakat nyomban megcáfolják [Pp. 345. § (2) bek.]. A sajtóközlemény kifogásolt tényállításának valóságát tehát a sajtószerv köteles bizonyítani.

A sajtóhelyreigazítás rendeltetésének az érvényesülése: a valósághű tájékoztatás, a sajtó hitelének a megőrzése, illetve a közleménnyel érintett személy (közérdek vagy egyéb érdek) reális társadalmi értékelésének a biztosítása érdekében akkor is szükség van a valótlan tényállítás helyreigazítására, ha a közlés idegen forrásból származik. A jogszabály ezért nemcsak a közvetlen észleleten alapuló közlés, hanem a mástól szerzett értesülések továbbadása, közlése, vagyis a híresztelés [Ptk. 79. § (1) bek.] esetében is lehetővé teszi a sajtóhelyreigazítást.

Sajtóhelyreigazításának tehát az olyan valótlan tartalmú, a való tényeket hamis színben feltüntető sajtóközlemény miatt is helye van, amely egyébként híven közli más személy (szerv) tényállítását, nyilatkozatát, vagy átveszi más szerv (sajtószerv) közleményét.

II. Nem terheli azonban a valóság bizonyításának kötelezettsége a sajtószervet abban az estben, ha a valóságnak megfelelően közli a vádirat, illetőleg a büntető bírósági tárgyalás, a nem jogerős büntető bírósági ítélet tartalmát, közöttük a vádlott védekezését is.

Nincs olyan jogszabály, amely a büntető eljárásról történő sajtótájékoztatást a jogerős ítélet előtt kizárná vagy korlátozná. A büntető bíróság eljárása általában nyilvános. Az eljárás nevelő hatására tekintettel indokolt lehet a nyilvánosság kereteinek a bővítése az újságolvasók, rádióhallgatók, televíziónézők tájékoztatása érdekében. Ezért a sajtó (rádió, televízió vagy filmhíradó) a büntető ügy jogerős befejezése előtt is jogosult olvasóit, hallgatóit, nézőit tájékoztatni a vádirat tartalmáról, a büntetőbírósági eljárásról, illetőleg az egyébként előírt feltételek mellett a nyilvános tárgyalásról.

Ha a sajtóközlemény megfelel a vádirat, büntetőítélet tartalmának, azt valósághűen ismerteti, nem lehet sajtóhelyreigazítást kérni. sajtóhelyreigazítási perben nincs lehetőség annak vizsgálatára és megállapítására, hogy az érintett személy elkövette-e a terhére rótt cselekményt. Ebben a kérdésben a büntető ügyben eljáró bíróság hivatott dönteni,

A tudósításnak azonban híven, a tényeknek megfelelően kell tükröznie a tárgyalás, illetőleg a büntető ügy anyagát (a vádiratot). Nem fejezhet ki előzetes ítéletmondást, nem jelölheti meg kétségtelen, befejezett tényként a bűncselekmény elkövetőjeként azt a személyt, akit ezzel még csupán vádolnak. A valósághű tudósításhoz tehát az első fokon hozott büntető ítélet esetében hozzátartozik annak közlése is, hogy az ítélet nem jogerős,

III. Ha a büntető eljárás más módon fejeződik be, mint elmarasztalással, a személyiségi jogok védelméhez fűződő jogpolitikai érdekek helyes értelmezéséből az következik, hogy a sajtó (rádió, televízió vagy filmhíradó) - az érintett személy kívánságára - erről is köteles az olvasóit (hallgatóit, nézőit) díjtalanul tudósítani. Az erre vonatkozó igény a Ptk. 78. és 84. §-ai alapján érvényesíthető.

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 434. (Bírósági Határozatok 1984. évi 5. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 145.

A Pp. 57. §-a (1) bekezdésének második mondatában említett esetben a beavatkozó voltaképpen az ügyfél helyzetében van, s ezért nem lehet a támogatott fél belátásától függővé tenni, hogy indokolt esetben mentesülhet-e a reá is kiterjedő hatályú ítélet következményei alól.

A beavatkozás egyéb eseteiben [Pp. 57. § (1) bek. első mondattal ez a veszély ugyan nem fenyeget, de a jogviszonyoknak az igazsággal egyező rendezése érdekében biztosítani kell a beavatkozó által támogatott fél megfelelő tájékoztatását is, hogy ő ennek alapján nyilatkozhasson; egyetért-e a perújítási kérelemmel vagy legalábbis nem tiltakozik-e az ellen.

PK 147.

A Pp. 67. §-a (1) bekezdésének f) pontja szerint a szakszervezet meghatalmazottként eljárhat a saját tagjainak pereiben. Eltérő rendelkezés hiányában ez esetben is irányadó a Pp. 69. §-ának (1) bekezdése, amely szerint a meghatalmazást írásba kell foglalná vagy jegyzőkönyvbe kell mondani. A szakszervezet az eljárásra már külön meghatalmazás nélkül kijelölheti valamelyik tisztségviselőjét.

PK 148.

A Pp. 70. §-a (2) bekezdésének alkalmazásánál a „kereset” szót nemcsak aktív hanem passzív értelemben is kell érteni. Ehhez képest a per vitelére szóló meghatalmazás a végrehajtás során harmadik személy által indított igényperre is kiterjed. Ezért az igényperben beadott keresetlevél a per vitelére meghatalmazott ügyvéd részére is hatályosan kézbesíthető.

PK 15.

I. Nincs törvényi akadálya annak, hogy a jogosult sajtóhelyreigazításként a saját nyilatkozata közzétételét kérje. Ezt az igényét sajtóhelyreigazítási perben is érvényesítheti.

A helyreigazító közlés szövegét a perben - a kérelem és ellenkérelem határain belül a Ptk. 79. §-ában foglaltak figyelembevételével - a bíróság a belátása szerint állapítja meg [Pp. 345. § (3) bek.]. A sértett saját nyilatkozata (válaszadása) közzétételének az elrendelése is mérlegelés körébe tartozik. Válaszlevél közzétételére különösen akkor kerülhet sor, ha a pert megelőzően is ezt követelte a jogosult a sajtótól.

Nem kötelezhető a sajtó olyan nyilatkozat közlésére, amely a jogosult által érvényesített igény körében a helyreigazításhoz szükséges mértéket akár tartalmában, akár terjedelmében túllépi. Ilyen esetben, ha a jogosult közzétenni kért nyilatkozata nem megfelelő, a bíróság - ezt a közlési módot mellőzve - a helyreigazító közlemény szövegét az érvényesített jog tartalmi körén belül másként határozza meg.

Ha a felek a peres eljárást megelőzően a sajtóhelyreigazító közlemény közzétételének módjával, szövegével kapcsolatban tárgyaltak, ennek tartalmát a bíróság a helyreigazítás módjának, illetőleg szövegének megállapításánál figyelembe veheti.

A bíróság az általa megállapított helyreigazítás közlésére a sajtószervet határidő tűzésével kötelezi [Pp. 345. § (3) bek.].

II. A sajtóhelyreigazításra alkalmas közlemény alakját és tartalmát a törvény részletesen nem határozza meg. Csupán azt a rendelkezést tartalmazza, hogy a helyreigazító közleményből ki kell tűnnie: a sérelmes közleménynek mely tényállítása valótlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben, illetve melyek a való tények [Ptk. 79. § (1) bek.].

A helyreigazító közlés akkor tölti be a rendeltetését, ha a kifogásolt közlemény valóságsértő voltát, szükség szerint a való tényeket félre nem érthetően kifejezésre jutattja. A közlemény szövege tehát nem alakítható úgy, hogy ezáltal a tartalma elveszítse helyreigazító jellegét. A sajtóhelyreigazítás teljesítésének ezért nem megfelelő módja az, ha a sajtó olyan megjegyzéseket fűz a helyreigazító közleményhez, amelyek a kifogásolt közlemény tartalmát erősíti meg, illetőleg a helyreigazítást elferdítik.

A törvény rendelkezése szerint a helyreigazítást napilap esetében az erre irányuló igény kézhezvételét követő nyolc napon belül, folyóirat, illetőleg filmhíradó esetében a legközelebbi számban, azonos módon rádió, illetőleg televízió esetében pedig - ugyancsak nyolc napon belül - a sérelmes közléssel azonos napszakban kell közölni [Ptk. 79. § (2) bek.].

Nyilvánvaló, hogy a helyreigazítás csak e rendelkezés megtartása esetében érheti el a célját, fejtheti ki a megfelelő hatást. Ezért az említettektől eltérően, így pl. a „Szerkesztői üzenetek”-ben történt közlés nem tekinthető megfelelő helyreigazításnak.

Ha a sajtó az általa vállalt helyreigazítást nem vagy nem megfelelő módon közölte, a helyreigazítást igénylő fél a napilap, folyóirat (időszaki lap), a Magyar Rádió, a Magyar Televízió - vidéki műsoradás esetében a vidéki stúdió -, a Filmhíradó Szerkesztősége, illetőleg a Magyar Távirati Iroda ellen keresetet indíthat Pp. 343. §).

Ha pedig az alperest jogerős ítélet kötelezi a helyreigazításra, és azt nem, vagy nem megfelelő módon közölte, végrehajtás elrendelésének van helye.

[Jelen állásfoglalás eredeti száma PK 435. (Bírósági Határozatok 1984. évi 5. szám); az átszámozást a PK 444. számú állásfoglalás (1985. VI. 13.; Bírósági Határozatok 1985. évi 8. szám) rendelte el.]

PK 150.

A személyes költségmentesség megvonása esetén [6/1986. (VI. 26.) IM számú rendelet 8. §-ának (1) bekezdése] a fél elveszti a pártfogó ügyvéd kirendelésére való igényét [Pp. 84. §-a (1) bekezdésének d) pontja]. Ebből következik, hogy a pártfogó ügyvéd

- akit az ügyvédi munkadíjról és az ügyvédi díjazásról szóló jogszabályok alapulvételével megállapítandó díjazás illet meg [3/1984. (V. 27.) IM számú rendelet 1. §-a]

- tőle igényelheti munkadíját, mégpedig az eljárás kezdetére visszamenő hatállyal. Amennyiben az államot terhelő díjat már kiutalták a pártfogó ügyvédnek [3/1984. (V. 27.) IM számú rendelet 2. §-a, 4. §-ának (2) bekezdése], úgy csupán az ezt meghaladó díjrészt igényelheti a saját felétől.

PK 152.

Ha az ügyvéd saját ügyében személyesen jár el, akkor a Pp. 75. §-ának (3) bekezdése értelmében részére ügyvédi munkadíj nem állapítható meg. Igényt tarthat azonban az útiköltségen, élelmezési és szállásköltségen felül a bíróság előtt való megjelenés miatt szükségképpen felmerült keresetkiesés megtérítésére is. Ennek összegszerű meghatározásánál az eset körülményeit és különösen azt kell figyelembe venni, hogy az ügyvéd az ügynek más személy megbízásából való ellátása esetén milyen keresethez jutott volna [12/1991. (IX. 29.) IM r.]. A rendelet díjtételének zsinórmértékként való alkalmazásánál azonban figyelemmel kell lenni arra a csökkentő tényezőre is, hogy az ügyvéd a saját személyes ügyét ismeri, s így tényállás-felvételre, tanulmányozásra, értekezésre és levelezésre nincs szükség.

Mindezek irányadók arra az esetre is, amikor az ügyvédi munkaközösség a költségei behajtása iránt a megbízója ellen lép fel.

PK 155.

Eltérő rendelkezés hiányában a nyugdíj megállapítása iránt indított perben is alkalmazni kell a Pp-nek a perköltségre vonatkozó általános rendelkezéseit (Pp. 75-83. §). A perköltség megállapításánál az igényelőnek a pert megelőző eljárásban tanúsított magatartását is megfelelően figyelembe kell venni.

Az alperesként perbevont társadalombiztosítási szerv pervesztés esetén nem mentesülhet a perköltség viselése alól azon az alapon, hogy a felperes nyugdíj iránti igényét a peres eljárás lefolytatása és a szükséges bizonyítás felvétele nélkül nem ismerhette el.

A Pp. 80. §-ában foglalt rendelkezés szerint mentesül azonban a társadalombiztosítási szerv a perköltség viselése alól, s költségeit a felperes köteles megfizetni, ha a perre okot nem adott, s a felperes igényét az első tárgyaláson azonnal elismeri.

PK 156.

Ha az ügyész a perben a Pp. 2/A. §-a alapján fellép és az eljárás során tett nyilatkozata folytán bizonyítás felvétele vált szükségessé, a helyzet azonos azzal, mint amikor a bíróság hivatalból folytat le bizonyítást. Az ilyen bizonyítás költsége tehát sikertelenség esetén sem terheli az államot. A perköltség viselése - a Pp. 78-83. §-aiban foglalt rendelkezések szerint - ilyen esetben is csak a perben részt vevő felek viszonylatában bírálható el.